A hó a romkert sarkaihoz menekül. Szürkés kupacok húzódnak meg itt-itt, hogy hó rejtőzik a mocskos felszín alatt, csak akkor sejti meg a járókelő, ha lába az apró vízerekbe lép. Másnapra aztán a vízér fölszárad vagy elpárolog, a hókupac dolgozhat tovább és töpörödhet.
Sétálók járkálnak arrafelé, a romtemplom falán gyerekek rohangálnak, derékig, ha ér a falrom. A rom távoli végén kétnyelvű tábla tájékoztat a hely történetéről, szűkszavú a tábla, jobb, ha észre sem veszik. A táblát, a szent sírját, hogy ennyi az egész? Vagy kezdett volna magyarázkodni az a tábla, hogy valaha itt élt és halt az a szent, aztán a csontját elmenekítették egy olyan városba, amely ma nem is ez az ország, hanem egy szomszédos? Azért, mert fenyegetett egy harmadik ország, amely ma már nem is szomszédos? De mennyire nem! Kit érdekel mindez, ennek a szentnek meg a nevét sem ismerik az erre járkáló külföldiek. A magyaroknak nem kell idegen nyelvű tábla, a magyar nyelvű táblát pedig vagy kevesellik, vagy sokallják. Jó helyen van az a tábla ott „a telek lábjában”. Ha kidönti a szél, föl ne állítsátok!
Járok erre gyakran, bár ritkábban, mint szeretnék. Mert ide jönni, ahhoz lélek kell, tiszta és nyitott lélek. És az ember lelke nem mindig tiszta és nyitott. A Szigetre kijönni jó, ha hó fehérlik, ha vízerek csurognak, nyáron is, akkor a fák zöld lombbal fölvázolják a hajdan volt templomhajó illúzióját. Hajdan volt? De hiszen én még emlékszem arra a templomhajóra! Vagyis a két kőgerendára, amely a falkötegből közép felé hajolt, és szinte érintette egymást. Rom volt már akkor is, persze, de mintha védte-óvta volna a sírt, ott a szentély közepén. Rozsdás, fekete vaskerítés őrizte. Anyámmal el-eljártam ide, négy-öt éves lehettem, kirándulás volt kijönni a Szigetre, élmény, kaland, életre szóló útravaló. Hétköznap délelőtt többnyire egyedül voltunk „a romoknál”, ki járt volna arra. Madarak, egy-egy öreg apáca, aki öntözgette a templom virágait, és diszkréten rejtegette a saját apácaságát. Anyám mesélt Margitról, úgy mesélt, mint személyes ismerősről, mint eltitkolt rokonról. Mire iskolás lettem, Margitot is a család tagjának tekintettem, olyan személynek éreztem, akiről büszkén szabad – hallgatni, mert neve vagy túlzott emlegetése veszélyes inkább.
De Margit itt volt nekünk, szegény volt, ártatlan és védtelen. Margit a hozzátartozónk – csodálatosnak éreztem ezt a szót, szebbnek, mint a rokon, a család meg a hasonló szavakat. Valahogy okosabb oldalról közelítette meg a valóságot, többet árult el és őrzött meg a titokból. Mondták, fiatalon halt meg, tehát mindig fiatal maradt. Én gyerek voltam, a gyereknek a fiatal is öreg. Margit fiatal volt, reméltem, megélem évei számát, huszonkilenc évet élt, rettenetes öreg lehetett, hiszen én még csak… hagyjuk.
Aztán az is adott gondolkodni valót, hogy Margit miért itt fekszik, ebben a sírban. Mert ez a Margitsziget, vagyis az ő szigete. Persze, nem úgy az övé, ahogy egy könyv vagy egy iskolatáska, hanem ahogy egy lakás, vagy egy kert valakié, ha sokáig él benne, ha ő ülteti a fáit, ha ő szedi a virágait. Margit itt élt, hát persze, hogy övé a Sziget. De hát hogy lehet egy egész sziget egyetlen emberé? A „furcsa évek” voltak ezek, a magántulajdon fogalmát kiszívták tudatunkból. Én mégis tudtam: a Sziget Margité, az övé volt, és máig az övé maradt.
Aztán egy viharos éjszakán a templom egymás felé vágyódó boltíve beomlott, a faragott kőszálak a földre zuhantak, és összetörtek. Ott hevertek a kövek sokáig, nem tudom meddig, nem mentem arra évekig. Sőt, elkerültem a Szigetet. Nem Margitot – a beomló templomot, a széttört bordaívet. Hogyan omolhat be egy templom, hogyan repedhet széjjel egy kő. Margit fölött! Valójában az Időre haragudtam meg, életemben először éreztem, hogy létezik Idő, és ez az Idő egykedvű és kegyetlen. Ha az Idő képes arra, hogy leomlassza Margit templomát, hogy összeroncsolja Margit kis sírkerítését, akkor mindenre képes.
