– Hihetetlen…
– Vének már…
– Láttad, őket? Van köztük egész fiatalon maradt is!
– Istenem, mennyit változott!
– Semmit sem változtál…
Ötven éve végzősök találkozója
Csoszog némelyikük, bicegve jár. Van daliás is, ráncosabb egyik másik. Szószátyárak, sokat beszélnek. Sokat éltek. Csodabogarak. De öregek.
Zalányi „tekintélyes” lett. Bálint Péter soványabb. Fehérhajú Bogdán. Kissé alacsonyabb Albert Juli. Szép, csinos Méhes, húsz évet letagadhat. Nevetősebb, még kedvesebb Sata. Nászta is gömbölyűbb, bolondosabb.
Még tanáraik közül is élnek. Kovács Levente, Béres András. Utóbbi alig hall, előbbi szellemesebb.
Néztük egymást. Hihetetlenek vagyunk.
Micsoda izgalom előzte meg a találkozót. Mindegyik be volt sózva valahogyan. Megszervezni az utazást, összehozni az időpontot. Még játszanak közülük Zalányi, Sata, Bálint, Méhes. Bogdán, Albert, Nászta már tényleg nyugdíjasok. Gábor Kati beteg, nem jöhetett. Nagyon bántuk. Katona Károly, Nemes Kálmán már nem élnek.
Hajnali 3-kor már ébren voltunk. Péterrel együtt repültünk, ő a főváros egyik, én a másik végéből indultunk a reptérre. Tele feszültséggel a jegyek miatt, nem kötnek-e bele az internetes foglalás során elkövetett bakikba. Felesleges volt az izgalom. De a találkozásé maradt. Péterrel Zalaegerszegen gyakran találkozunk, ő itt játszik, én is itt játszottam.
Megérkezünk Marosvásárhelyre. Fiatalságunk legszebb éveit töltöttük itt. Várnak a reptéren. Kocsival visznek be a városba, a szállodáig. Pazarul fogadnak. Az már a hotel hibája, hogy nem készítette el mindegyik lefoglalt szobát, így Péterrel közösbe hurcolkodunk, fél óra múlva sikerül a sajátomat elfoglalni.
Többen találkozunk a hallban, Zalányi Gyula a párjával, Sata Árpád a feleségével, Gáspárik Attila, a Művészeti Egyetem részéről már vár bennünket. Megjelenik Albert Juli, Méhes Kati, Bogdán István is, indulhatunk.
A város… abból is a főtér, a Rózsák tere… hát, változott természetesen, de mi sem vagyunk a régiek. A Köteles utcában egy nálunk fiatalabb ember kamerával vár, felveszi, ahogy baktatunk (ilyen meredek volt mindig ez az utca?) a főiskola – nekünk az maradt – felé.
A kapuban már várnak, dr. Kós Anna dékán, dr. Balási András prorektor, dr. Harsányi Zsolt intézetigazgató. Most ismerkednek meg velünk, ők a magyar művészeti kar jelenlegi vezetői. Mi ’73-ban végeztünk, akkor Szabó Lajos, Kovács György vezették az intézetet. Mi népes tanfolyam voltunk, tízen végeztünk. Kilencünket vették fel elsőévben, Bogdán Istvánt átcsábították énekesi képességei miatt másodévtől a magyar szakról.
Kovács Levente
Az épület a régi. Megérkezik Kovács Levente is – velünk kezdte tanársegédként, majd dékáni minőségben vonult nyugdíjba –, rendező, tanár, író s főleg anekdotázó emlékező, aki végig garancia a jókedvre, nevetésre fakaszt minduntalan. Csibészeknek, csirkefogóknak titulál, ami jólesik. Megfiatalodunk.
Megnézhetjük a volt tornatermünket, emlékezünk Éghy Ghyssa nénire, ömlenek a sztorik kollegáimból. Aztán bevonulunk az előcsarnokba, a rendezvény helyszínére.
Gáspárik Attila tanár, volt színházigazgató, nálunk jóval fiatalabb színészkollega üdvözlő szavai után Kovács Levente emelkedik szólásra. Bemutat minket a szépszámú közönségnek – nekünk annak tűnik, ennyire sem számítottunk. Több diák is eljött, a régiek közül itt van Szurd (Selyem) Ildikó, Béres András professzor, a jelenlegi vezetőség és a kíváncsiak, akik épp nem mással voltak elfoglalva. Zsúfolt időszaka ez az intézménynek, a mi rendezvényünkkel párhuzamosan zajlik egy konferencia is, másrészt a holnapi ballagásra készülnek, próba is van, este bemutató lesz a Stúdióban.
