Száraz, barna kéz. Tiszta körmök. Kopott kézelő. Tízforintonként dobálja a pénzt a kávéautomatába. Amíg várja a forró italt, félreáll, némán beengedi maga mellett a boltba a vevőket. A műanyag pohárral kisétál a szemben lévő ház árkádja alá. Megviselt dobozt húz elő, cigarettát sodor, meggyújtja. A műanyag poharat az ablakpárkányra teszi. Kényelmesen kifújja a füstöt, leül a kő mellvédre, és kortyolgatja a kávéját.
Ő Borbála, a „hercegnő”.
Három éve él az utcán. A belvárosi tér egyik padján figyeltem fel rá először. Hosszú sötét haja gondosan fésült, hátra kötve, szomorkás mosolyában minden foga kivillant. Akkor is tiszta volt, és zárkózott. A többi hajléktalantól messze, elkülönülve élte mindennapjait.
Nyáron, késő őszig többször láttam, hogy a tér kis csobogó ivókútjánál megtölt két műanyag üveget vízzel. Az egyikből jóízűen iszik, a másikból kiöblögeti ételes dobozát, evőeszközeit, bicskáját. Szorosan összekötött csomagjai egyikéből törölközőt, szappant varázsol elő, és a kútnál kezet, arcot és lábat mos… Kiül a napra, rágyújt és sütkérezik.
Mikor fagyosra fordult az idő, körülnéztem, hogy a téren borozgató, káromkodó, szemetelő férfiak és nők között meglátom-e… Nem volt sehol. Egyik öreg bozontostól megkérdeztem, tudnak-e a barna hajú asszonyról.
– A „hercegnő”? A Borbála? Itt hagyott minket, szóba se áll az velünk! Magasan hordja az orrát! Ugyan mire?
– És nagyon éberen alszik! Egyik hajnalban ki akartam húzni mellőle egy szatyrot. Olyat rúgott a lábamba, hogy győztem elfutni! Ja! Aztán átköltözött a térről az utcába. Üzletzárás után a csetreszes bolt lépcsőjére telepedik. Ott van talán, én ugyan nem megyek a közelébe!
Valóban ott volt. Térdére terített papírszalvétáról vacsorázott, kis fadeszkán szeletelte a szalonnát, harapta a kenyeret, és teát ivott. Aztán az egyik méretes táskájából elővette a párnáját és a színes fonálból horgolt, vastag takarót. Avíttas paplant terített maga alá. Tavaly óta haja őszülni kezdett, első két foga kihullott…
Kemény hidegek jöttek. Találtam otthon egy kockás flanel inget, amelybe valaha műszőrmét varrtam bélésnek. Levittem magammal, és kerestem este, de két napig nem találtam. Harmadnap alkonyattájt a tér felől érkezett, cipelte alaposan becsomagolt négy szatyrát.
– Borbála! Van itt ez az ing! Magának szántam, fogadja el!
Tetőtől talpig végigmért. Arca mozdulatlan volt, sötét szeme kutakodva vizsgált. Letette a holmiját, és óvatosan nyúlt az ing után. Megforgatta, megtapogatta, és összehajtogatta.
– Jóleszjóleszjólesz…hmhmhm… – motyogta, és szatyraiba kapaszkodva faképnél hagyott.
– Én kávépénzt szoktam neki felajánlani…
– Én csak úgy, néha kétszáz forintot adok – mesélték az asszonyok a boltban.
– Sose kér és sose köszön meg semmit! – panaszkodtak a törzsvásárlók sorba állás közben.
– De mindig tiszta, és mindig mindent kifizet, soha nem próbált még elemelni semmit. Becsülöm, és sajnálom – mondta Éva, a pénztáros.
Esett a hó, mínusz 8 fokot jövendöltek a meteorológusok. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nincs a környéken se reggel, se este.
A szociális munkások az éjszakai ellenőrzésből, teaosztásból tartottak szállító autójuk felé. Kérdeztem, Borbálát megtalálták-e?
– Meg-meg! De hajthatatlan. Igaz, jól beöltözött, a forró teát, zsíros kenyereket elfogadta, de a szállóra nem akar bemenni.
– Ilyenek közé? Csak nem képzelik! – háborodott fel. – Én kibírom, higgyék el, nekem ez a jobb!
Ma reggel megint láttam. Tízforintonként dobálta az automatába a pénzt. Várta a kávéját. Fején sötétkék sísapka, rajta a vastag kockás flanel ing, csizma, melegítő nadrág, kezén levágott ujjú kötött kesztyű. A körme most is tiszta, ahogy a műanyag pohárért nyúl.
Vajon, meddig bírja még?
Hozzászólások