Margit élt, ott élt kinn a Szigeten, az ő szigetén. Mintha ott üldögélt volna a templom valamelyik kőpadján, ott locsolta volna a virágot a romkert környékén, esténként pedig visszavonult pihenni oda a… mindegy, mondjuk, hogy a sírjába. Margit fekete és fehér apácaruhát hordott, sokszor látni véltem, amint a fák közé, a falromok közé behúzódott. Otthon volt. Élő volt. Margit volt.
Azért egy kicsit zavarban voltam vele. A hétszáz év zavart, amit a huszonkilenc elé kellett számítani. Mert huszonkilencet élt, de most mégis hétszáz éves, hétszázhuszonkilenc pontosan. Dehogy pontosan, évről-évre változik, öregszik, és mégis huszonkilenc marad. Ez azért nem olyan könnyen fölfogható! De nagy gondot sem jelentett, a szentek ilyenek: két életük van, az élő életük, meg a másik. Ennek nem adtam nevet. De egy volt a kettő. Igaz is, hogy kell megszólítani egy szentet, az emberek tegezik, csak úgy, de hát ezt nyilvánosan teszik, amikor imádkoznak, vagy csoportosan könyörögnek hozzá. Én azért ezt valahogy bizalmaskodásnak éreztem, hogy jönnek ezek a maiak ahhoz, hogy csak úgy tegezzenek, és kérésekkel zaklassanak egy hétszáz éves szentet. Nekem persze szabad őt tegeznem, mert nekem hozzátartozóm, családban másképp mennek a dolgok. Meg én nem is csak a templomban szoktam vele beszélgetni. Én eljövök ide hozzá, és itt megbeszéljük a dolgokat. Sose mondtam senkinek, hogy mi hozzátartozók vagyunk, csak neki. Neki igen. De a lelkem furdalt egy kicsit ezért az egész dologért, felajánlottam hát, hogy ezután Szent Margitnak fogom szólítani. Nem volt ez nagy dolog, mert azért tegeztem is, szerettem is – de valahogy a tisztességet is megadtam neki. Szent Margit, már szinte Szentmargit, és megnyugodtam. Így szólítottam, így szólítom ma is…
Csodáltam a csodáit. Nem voltak ezek nagy csodák, az én gyermekszememben nem. Hogy leöntötték mosogatólével, és ő mosolyogva tűrte, hát nagy dolog ez? Hogy durva szőrcsuhában járt, hogy ápolta azokat a nyomorult betegeket, köztük leprásokat, hát olyan nagy dolog ez? Nem akarta, hogy királylánynak tartsák, inkább volt szolgáló, olyan nagy dolog ez? És mindez neki kellett vajon, vagy a kolostor többi apácájának, akik nem voltak hercegnők? De hiszen Margitról mindenki tudta, hogy ki ő, akár szőrcsuhába bújt, akár frissen mosott fekete-fehér egyen-apácaruhát öltött, a hercegnő hercegnő marad, se több, se kevesebb nem lesz a viselettől.
Valami praktikus napi okoskodás formálta bennem ezeket a mondatokat. Még haragudtam is – na, nem Margitra, hanem a szituációra. Ő, ha akart, lehetett szolgáló, mert ő alapvetően királylány volt, de egy közrendű apáca soha nem lehetett királylány, akárhogy is igyekezett, mert ő alapvetően szolgáló volt. És haragudott Margitra, aki képes volt a szolgálók legszolgálóbbika lenni, míg a másik sohasem léphetett át a királylányok közé. Ezért hozzávágta a felmosórongyot, és leöntötte moslékkal. Margit mosolygott, és boldog volt. Én is mosolyognék, de én inkább zavaromban. Mert nagy, csúf indulat az, ha valakit leöntünk moslékkal, és hozzávágjuk a felmosórongyot. Aki másból ilyen haragot képes kiváltani, az nagyhatalmú ember. Már persze lelki hatalomra gondolok. Hát csináld, ha annyira tetszik neked! – és repül a rongy, ömlik a lucsok. Nevetett Margit, és én is nevetnék. De ő ettől boldog volt, én nem volnék boldog. Igaz, szent sem vagyok. Inkább valami félszeg mosoly ülne ki a szájam szélére, vagy a kárörvendés, hogy ilyen haragra gerjesztettem azt a másikat. De lehet, hogy ez sem igaz. Nem vagyok szent, de azért föltétlenül gonosz sem vagyok. Margit, hogy van ez?
Egy helyben állok. Ténferegnek és vihognak körülöttem, ezek az idegen idegenek és idegen magyarok bizonyosan úgy néznek rám, mint valami furcsa bogárra. Körülállnak, és az arcomba bámulnak, a hátam mögött meg összepusmognak. Szégyellem? Nem! Zavar? Igen! Ha akarok, térden állok, de a két lábam akkor is egyenes, az ember lélekben hajt térdet. De én most lélekben sem térdelek le, inkább odaülök melléd, arra a kőpadra. Vagy ülj te a kőpadra, én meg a lábaidhoz telepszem.