Kovács Levente mesél a régi időszakról, a tanárainkról, előadásainkra emlékezik. Majd Zalányi kér szót, miután személyes vallomásra biztatnak bennünket. Felolvassa Tompa Miklós osztályvezető tanárunk emlékplakettjének avatására írt beszédét. Gyuszi tanárkodott is a főiskolán, diákjai közül el is jöttek páran a találkozónkra. Majd felolvassa Tarr Laci tanárunk temetésére írt búcsúztatóját is. Meghatódunk. Nem akarunk, de mégis. Gábor Kati üzenete is megsirat, amit én olvasok fel a rendezvény végén. Ő betegsége miatt nem lehetett most sem velünk, ahogy az ötven évvel ezelőtti ballagáson is a kórházban látogattuk meg, Tompa mesterrel az élen.
Zalányi, Méhes Kati kérésére, röviden magáról is beszél.
Milyenek is vagyunk mi, színészek. Előadjuk saját történetünket, de nemcsak egyszerű beszámolók ezek, rögtönzött kiselőadások hangzanak el. Persze, kell ehhez Kovács Levente is, aki megadja a hangot: csak vidáman, fiúk, lányok. Neki legalább akkora élmény volt velünk a kezdet. Emlegeti a Rettenetes szülőket, a Falstaffot, a Színes szilánkokat, az Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak, az Elveszett levél előadásainkat, sorra veszi őket…. az emlékek felvidítanak.
Megrendülten hallgatjuk egymás beszámolóit. Az élet a legnagyobb rendező, kétségtelen. Vannak fényesebb vagy később beinduló pályák és van félbeszakadt, más irányba terelődött is. Gyuszi a két írása felolvasása után pár mondattal intézi el saját karrierjét, nem akar dicsekedni, elég hozzá a tartása. Bálint Péter sem nyújtja hosszúra, nem dicsekszi el, hogy filmezett is pld. Bogdán Pista is rövidre fogja, mintha valami öreges szemérem uralná az embert már ebben a korban. Róla kiderül, hogy faragott is, tanította is a faragást, képzőművész táborokban is megfordult. Sata Árpi az első közülünk, aki részletesen mesél magánéletéről is, kedves modora megfiatalítja, most is levesz a lábunkról. Albert Juli sokkal visszafogottabb, sok szerepét, könyvét említi s főleg a tanítványait. Még két évvel ezelőtt is tanított a kolozsvári színművészetin, kedves tanítványaival, bárhová megy, találkozik. Előadóestjeivel bejárta a világot. És következik Méhes Kati. Ő a meglepetés. Először is irigylésre méltóan nem öregedett, fiatal és szép. Kivirágzott, kérem szépen! Hamupipőke, amibe a négy év alatt beletuszkolta a „közvélekedés” Ghyssa tanárnővel az élen, most revansot vesz. Vékony alkata már korábban divatba jött, neki kedvez a jelen is. Aktív színész ma is (Sata, Zalányi, Bálint nemkülönben). Ragyog, mit ragyog, tündököl! ahogy hosszan és élvezettel, plasztikusan és színesen előadja mondanivalóját. Mai napig le nem esik a színpadról. Nászta kicsit kelekótyán, amihez hozzásegíti a hajnali felkelés is – Bálint Péterrel korán reggel indultak, repülővel érkeztek Budapestről -, élményeit komikusan, öngúnyt sem mellőzve sorolja, smink nélkül. Ideje sem volt, intézte a kért diplomák, indexek másolását még a találkozó előtt. Kovács Levente menti a helyzetet, többször is emlegetve volt diákjai sikereit. Színes, eredeti egyéniségek voltunk, vagyunk, mondja. Biluska Annamária kíváncsian hallgat bennünket, ő a hatvanéves diplomáját vehette át. Kicsit kakukkfiókának érzi magát köztünk, látni rajta. Rájuk majd ősszel kerítenek sort, Kiss Erzsébettel és Nagy Rékával – tájékoztat Gáspárik Attila. Csak éljünk addig. De a színész sosem temeti magát, félholtan is tréfálkozik, sikert arat – erre született. Aki valaha színész volt, mindig is az marad, mondta egy rendező Magyarországon és igaza van. A találkozó, a megszólalások, is ezt igazolják, egyik életbeszámoló sem volt unalmas. Éreztük a „közönséget”, ők is minket. Remek találkozó volt. Kijár (már) nekünk a tisztelet a mostani fiatal vezetőségtől is. Olyan kedvesek, mosolygósak voltak, hogy mindjárt öregebbnek éreztük magunkat.
