– Bizony! Engem sose csókolt meg az anyám!
Riadtan kapom fel a fejem, ijedten nézek a tükörbe. Keze villámgyorsan jár, az ez évi szalagavatóra készíti frizurámat. Húsz éve múlt, hogy barátok is vagyunk. Hűségesen kitartok mellette, ő pedig sosem várakoztat meg. Mindig elkészülök időre.
– Tessék? Mit mondtál?
– Engem sosem csókolt meg az anyám! Nem bocsátotta meg nekem, hogy nem olyan voltam, mint Ő… Kis nővéremet nem ismertem. Szőke, kékszemű „kisangyal” volt, és kétéves sem, mikor tényleg angyalka lett… Járt, beszélt, nevetgélt, hízelgett… és egyik napról a másikra vége volt…
– De te hogy tehetnél erről? Nem értem!
– Más voltam már kicsi koromban is. Harsány, izgő-mozgó, barna baba, mászkálós, kiabálós… Aztán később sírós… mesélték… Nem emlékszem, talán már akkor sem dajkálgatott. Azt már a saját fülemmel hallottam, hogy nagynénéim szidták érte: „Hogy bánsz azzal a kislánnyal? Miért kiabálsz vele mindig?” – Ötéves lehettem, felmásztam a szomszédék disznóóljának a tetejére, mert fölötte egy cseresznyével teli faág lógott. Ágaskodtam, aztán ugráltam, hogy elérjem. Egyszer csak egy nagy reccsenés: beszakadt alattam a tető, beestem a coca mellé. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban… az éktelen sivalkodásra négy-öt felnőtt összefutott. Mentettek az ólból, elképzeled, hogy néztem ki, és milyen szagom volt? Anyám nem vert meg. Némán meztelenre vetkőztetett, és a kerti csapnál hideg vízben lecsutakolt. Aztán napokig nem szólt hozzám. Először csak bocsánatért rimánkodva jártam a nyomában, aztán sírva, aztán némán követtem mindenhová, mint az árnyék… Hát, ha hiszed, ha nem: kibírta!… – Na, mehetsz mosatni!
– Elképzelni se tudom! Igaz, nekem nincs sajátom, de testvéreim vannak, én vagyok a legidősebb… a kisebbek fiúk…
– Nálunk is így volt… két öcsém született, de nem is tudom, láttam-e anyámat szívből nevetni… Őket játékosan meg-megpaskolta, fogócskázott velük, kicsi korukban. Én meg csak úgy… voltam. Nem mondom, mindig főzött friss ebédet, a ruhám tiszta volt, kicsit kopott, de rendes… Csakhogy én az iskolában is nyüzsgős, serteperte kislány voltam… bizony visszabeszélős is… De elég volt a tanító néninek egyszer panaszkodni rám, és jött a sok napos „nem szólok hozzád…” Én úgy megjavultam, de úgy, hogy ha kérdeztek is csak nehezen bírtam megszólalni. Nem voltam igazán jó tanuló, de ügyes, segítőkész kiskölök lettem, szervezni, pénzt szedni, ilyenekkel lehetett engem megbízni. Aztán szakiskolába mentem, fodrász lettem.
– Látod, az is lett a kenyered!
– Volt, mikor kisebb falat volt… Belezúgtam egy sportos, jó kedélyű srácba, szabályosan megkérte a kezemet. Az én anyám motyogott valamit, a vállát húzogatta. Mikor megesküdtünk, közölte, hogy mehetünk albérletbe, ő nem kerülget az én kedvemért egy idegent. Szép és mozgékony kisfiamat is kelletlenkedve fogadta, éppúgy nem „barátkozott vele”, mint velem. Aztán, mikor az én „szép, sportos uram” egyszer csak inni kezdett, aztán verekedni otthon is, nemcsak a ringben, hiába akartam hazaköltözni a családi házba… „Te akartál férjhez menni!” – ez volt a válasz. Maradt az albérlet, most már egyedül, a kisiskolás gyerekkel…
– Emlékszem! Akkor már hozzád jártam, csak a szalon másik végében dolgoztál! Most mi van anyáddal? Hiszen a „kisfiad” éppen a napokban diplomázott!
