Regényi Ildikó írásai

Ketten vannak a galagonya lányok, és gyönyörűek! Onnan is tudom, hogy lányok, mert ilyen tudatosan mindig széppé lenni, újra meg újra, csak a női nem tagjai akarnak.
Széles körű, elegáns rokonságuk mintegy ezerféle családot tart számon. Cserjék, fák és bokrok ők, egyetlen alapvető közös tulajdonsággal: hosszú vékony tövisekkel védik magukat a beavatkozástól, hiszen rózsafélék is vannak közöttük.

Aki ült már reggel vagy késő délután autóban vagy buszon Budapesten, annak biztos fogalma lehet a zajról. A meg-meglóduló kocsisorból jajgató gumikkal kivágódó türelmetlen, előző autósok, a felbőgő motorral induló, maguknak utat kényszerítőző buszok mindennapi hangos tevékenységüket gyakorolják.

Puha macskaléptekkel érkezett meg a tél. Szünet nélkül hullott a hó. Vastag, fehér bundát öltött a vidék itt a hegyek lábánál. Agatacska felett, a fakitermelésen megállt a munka. A favágók nem tudták megközelíteni a telepet. Köhögve, fuldokolva próbálkozott a meredek előtt a terepjáró, de újra, meg újra megpörögtek a kerekek a mély hóban. Tamás, a főerdész sem tudott tovább menni.

A Jocó Panzió köves parkolójában állt meg a kocsival. Az anyósülésről kivette a szatyorból az edzőcipőt és a pulóvert. Átöltözött, utcai ruháit betette a csomagtartóba. Bezárta az autót.
Körülnézett, idén koratavasszal először jött ki az ismert terepre.
De még milyen régen ismerte ezt a szépséges terepet!

Erősen igyekeztem világra jönni! Édesanyám, a belegi állomásfőnök asszonylánya, a Budapesti Bábaképzőbe készült velem, de én ezt a Somogy megyei állomásépületet választottam szülőházamul. Nem bánom ma sem, hiszen Magyarország édes része, családunk egyik felének szűkebb pátriája.
Nem is volt gond semmivel. Értő asszonyok és a kutasi bába minden ügyességükkel segítettek anyának és lányának. Csak akkor hallgattak homlokráncolva, mikor a nevemet kérdezték a fiatalasszonytól.

Talán ötéves lehettem, mikor eldicsekedtem otthon:
– Mi a múzsák templomában voltunk!
– Hová vitted ezt a gyereket? – vonta kérdőre nagymamám Tatámat.
– Hát a Szépművészeti Múzeumba! – válaszolta természetesnek találva ezt az utazást Tata.

Nagypapa, talán dédpapa korú is lehet már, nem tudom.
Mi három éve ismertük meg, mikor május elején először mentünk a hátsó teraszt kitakarítani, és a kövön egy pettyes mellényű rigógyereket találtunk, aki bal lábára sántikálva próbált elmenekülni. Repeta kiskutyánkat szigorúan elparancsoltuk a közeléből, és egy kosárkát borítottunk rá, majd deszkával alátámasztva felemeltük a hátsó polc tetejére.