Az út kifut. Magával terhelt lélek!
Az ég bezárul. Bennhelyt tévelyegsz.
Mi felé mozdult akkor a kézfej,
talán a tollvonás könnyítene?

Álomórákból felrebbensz újra.
Tartalmaid nem értelmezheted –
mert bágyadság van elég. Tudásra
mégsem telik: szellős emlékezet.

Tanútlan-kietlen lett az éjjel.
Hosszú napmenet – és végül setét!
Kendőzetlen hiábavalóság! –
s a tanulság ennyi: „üsd, ahol éred”.

És ki lépett a tudatmezőbe?
Az árnyköreim miféle lénye?
És merre óvatolsz, ha erélye -,
s azon-át tested erőtlensége?

Hogy’hát a cél, emelni kart-kezet
munkára! Vagy alkalmatos tettre.
Mord arcomat színe-változásra –
lelkiismeretével ki érli meg?

Megosztás

Tweet