– Két hónapja halt meg! Kínlódva, nehezen, egy ápolási otthonban… agyér-elmeszesedése volt. Mindhárman fizettük, de én jártam be hozzá rendszeresen. A kisebbik öcsémet nem ismerte már meg: ”Küldd ki ezt a férfit, amíg átöltöztetsz!” – mondta legutóbb. Amikor utoljára nála voltam, az ajtónak háttal feküdt, nem láthatott, a nővér mosdatta éppen, és kedvesen megkérdezte tőle: – Na, ki van itt, Julika néni? – Anikó… Anikó… soha életemben nem szólított így! És hát… én fogtam a kezét, mikor örökre elaludt…
Nem néztünk egymásra, a tükörben sem. Ki tud ilyenkor megszólalni?
*
Koratavasszal jártam Cilámnál újra. Pirospozsgás, jó kedvű, önmagához képest is eleven volt.
– Örülök, hogy ilyen vidámnak látlak! Eleged volt az utóbbi időben!
– Hát… most olyan jól vagyok! Tudod, két hónapja meglátogattuk a rokonságot Miskolc környékén. Unokatesómék élnek ott, négy gyerekkel, és kis keresettel, többször munka nélkül maradó családfővel, az én Feri unokaöcsémmel… Vittünk nekik az Öreggel öt liter étolajat, lisztet, cukrot, sütöttem két nagy tepsi rétest, Gyuri fiam kicsi korából előkerített piros biciklijét is beszuszakoltuk a csomagtartóba… a kissrácok nagyon boldogok voltak vele! Felváltva tekertek az udvaron, össze-összevesztek, hogy ki meddig ülhet a „lovacskán”…
– Vágjak a hajadból? Ráférne, kivékonyodott a vége!
– Rád bízom! Te tudod, te mentetted meg akkor is, mikor pár éve marokszám hullott… Emlékszel?
– Ja! Ausztriából hozattuk a csodaszert, és csináltuk a pakolásokat. De most aztán még festeni is jól lehet! Jó, na szóval, délután átmentünk a két tántikámhoz, csórikáim, túl a hetvenedik évükön, egy örökölt kis házban élnek ketten… Az Öreg segített a ház környékét nagyjából összerendezni. Alkonyatkor bementünk a konyhájukba, kicsit befűtöttek a sparherdba, krumplit sütöttünk a platnin. Szépen világított a tűzhely ajtaján a parázs, nem gyújtottunk villanyt, spórolni kell! De jobb is volt így, mert a félhomályban egyszercsak megszólal Piroska: – Voltatok az idén a Balatonnál? – Átutazóban csak – mondta az Öreg – tudod, tánti, mi inkább a hegyeket szeretjük. – Jó nektek, sokat utaztok! – mondta Ilonka. – Ja, én meg még sohasem láttam a Balatont! – sóhajtotta Piroska. – Na, akkor határoztuk el, hogy tavasszal elvisszük őket! Ne haragudj, kicsit hangosabb leszek, kezdem szárítani a hajadat!
Belenéztem a tükörbe. Révedező mosollyal teregette vizes tincseimet. Rázogatta, balzsamozta, habot tett rá, begyakorlott mozdulatokkal, egyenletes tempóban dolgozott.
– Aztán most hét végén voltunk Ilonkával és Piroskával Szabadi-Sóstón, tudod, Siófok mellett. Nem igazán volt jó idő, a vendéglátó egységek nagy része is zárva még… Sétáltunk a parton. Piroska lassabban, csípőficammal született, azóta két protézis műtéten is túl van…
– „Nézd, Cila! Fújja a szél a vizet, kicsi hullámok jönnek ki a partra! Figyeld! A felhő árnyéka ráterül a Balatonra! Odanézz! Kiloccsant a kövek közé! Jé! Fehér hab van a tetején! Na, süssön még kicsit a nap!”
– Ilonka némán lépkedett, csóválgatta a fejét Piroskán, de ő is gyönyörködött. Villogott a sok dioptriás szemüvege, hol erre, hol arra kapta a fejét. Jól elfáradtunk, mire ebédelni mentünk. Mi is, nemcsak a két kisöreg… A szél megerősödött, felhők kergetőztek, lassan az indulást terveztük. – De búcsúzzunk el még a Balatontól! – kérte Piroska. Tettünk még egy rövidebb sétát a parton. Elmerülve beszélgettünk, egyszerre erős szélroham kerekedett. Körülnéztünk, hová lett Piroska… Mit gondolsz, hol volt? A móló végén! Térdelt a betonon, és simogatta a vizet…
– Értem… ezért van most ilyen jó kedved!
– Hát… igen! Én már csak ilyen vagyok!
Hozzászólások