Szentmargit, én azt se tudom, húgomnak-e, anyámnak-e vagy édes nénémnek kell-e szólítanom téged? És azt se tudom, mit tudsz te ebből a hétszáz évből, amely elfolyt azóta, hogy azt a röpke huszonkilencet itt töltötted. De lehet, hogy tudod, mi történt, mert ti, halottak, mindent tudtok, ti szentek pedig mindent jobban tudtok, a halottaknál is jobban. Mert ti nem csöndes és közönyös halottak vagytok, hanem másfélék. Velünk érző halottak, a mi élő halottjaink, a hozzátartozóink!
Margit, segíts! Rajtam és rajtunk. Mindenkin külön és mindnyájunkon együtt, akik időnként rád gondolunk, és szólunk, vagy már nem is szólunk hozzád. Mert már annyiszor lebeszéltek arról, hogy hozzád forduljunk, már annyiszor arcul öntöttek minket is moslékos vödörrel, és szájunkba vágták a felmosórongyot, hogy lassan már lélekben sem képes a száját fölnyitni az ember. Túllép itt rajtad mindenki, földrajzi név lettél, valami makacs rom, amelynek nem nagyon kellene makacskodnia, mert könnyen elgyalulják a buldózerek, és játékkaszinót raknak a helyébe. Ott az az idétlen tábla… Ha a történész kikurkássza, hogy a sírod Pozsonyban maradt, téged innen kiebrudalnak, ha a történész kikurkássza, hogy elvitték és kicserélték a csontjaidat, téged innen kiebrudalnak, ha a történész kikurkássza, hogy zarándokok hurcolták magukkal csontjaidat, téged innen kiebrudalnak. A történész pedig azt kurkász ki, amit az érdeke kíván, és amire szerződést kap. Még csak nem is utasítást. És hétszáz év alatt mennyi történész volt, aki át akarta szabni a történetet, aki egy marokban tartotta az oldást és kötést, a kikurkászást és a kiebrudalást. Ők nem bízták a csodát a véletlenre. Bocsásd meg nekik. A te sírod hétszáz éves, Margit, hol Pozsonyban volt ez a sír, egy kolostor pincéjében, hol visszahurcolódott egy zörgő szekéren, hol szétszórták és eladták néhány csontodat, hogy árán a többit visszahozhassák ide. Mert itt a helye. Azért még te vagy? A csontjaidnak csak a fele maradt meg, vagy itt van az is, vagy szerte a világban, ki tudja mára pontosan?
És az a hétszáz év! Nem fáradtál bele abba a sok… nem, Margit, te biztosan nem fáradsz bele. Pedig mennyi a hiábavaló kérés, a jó szándék is időnként milyen ostoba! Az akarat, még a „szent akarat” is, hogy lehull időnként a semmi, a hitványság előtt. Van, igaz, akit megsegítesz azzal a tiszta lánggal, amelyet átültetsz a magad mécseséből a hozzád fohászkodók mécsesébe, aztán… aztán jön a moslék és a felmosórongy, és kihuny a láng, kilobban a kanóc. A szent láng nincs tovább! Margit, anyám, nővérem, drága néném, ugye, van tovább? Most legyen tovább, most kell, hogy legyen. Most léha nyugalom ideje van, amelyben a szentségnélküliek könnyűszerrel kiszorítják a szenteket, ha az a hitvány tábla is kidől, se magyar, se idegen meg nem tudja, hogy te itt voltál. Ha csontjaidat majd Aachentől Velencéig mutogatják a világ városaiban, hogyan pereljük vissza hitedet, híredet? A léha nyugalom idejét már nagy buzgósággal erőltetik ránk, miközben lánctalpakon szereznek érvényt a békének, és a gyilkosok bankbetéteken vásárolják meg bűneikre a föloldozást. Bocsásd meg nekem ezeket az újmódi formulákat, hétszáz év alatt hol így, hol úgy nevezték őket. De ha veszély volt, mindig támadt egy kolostornyi apáca, egy vándordiák, vagy egy éhenhalásra kész történész, aki ládába mentett téged, és a köpenye alá, a szekérülés alá, az oltár alá rejtett. Ma vannak-e ők, kérdezed, jaj, nem tudom, Margit!
Te halott vagy hétszáz éve, te túlélheted, de mi, élők, mi belehalunk. Rosszabb, életünkben vettetünk ki a te hitedből, amely a mi hitünk is, a városból, amely a városunk, az országból, amely az országunk volt. Azok a lánctalpak, amelyek más népet homoktengerbe taposnak, a mi védelmünkre fölindulnak – mi pedig táncolunk nekik, és hallgatunk…
Hát, ezért jöttem ide hozzád. Ezért nemigen akarok én most letérdelni, leülni, de még megállni se nagyon a sírodnál, jobb, ha inkább lassan körbejárok, mintha csak úgy erre vetődtem volna, minden cél nélkül. Mint a megbízható idegenek, és mint a megbízható magyarok. Akiknek te holnaptól Maggy vagy, de inkább az se.
Igen, ne lássanak meg, ne lássanak itt. Persze, jövök még, hogyne jönnék, bár mi mindenhol kettesben vagyunk. Pozsonyban, Velencében, Manhattanben.
Hozzászólások