Ha tegnap kezdődött volna újra,
ma is csak itt állnék, ugyanúgy,
reszketve hajolnék a rosszra jóért,
s pazarolnám magam a valódi szóért.

Nem hazudnék el egyetlen csonka képet
festékes ujjaim nyarat varázsló színein,
sem botlások hegét, őrült karcolatját,
mert enyém mind, a sorsom viselik.

Minden heg arcomon él ma is,
isteni csók, ami szívessé formált,
és hordanám most is lyukas cipőm,
kinőtt ruháim még repdeső fodrát.

Alvó babám rendre betakarnám,
vigyáznám rózsás, félszemű álmait,
és ott maradnék ma is árván,
kóchajának diadémján,
éj csillagok fényes romjain.

S ha néha labdarózsán hálnék,
nem kérdeném, nem vádolnék,
miért hoztak, adtak, vettek,
s e rongycsodában miért is lettem.

Mert ma is magam mennék,
hozzám, mellém rendelt veletek,
s Vele, kik utamban fölfogtatok,
s egy darabon kísértetek.

A ma, csak egy ajtónál
koldulna keservest, mégis,
mely előtte csukva, zárva,
Nap és Hold siratja, hogyha látja,
és hiába fény, ez álmot ígér…

Mégis kevés, minden kevés,
mert nincs anyától, nincs apától
megfaragott imazsákja.

Megosztás

Tweet