Átvesszük az aranydiplomáinkat. Figyelmes ajándék társul mellé, egy, a Stúdió homlokzatát ábrázoló elegáns legyező.
Ebéddel folytatjuk, vendégei vagyunk az egyetemnek. El vagyunk kényeztetve.
De ezzel még nincs vége. Az első pénteki nap még sok eseményt tartogatott számunkra is. Délután három órára a mi évfolyamvezető tanárunkról elnevezett Tompa Miklós Színház újonnan kinevezett igazgatónője, Berekméri Katalin várt az épületben, amihez a téglákat még mi is hordtuk közmunkában. Végigvezetett az épületben, megnéztük a játszóhelyeket, amelyet páran ismertünk, mégis jó volt újra látni, ismerkedni, beszélgetni. Pár napja voltak Zalaegerszegen a Részegek c. előadásukkal, arról is szót ejthettünk. Katalin 46 éves, előtte a pálya, nem akar túl sokáig igazgatni, inkább színész ő – és megértem. Én is kimentem az első felvonás végén? – kérdezte. Nem, maradtam, mert profi vagyok. De szívem szerint kimentem volna. Nem sértődik meg, és azt hiszem ez így természetes színészek közt. Az örömöt a találkozás, megismerkedés szerzi, hiszen annyi minden van még előttük. Én egy letűnt korszakhoz tartozom, tagadhatatlan. Két idősáv találkozik és ez jó. Persze, hogy beugrott saját emlékem: találkozás az általam nem ismerhetett Arányi Júliával Sepsiszentgyörgyön a hetvenes években. Más nemzedék, más látószög.
Ezután, négy órakor Béres András, volt professzorunk könyvbemutatóján vehetünk részt a Gemmában (ide költözött a régen a Tutunban összegyűlt színész-művészgárda). Béres Andráson az aranydiplomaosztón mindannyian köszörültük a nyelvünket, immár öreg virgoncsággal, mennyit keserített minket annakidején. Nekünk a tudományos szocializmust tanította. Viszont a most megjelent beszélgetőkönyve sok mindenre fényt derít – el is kezdtem olvasni.
S még nincs vége a napnak.
Este hét órakor a Stúdióban a végzős magiszterek előadását nézzük meg. Nem könnyű. Egész nap ültünk, semmi délutáni pihenő, s az előadás szünet nélküli, majdnem két óra. Végignézzük. Majd fogadás, ismerkedés a fiatalokkal. Nekem Sebestyén Abával sikerül beszélgetni egy keveset, óhatatlanul felszínre törnek nézet-, és ízléskülönbségek, de találunk biztató közös pontokat is.
És most lenne vége a napnak. Beülünk a közeli kocsmába, a kerti részen beszélgetünk éjfélig. Sztorik, emlékek, nagy nevetések, mindenki teljesen feloldódott. Persze most sem jut mindenki szóhoz, ahogy az lenni szokott, mindig vannak hangadók, akiket jó a többieknek hallgatni. Ragyog mindenki, újból diák, fiatal, bohó, kópé, vagány. Régi sérelmek is vígjátéki formát öltenek. Jó kinevetni egymást és önmagunkat. Kovács Levente meg csak szítja a nevettető emlékezet tüzét. Jó, hogy velünk van.
Innen se megy mindenki haza, Méhes és Albert elkísérik Leventét, aki behívja őket, hajnali négyig sztorizgatnak egy whisky mellett.
Másnap tíz órakor indulunk a temetőbe, virágszálat teszünk tanáraink sírjára.
Meleg van, valamennyivel pihentebbek vagyunk, de az emlékek, emlékezések felkavarnak. A református, katolikus temető is dombra épült, sűrűn egymás mellett a sírok. Sok szeretett színész, tanárunk nyugszik itt.
Dél elmúlik, mire visszaérünk. Ebéd a közeli – de távolinak érzett Laci csárdában. Ezután Albert, Bogdán, Sata indulnak is vissza.
Délután találkozom Jakab (Tomcsányi) Marival, akivel nem láttuk egymást ötven éve, de ilyen az erdélyi magyar értelmiség élete: sem idő, sem távolság nem szakít el, összetartozunk. Ugyanazt a nyelvet beszéljük. A találkozás öröme friss marad. Majd Lázok tanár úrral beszélgetek, aki nyugdíjba készül.
