Tóth Kázmér ült a szobában, kinézett a lakás második emeleti ablakán, igazi őszi idő volt. Megpillantotta a lányt, ahogy összefogott kabátjával ment az úton és a széllel viaskodott. Haját kibontotta és szép, kecses ívben lengette. Mintha felnézett volna, de ez csak egy pillanat volt. Eszébe jutott Zsóka, akit ő csak Zsónak becézett. Nem volt több tizennyolc évesnél, ő maga talán húsz lehetett. Azóta eltelt vagy ötven esztendő.
A lány pont olyan volt, mint akkor Zsó. Szép barna haja volt, csodás alakja, talán a melle, meg a lába volt a legszebb. Most minden eszébe jutott. Mind a ketten albérletben laktak. Ezek a szobák pedig ridegek voltak, az érzelmet is kizárták magukból.
Tóth Kázmér a város központjában lakott, egy hírhedt környezetben. A Bacsó Béla és a Bérkocsis utca sarkán álló ház második emeletén. Pár lépésre volt a Rákóczi tértől. Amikor feljött Pestre dolgozni, a haverok ezt találták neki. A második emeleten, régi cselédszoba, mindjárt a konyha mellett. Nem volt mondható nagynak, csupán két méter széles és három méter hosszú volt. Csodálatos módon elfért benne egy keskeny heverő, egy fa szekrény. Mellette egy pici asztal egy fonott tonettszékkel. Az ablaka a lifthofra nézett. Fény inkább a ház belső udvaráról, a választófal tejüvegén keresztül szűrődött be. Az eget sem lehetett látni, csak a reggeli, meg az esti fényviszonyok változását. Olyan volt, mint egy süketszoba, a mérhetetlen szükségletnek megfelelően, alvásra alkalmas állapotban. Aztán mégis megfelelt, mert Tóth Kázmér keveset tartózkodott itt, inkább a várost rótta, utcáról utcára, moziról mozira, mert ez volt a szórakozása.
Zsó szintén albérletbe lakott. Rákoscsabán, két öregnél, mint Tóth Kázmér. Az öregekkel az volt a baj, hogy keveset mozdultak ki a lakásból. Nem hagytak maguk után üres állapotot, felszabadult helyzetet, melyet ki lehetett volna használni. Így két albérletbe szorult pár küzdött a találkozás reményével, amikor talán majd kettesben lehetnek. Ez az idő azonban nehezen akart eljönni. Egyszer-egyszer, de ritkán, valahová elmentek látogatóba, de ez sem tartott sokáig. Legalább is addig, hogy zavarmentesen lehettek volna együtt, legalábbis egy kis ideig.
Néha elmentek a temetőbe. Ez hosszabb időt vett igénybe, mert a köztemető messzebb volt, oda villamossal kellett menni, meg időztek is egy kicsit a rokon, vagy ismerős sirhantjánál. Ez volt az egyetlen eset, ami talán több óráig is eltartott. Erre az elmenetelre már napokkal korábban, lázasan készültek. De az elmenetelkor rendszerin valamin össze is vesztek, tehát feszült volt a helyzet.
Egyik alkalommal, amikor úgy érezte Tóth Kázmér, hogy az öregek távolléte hosszabb időt fog igénybe venni, megszervezte a találkozást Zsóval, aztán mégis hamarább jöttek haza. Az öreg, nem tudom, hogy miért, mindjárt a szoba ajtaját nyitogatta. Még szerencse, hogy kulcsra zárta, de a házigazda hajthatatlan volt.
– Van bent valaki magánál? – hangzott a kérdés.
Természetesen tagadta Zsó jelenlétét. Valamiféle kifogást mondott, melyet ő maga sem akart elhinni. Ha mégis arra kényszerül, hogy kinyissa az ajtót, hogyan magyarázza meg Zsó jelenlétét. Érezte, értelmes embereben van annyi diszkréció, hogy átlátják a pillanatnyi helyzetet, melyet aztán később kifogásolnak. A szorult helyzet úgy oldódott meg, hogy felkapták magukra a ruhát és egy pillanatnyi csend közepette távoztak a lakásból. Csak kint sajnálta magát a végre létrejött találkozáson, az így elszalasztott pillanaton. Már később, nem is volt mersze, hogy egy ilyen jellegű kísérletbe kezdjen.
