– Sakk-matt! – a fekete szemű kiskamasz csaknem súgva ejtette ki a győzelmet jelentő szót.
– Csaltál! Te csóró, piszok! Csaltál! – kiabálta kivörösödött fejjel a vele szemben ülő, szőke srác.
Közeledett az év vége, porszagú meleg telepedett a teremre. A padokon a viaszosvászon terítőkön folytak a mérkőzések. A hatodikosoknak sakkórájuk volt, az év utolsó sakkórája. Jóska bácsi megállt a pad mellett. Nézte az állást, és nagyon határozottan megállapította:
– Nem csalt a Borsi, Ferikém! Ez egy gyönyörű, tiszta matt!
A szelíd, szótlan kisfiú szemében fénylett az öröm, de nem szólt. Némán örült, tudta, hogy ez, év végi jegyei közül az egyetlen jeles lesz. Kicsengettek. A gyerekek összeszedték a készleteket, elrakodtak, szedelőzködtek.
A földszinten aztán nagy kavarodás támadt a lépcsőházban. Valaki, vagy talán többen is elgáncsolták Borsit. Négy-öt lépcsőnyit gurult, vérzett az orra. Most sem szólt, csak óriási fekete szeme telt meg könnyel. Szedegette a táskájából kipotyogott holmiját.
Egyszerre igen nagy lett a csend. A diri bácsi állt a suli kapujában. Hosszan nézte a lépcsőházi zűrzavart.
– Ti, öten, gyertek velem vissza az irodába! Borsi, te indulj haza!
Nem ez volt az első gubanc Borsi körül a 6. b-ben. Okkal szaporodtak az igazgatói intők. A mozgékony mokány fiúk egyszerűen nehezen tűrték, hogy az ügyetlen, félszeg, sápadt, vézna Borsi, aki a kötélre épp csak fel tud kapaszkodni, az ugrószekrényt mindig leveri, a labdától fél, sakkban verhetetlen! Szavát az órákon is alig hallani, ha kérdezik, hebeg, dadog, bocsánatot kér, tördeli hosszú, vékony ujjait, és a szeme tele könnyel.
– Olyan, mint egy lány! Nyavalyog, mentegetőzik, nem készül, és majdnem bőg! – röhögték a fiúk.
És mivel sosem védekezett, sokszor, egyszerre többen, hogy ne lehessen kideríteni, ki volt a tettes, elgáncsolták, hátba vágták, meg is rugdosták.
– Valamit tenni kell, hogy Borsi magára találjon! – határozta el az osztályfőnök a családlátogatást. Annál is inkább, mert a gyerek nyakán és karján kék foltokat vélt felfedezni.
Szerény berendezés, ragyogó tisztaság, keményített falvédők, a konyhában ültek le vele a nagymama és az anyuka. Tünde, a tizenhat éves nagylány frissen frizurázva, kifestett szemmel épp indulni készült.
– Tízre itthon légy! Tudod, hogy apád nem ismeri a viccet! – szólt utána Borsi anyukája.
– Jó-jó! Igaz, hogy úgysem engem gyapál meg! – viharzott ki az ajtón a fruska, a barátnők már a kapuban várták.
– Drága tanárnő! Ne buktassák már meg ezt a kisgyereket, mert az apja megöli! – sírta el magát váratlanul a nagymama.
– De hát miért nem tanul? Mi a baj vele itthon? Az iskolában csendes, félénk, és nagyon sokszor felkészületlen! És mitől vannak rajta a kék foltok?
Most az anyuka sírta el magát. Szőkéből őszülő, rövid hajának tövét mutatta a füle mellett. Felhasadt bőr sebhelye hegedt ott, a kapcsok helye még látszott.
– Engem akar mindig megvédeni… Ez a törékeny kisfiú! És retteg az apjától, aki születése óta nem állhatja. Mikor megtudta, hogy gyereket várok, el akarta vetetni, de én nem engedtem. Akkor vert meg először…
– Iszik az apuka? Vagy valami más nagy gondja van?
– Nem iszik az, különös gondja sincs, csak nem tűri, hogy ellent mondjanak neki. Ez ötödik munkahelye, ott is mindig neki kell, hogy igaza legyen. Pedig jó asztalos!
– Ez a szegény kisgyerek még negyedikben is ágyba vizelős volt… – motyogta a mama. Ha az apja kihúzta a derékszíját, mikor hazajött és keresni kezdte a lakásban, akkor mindig ez volt… Sose sírt az a drabális gazember meg néha addig ütötte, míg össze nem esett. Azt kiabálta, ha segítséget merünk kérni, meg is öli. Merthogy neki ez a kölök nem kell!