Vasárnap reggel még összefutunk Méhes Katival, búcsút veszünk tőle. Minket Péterrel kivisznek a repülőtérre. A mikrobuszban együtt utazunk Kékesi Kun Árpáddal és Jákfalvi Magdolnával, a Béres könyv szerkesztőivel.
Felszállunk. Most sem volt gond, csak mi repülünk ritkán. És milyen kicsi a világ! Már előzőleg megjegyezzük Péterrel, hogy az emberek úgy utaznak a repülővel, mint régen mi a buszokkal. És tényleg. A járaton Kilyén Ilkával találkozunk, akivel jót beszélgetünk az út egyórás időtartama alatt. Bárhova megyünk, ismerősökkel futunk össze, körbe ölel az életünk.
Jó volt. Jó most is. Az emlékek, a fájók is, elrendeződnek, a neheztelések veszítenek súlyukból, amik megmaradnak azokat keserítik, akik dédelgetik őket.
Visszanézve az eltelt időre, és körbe nézve a jelenen, úgy tűnik, a jövő korántsem ígérkezik ilyen derűsnek…
A színházban a palackból kiszabadult szellem nem hozott megnyugvást, a szabadság ruhája inkább szabadosság, ami érték volt, veszített értékéből, az emlékezet megszépítő jóindulata sem tudja helyrehozni az elrontottakat. A dolgok a fejünkre hullnak. A szembenézést nem lehet kikerülni. Nem szabadna.
Az ünnep múltával, a temetőben tett látogatás azzal szembesít, amivel nem szeretnénk: az elmúlás ránk is vonatkozik. Az utókor ilyen-olyan információi alól mi sem mentesülünk. Mert lehet, kell is néha élcelődni baklövéseinken, félrecsúszásainkon, de az ítélet alól az utókornak nem kenyere a felmentés.
Számomra ez ennek a találkozónak a tanulsága. Jókat nevettünk egymáson, magunkon, meghallgattuk egyik-másikunk kibeszélt titkait, de egymás életébe egyikünk sem láthat bele igazán. Az utókor pedig mindig könyörtelen. Hiszen, ha valami elmúlik, nem is volt örökkévaló. Jobb lenne olyan dolgokra alapozni – konkludál a még élő „vénség” – dehát… a malmok őrölnek, a kerék forog tovább.
’73-ban mind huszonévesek voltunk, érettségi után. Csak a szüleink emlékeztek a 2.ik világháborúra. Mi békébe születtünk, őrzött a nagy szocialista rendszer, büszkeséget oltottak belénk, pionírok voltunk. Otthonról hozott ki-ki magával ilyen-olyan információt a múltról. Lassan nyílt fel a szemünk s nem egyformán. Volt, aki faluról, más nagyközségből, megint mások városokból jöttek a színművészetire. Volt kinek színházi család adatott, valamennyire belekóstolhatott, másnak csak nézői tapasztalat jutott, az se túl sok, de annál erőteljesebb. Nem ért látvány-hatás, a mozit kivéve, de az művi volt. A tévé fekete-fehéren sugárzott és románul, keveset magyarul, akkor is inkább kötelező politikai, gazdasági hírműsorokat. Nagyritkán láthattunk, már akiknek volt televíziója – szórakoztató műsorokat. A látványkultúra pionírkorszakát élte. Annál leleményesebbek lehettünk. Aki hozott valamit, magától találta ki, sokkal kevesebb élmény ért, mint a mai generációt. Viszont mélyebben érintettek a versek, a színházi előadások, a filmek. Nagy tisztelet, elfogultság alakult ki bennünk a művészek iránt. Sokunk meg is őrizte ezt a primér, befogadói lelkületet. Talán ezért is vagyunk érzékenyebbek a mai kultúrdömpingben azokra a nagyon gátlástalan, vetkőzős jelenetekre, amelyekkel megkínál lassan mindegyik „menő” előadás. Nem vagyunk vaskalaposak, dehogy. Mi sem voltunk földreszállt angyalok. Csak a mérce volt más, az a léc volt fönnebb, amit meg kellett ugorni. Hiszen vetkőzni mindenki tud, s ha kell, megtanul nyilvánosság előtt is – de idővel már nem ott fekszik az a küszöb, amit ingernek nevezünk. Belefásul, elöregedik, elvész az újdonság izgalma.
