Déli pályaudvar, tele piros, sótartóra emlékeztető műanyag székekkel, amelyek annyival különlegesebbek, hogy nincs igazán súlypontjuk, na meg egyensúlyuk.
Soha fel nem boruló székeknek hirdették.
Háttal egybeforrasztva, hogy az emberek különállóságát szolgálja. Néhol sorban, néhol „kettesével” állítva. Ingatagságuk azonban nagyon is egymástól függővé teszi őket. (Majd csak belejövök a hatszavasba – már hogy annál hosszabb mondatokat ne írjunk. Mert esetleg nehéz megérteniük a tanulóknak. Miniszteri elvárás.)
Vackor
Bemegyek Vackor kutyámmal hajnali vonatot várni. Pontosan kikeresem a nekünk való helyet. Fekvő hajléktalan a túloldalon ettől-eddig. A másik attól-addig. Közöttük két sziámi ikerszék. Egyikre leülök háttal nekik. A kutyának egy darab kekszet kínálok, hátha enne. Nem eszi meg, leteszem a másik székre. Talán majd kekszes kedve kerekedik… Feladom a hatszavast: se sava se borsa… Szóval, Vackor nyugtázta a keksz helyét, és takarékosan elnyúlt a makulátlanul szemétmentes, de velejéig mocskos padlón, majd elaludt. Egyszer csak az egyik pohos férfi forgolódni kezdett álmában, a székek mind felborultak vele, ő meg lecsattant a padlóra. Vackor már az első moccanásra felugrott, s látván a nagy égszakadást, földindulást, rémülten, de gyorsan felkapta a kekszet, hogy az biztonságban legyen. Ott állt megdermedve, zavartan pislogva, várva a fejleményeket, szájában a keksszel. Engem meg kezdett öldösni a hahota, amelyet a hajléktalanra való tekintettel csöndben kellett lebonyolítanom. A hajléktalan, vagy csak egy hanyag eleganciájú várakozó utas, egyre magyarázta a bizonyítványát, nehogy azt gondoljuk, hogy részeg, csak nagyon fáradt. Nem bírt ébren maradni, nagy nehezen elhelyezkedett a székeken, nem gondolta, hogy ezek ennyire instabilak, meg azt sem, hogy majd meg akar fordulni. Vackor bevárta, amíg a székek nyugalomba pörögtek, majd visszatette a kekszet és lefeküdt aludni. A hajléktalanok eszmét cseréltek a székekről, engem meg rázott a gyilkos hahota. No, nem a hasra-csattanás vidított fel, hanem az a rögtöni kutyaösztön, hogy amit már egyszer megkapott, azt veszni nem hagyja, bármi történjék is. Vagy csak az ösztön munkált benne, hogy mentse, ami menthető.
Első megjelenés 2010, Erdélyi Magyarok a Világban weboldalon
Hozzászólások