Zsó albérlete Rákoscsabán volt. Az öregek egy szép kertes házban laktak, a padlástérben volt kialakítva egy szoba, ez volt az albérlet. Belülről szépen be volt rendezve, fürdő, vécé is rendelve volt hozzá. Feljutni úgy lehetett, hogy a konyhából fából készült csigalépcső vezetett fel, az „emeletre”. A padlásszobának az ablaka a kertre nézett, alatt egy veranda, ez befedve egy vas, bordás, dróttal átfont üvegtetővel.
Kázmér és Zsó ismeretsége már majdnem két hónapja tartott. Ebbe az időbe kell beleszámítani azt a bizonyos találkozási lehetőséget is, amely aztán úgy végződött, ahogy.
Egyik este Zsó indítványozta, menjenek fel az ő albérletébe. Busszal kimentek Rákoscsabára, gyalogosan megközelítették a házat. Zsó elmondta, hogy ő megy előre, a lépcsőn szépen, óvatosan felmennek a szobába. Villanyt nem gyújtottak, hiszen Zsó ismerte a járást, fogta Kázmér kezét és vezette. Próbáltak óvatosan lépkedni, de a felvezető lépcső bátran nyikorgott, ropogott a léptek alatt. Mintha be lett volna idomítva, kiáltott a tulaj felé: – Idegenek járnak rajtam!
El is érte célját, mert amikor félúton voltak felfelé, villanyt gyújtott valaki a konyhában. Megszólalt egy idős, női hang: – Maga jött haza, Zsóka? – Zsó kissé rezignáltan mondta: Igen, én! Aztán csend, csoszogás hallatszott, majd elaludt a villany. Így már minden rendben volt ahhoz a pár lépéshez, ami a szobáig vezetett.
Azért az a bizonyos kérdőre vonás Kázmérnak mégsem tetszett. Ezt Zsó észrevette és azt mondta:
– Én tudok egy jobb megoldást!
Aztán könnyedén elmesélte, hogy a szomszéd telek üres, arra nincs senki. Ezen a kerítésen, az utcai részen van egy nagy nyílás. Ott be lehet bújni, a telket elválasztó kerítés is hiányos. Könnyen megközelíthető átlépve a terasz, onnan két lépés és fel lehet kapaszkodni a tetőre. Innen az ablak két méter, csak arra kell vigyázni, hogy ne az üvegre lépjen az ember, hanem a vastartókra.
Ez aztán egy akrobatikus bejutási módszer, a cirkusz porondján is meg lehet csinálni. Kázmér pedig erre kész, hiszen így született. Aztán egyszerűen arra gondolt, mit meg nem tesz az ember, szerelmes fejjel.
Másnap este Kázmér így jutott fel a szobába. Érezte, könnyen megy ez, hiszen fiatal volt, a kilók is elkerülték, az izmok fejlettek, rugalmasok voltak. Így minden rendben volt. Reggel ezt visszafelé is megtette, pár hét után, olyan rutinos mozdulatokkal nyúlt a párkány széléhez, mintha ezt csinálta volna heteken keresztül.
Egyszer ő ment előre, korábban felmászott a szobába. Csak ült a nyitott ablakkal szemben és az esti félhomályban figyelte a Budapest Hatvan között közlekedő villanyvonatok sivítását, a mozdony áramszedőinek kékes szikráit. Zsó a bíróságon volt, mert most volt első házasságának utolsó bontóperi tárgyalása. Később jött, mert valahol a „győzelemre” ittak pár pohárral.
Majd eltelt két év, amig együtt jártak. A soron következő találkozáskor Kázmér hiába várta Zsót, nem jött. Telefonált a munkahelyére több napon keresztül, de mindig letagadtatta magát. Egyszer összefutottak az utcán, de Zsó csak annyit mondott:
– Felejts el, vége mindennek!
A visszaemlékezés Kázmérban is csak addig tartott, amig a lány az utcán a szélben el nem tűnt a szeme elől.
Hozzászólások