A bohóc akkor a legjobb, amikor már mindent tud – de szomorú. Mert mégsem váltotta meg a világot. Mégsem állított meg egy háborút. A művészet örök – mondták, mondjuk – s talán az. Bár a színvonalát mostanság mintha kiadták volna gebinbe, bérbe. Odaadták a kufároknak. Ezért szomorú a bohóc, a művész, a színész – még ha jó képet vág is a dolgokhoz, még ha be is tud illeszkedni a trendbe, (miért ne tudna, ha művész) még ha át is veszi a mának kollektív nyelvét és elengedi a sajátját. Mert hogy az nem kell. Kopott. Már fül sincs rá hallani, szem meglátni, lélek együtt érezni. Az öreg művész nem magát siratja. A közönséget.
De jönnek új, más idők. Készülnek más hangok, más szobák.
Nászta Katalin, Sata Árpád, Albert Júlia, Biluska Annamária, Bogdán István, Méhes Kati, Bálint Péter, Zalányi Gyula
Albert Júlia – sz. Kolozsvár, 1951. január 16. Nyugdíjaztatásáig a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. 1993-tól beszédtechnikát tanított a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem politológia-újságíró szakán. 1997-től tanít a BBTE Színház és Televízió Karán is. 2009-ben bölcsészdoktori címet szerzett. 2012-ben Poór Lili díjas lett. 2023-ban EMKE Életműdíjjal jutalmazták. (Wikipédia)
Bálint Péter – sz. Nagyszalonta, 1950. június 6. ’73-tól színész Sepsiszentgyörgyön, majd áttelepül Magyarországra. Játszik Sopronban, Veszprémben, Zalaegerszegen, szerepelt TV-sorozatban is.
Bogdán István – sz. Gyerőmonostor, 1947. március 19. 1985.-ig a Temesvári Állami Magyar Színház tagja, ’83-’97 között a Kolozsvári állami Magyar Színház tagja, majd áttelepül Magyarországra. Nyugdíjas. Faragóművész, több alkotótáborban is részt vett.
Gábor Kati – sz. Nagyvárad, 1950. május 26. A SZISZI elvégzése után a Nagyváradi Állami Magyar Színház színésze, ’85-től rendezett is. Nyugdíjazása után szüleivel Budapestre költöztek.
Méhes Kati – sz. Hadad, 1950. augusztus 3. ’73-ban, a Színművészeti Főiskola elvégzése után Szatmárra kerül, azóta is ott játszik, megállás nélkül. 2001-ben Poór Lili díjjal jutalmazták.
Nászta Katalin – sz. Kolozsvár, 1950. április 18. ’73-ban végez a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti főiskolán. Innen Sepsiszentgyörgyre szerződik, 1989 őszén áttelepül családjával Zalaegerszegre. Két évig tagja a Hevesi Sándor Színháznak, majd szabadúszó. Mindenféle munkát elvállal, végül biztosítási üzletkötőként vonul nyugdíjba. 2015 óta közöl újra, régebbi, újabb verseket, színházi írásait. Kiadják a Thália Erdélyi Napszámosai c. 1982-83-ban készült színészinterjúkötetét. Megjelennek verskötetei. A Zala megyei Lakhegyen él a férjével.
Sata Árpád – sz. Székelyudvarhely, 1950. október 17, 173-ban végez a SZISZI-n, két évig a Szatmári Északi Színház tagja, ’75-től Kolozsváron játszik, 1993-ig tagja a az Állami Magyar Színháznak. Rengetegszer díjazzák, a közönség egyik kedvence is. Családi okok miatt áttelepül Egerbe, ahol azóta is játszik. Az egri Gárdonyi Géza Színház örökös tagja, Aase díjas színművész. Feleségével megalapították a SATART produkció nevű magántársulatot. (Wikipédia)
Zalányi Gyula – sz. Szabéd, 1950. december 9. Pályáját a Nagyváradi Állami Színházban kezdte, 1977-ben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz szerződött. 1978 és 1987 között a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára volt. 1988-tól 2008-ig a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulatának tagja volt. Ezután szabadfoglalkozásúként dolgozott többek között a Csiky Gergely Színházban, a Soproni Petőfi Színházban és Miskolcon, a Miskolci Nemzeti Színházban és a Csodamalom Bábszínházban. A színészi munkája mellett rendezéssel is foglalkozik. (Wikipédia)
Aranydiploma – legyező
Hozzászólások