Félhosszúra hagyott ősz hajából még lecsöppent egy vízcsepp, épp most zuhanyozhatott. Öt nap után érkezett haza, volna mit kipihennie, de még nem tud aludni. Ilyenkor csengetett be mindig:
– Kézcsók! Sándor bácsi?
– Gyere be, Ignáció, már vár téged!
Három ujja között két flaska sört lógat, a párás üvegeket most vette ki a hűtőből. Vékony ujjú, finom keze van, a körmeit jól kisikálta. Hosszú formáját „behozza”: az ajtószárfa alatt kicsit lehajtja a fejét. Mandulavágású szeme élénken ragyog, őszes bajusza finoman kíséri kópés mosolyát.
Magdi ilyenkor dolgozik, a fiúk a suliban vannak. Megérkezett, a Rábát leállította a budaörsi lakótelep parkolójába, felhordta a táskáit a szennyessel, meg a hűtőládáját az üres dobozokkal. Egyiket a fürdőszoba közepére öntötte – hadd örüljön az asszony -, de az ételes dobozokat tisztára mosva betette a konyhaszekrénybe. Bulgáriából jött haza, gyönyörű zöldpaprikát, édes, érett szőlőt hozott, magának és a cimboráknak konyakot, Magdinak rózsaolajat.
Hiába, a rózsa állandó kísérője életüknek. Soha nem felejtem el azt a szerda estét, mikor éppen csak kimosdva, egy óriási rózsacsokorral szállt ki forgalomszervezőjük személykocsijából. A kirakodásnál az osztrák határon úgy elhúzták a tervezett menetidejét, hogy csak másnapra ért volna haza. Azonnal telefonált a műszakvezetőnek:
– Józsi! Nekem ma este otthon a helyem! Küldj értem autót, csináltassatok harmincöt szál vörös rózsából egy szép csokrot! Hozzátok magatokkal! Hogyhogy mi lesz a Rábával? Holnap érte megyek! Ja! De ma este van a feleségem harmincötödik születésnapja, ott akarok lenni!
És elintézték neki, időben hazaért!
Akkor szerettük meg egy életre.
Beülnek Sándorral a nagyszobába, hozok poharat, inkább üvegből inna, Sándort kínálja pohárból. És mesél, mesél… Sándor néha kérdez, jól érzik magukat együtt, a háziasszony leléphet, várja a konyha. Jóízű nevetésük áthallatszik a csukott ajtón is.
– És akkor hallom, hogy valaki hátul motoz. Tök sötét volt, késő éjjel. Fogom a keménygumicső-darabot, óvatosan lemászok. Hát a két rohadt patkány éppen bontja halkan a ponyvát. Lesek. Hátrább a sötétben személyautó, lámpája leoltva. Vélekszek, nem ül benne senki… Mindegyik patkány itt matat a ponyvával! Na jó! Mondom magyarul, látták, hogy magyar a kamion, tudták, mikor hozzáfogtak is… Hé, patkányok! Mi az istent csináltok? Az egyik futni kezd az autó felé, a másik kezében, azt hiszem, kés van, azzal bontotta a vásznat, most erre fordul, kis holdvilág süt, kirúgom a kezéből, és betartom elé a lábam… Meg is csókolja a jó anyja földjét! Fölrántom, nézem, a csóró gyerek! Alighanem egyidős a nagyobbik fiammal, a jóistenit neki! De ehhez van eszük! Patkányok! Most mi a szentséget csináljak? Ha jelentem a tettenérést, nem tudom a menetidőt tartani… Hagyom, hogy a kocsijukhoz fusson, a másik is gyerek még! Padlógázzal indulnak… Lámpa nélkül… Na, mondom, Náci, csak félszemmel aludjál, mert ezekből itt több is lesz!
– Aztán már tudtál valamennyit aludni? – aggodalmaskodik Sándor.
– Ja! De előbb tettem egy kört a Rábával a parkolóban, beálltam úgy, hogy a hátsó ponyvát megvilágítsa egy lámpa! Reggelig csend volt, aztán aznap várt még hétszáz kilométer, meg a ki- és berakodás, mérlegelés, és hajrá, másnap már hazafelé…
– Hoztam kávét, fiúk! – telepedem közéjük. Náci csak illendőségből kortyol bele, most kezd elálmosodni.
– Tudsz nappal aludni?
– A saját ágyamban ágyúszó mellett is, de ha igazán leereszthetek, akkor a kopasz földön is szunyálok!
– Mikor indulsz újra?
– Holnapután, hat napra, Dániába! Azt szeretem, azon az útvonalon nem kell éjszakai vendégtől tartani, jobban kipihenek!
Szombaton reggel bemennek családostul autóval a nagybani piacra. Bevásárolnak friss húst, gyümölcsöt, ami bírja a szállítást, itthoni üdítőket, amiket jobban szeret, mint a kinti „pancsot”, meg az drága is. Dobozos tej is kell, csak úgy inni is, meg kávéhoz is. Magdi másfél napig folyamatosan süt-főz: friss húsételeket: pörköltet, fasírtot, halászlét, dobozol, hűti, majd mélyhűti, és piskótát, túrós pitét készít.
– Hadd egyen jót az ember! Így olcsóbb is, meg is érdemli!
– Nem aggódsz érte?
– Megszoktam már, hogy ne féltsem! Nagy vagány ám az én uram, bír az magára vigyázni!
Alkonyatkor az egész család pakolja fel apát.
A puhafedelű utazóbőröndbe hat hófehér póló, két ing, tiszta fehérnemű, két melegítő, szandál kerül. Tiszta a tarka ágynemű is, frissen van húzva. Felsőkabát az esőköpeny mellé. Az anyósülésen nem utazik váltótárs, így jobb a kereset, nagyobb a rizikó, kevesebb a pihenés. Eddig – hat évig – megúszta baj nélkül. Az ülés elé és félig alá kerül az élelmiszeres csomag a mélyhűtő táskával és a termoszokkal. A ládából a két fiúval együtt szedik elő a kéziszerszámokat, ellenőrzik a kerekeket, a csavarokat, még a motorteret is átnézik. A vezetőülés mellé a kárpitzsebbe egy kés is kerül a keménygumicső-darab mellé. Fegyverviselési engedélyük nincs, és többször kerülnek életveszélyes helyzetbe, ha a tolvajok meg is támadják őket. A szállíttató természetesen elvárja, hogy az árukészlet épségben és időben megérkezzen.
Alig virrad, mikor hallom a Rába motorját feldübörögni. Csak óvatosan nézek ki az ablakon, ahogy kihúz óriási járművével az iskola mellett, mert tudom, hogy a szomszéd erkélyajtóban Magdival ott szorong pizsamában a két srác is. Ők integetnek… a kamion két hátsó lámpája hármat villant mielőtt eltűnik az M7-es felé, a kanyarban.
Hozzászólások