*
Hetedik év elején a bábklubosok ismét munkát vállaltak a Kulturális Seregszemlére. Negyedikes koruk óta báboztak együtt kilencen, több aranyérmet, jutalom kirándulást, okleveleket nyertek már. Idén Tamási Áron: Szegény ördög című bábkomédiájára, és egy karácsonyi, élő szereplős műsorra készültek, öten lányok és négyen fiúk.
A hatodik osztályban úgy érezték, „kinőttek” ebből a műfajból, ki is hagytak azt az évet, de hetedikre ismét megkérték Katit, bábszínész klubvezető barátnőjüket: csináljanak valamit még egyszer, együtt!
– Rendicsek, de a bábokat ti készítitek, a fellépő ruhákat a karácsonyi élő műsorhoz ti találjátok ki! Heti két próba, és mindenki rendesen jár, mert ez nem piskóta!
Megállapodtak.
A bábfejeket a kézműves klubban kasírozták, festették, ott varrták a kis ruhákat a saját kezük mérete szerint Márta néni közreműködésével. A kicsi díszlet ágyat, és a fatönköt a fiúk gyártották lombfűrésszel, és Andi, aki a Képzőművészeti Szakközépiskolába készült, mint vendég, gyönyörűen kifestette! Viktor akkorát nőtt egy év alatt, hogy térdelt a paraván mögött, úgy nyújtotta fel hosszú kezén a legkisebb lány szereplő babát, de csinálta, mert a hároméves kis húgának megígérte a bábszínházat. A paraván mögött egyszer csak Vili megbökte Zömit:
– Odanézz! A Borsi! Mit akar ez itt?
– Gyere be, nyugodtan! Te is a 7. b-be jársz? – kérdezte Kati a fal mellé állított székre óvatoskodó kissrácot.
– Szabad kicsit nézni?
– Persze! Gyere, adok neked egy puffantót, ha az ördög-Zömit veri a felesége, Lámenta-Vili, mindig tenyérrel üss egy nagyot erre a kis bőrpárnára. Jó lesz?
– Jaj, nem! Ütni, azt nem!
– Tudod ezt a kis kazettás magnót kezelni? Beülsz ide, a paraván mögé, és mikor intek, bekapcsolod, mikor így mutatok – Kati a szájára tette a mutatóujját –, akkor kikapcsolod. Rendben?
Rendben volt. Borsi minden próbán pontosan megjelent, beült a kismagnó mellé, figyelt, adta a kísérő zörejeket és zenéket. A szerepeket kívülről tudta, még az is előfordult, hogy súgott! Aztán mikor a vagány fiúk újra piszkálni kezdték, a négy bábklubos srác eléjük állt:
– Nekem húzz be, Feri, ha mersz! – húzta ki magát az apró termetű Vili.
– Ide üss, Pisti! Mi van? Szemből támadni félsz, csak hátulról gáncsolsz? – mondta nagyon lassan, halkan Zömi.
Ez a produkció is aranyérmet nyert. Borsi is kapott igazgatói dicséretet, mint a többi kilenc tanuló. Nagy fagyizásra hívta meg őket Kati a sarki cukrászdába, és egy hét szünet után már a karácsonyi műsorra „gyártották” a mókás állatbábokat. A lányok fehér ingvállakat szabtak-varrtak egy szabásmintára, a hajukba egy-egy csipkéből csokrozott csatot tűztek. Piros gyöngyöt fűztek, egyformát mindegyiküknek. A fiúk fehér ingeit anyukák segítették viselhetővé tenni. Az élő szereplős betlehemest készítették így elő. József Attila három királyának fejére aranypapírból készült korona került, a szelíd, halk szavú Erika volt Mária, a kis Jézus anyja. Miki, a szerecsen király egyik próbán felvetette:
– Ki lesz a beköszöntő pásztor? A fiúk mind dolgoznak már!
– Borsi! Csak két mondat! – csapta hátba Vili a sápadozó magnóst.
Kati lekonyuló szélű kis kalapot rakott Borsi fejére.
– Remek! Ki sem látszol alóla! Bekopogsz a nagy bottal az ajtón, te mondod a beköszöntést, és utána bevonulsz a paraván mögé a magnódhoz. Rendben?
– I-igen! Jaj, nem! De rendben… – sápadozott az újdonsült pásztor.
Fújta, hogyne fújta volna a köszöntést, de mikor bekoppantott a nagy bottal, hangja szárnya szegetten elcsuklott. A fiúk együtt mondták vele, és újra meg újra elhallgattak, ha nekiszánta magát egyedül is.
Eljött a karácsonyi ünnepély napja is egyszer…
Rutinosan, pontosan tudta mindenki a maga dolgát. A lányok énekkarosok voltak, szárnyra keltek a kisdedet köszöntő dalok, de mind a kilencen a beköszöntőtől vacogtak.
Megdöndült a padló az ajtó előtt. Egyszer, kétszer, harmadszor is, és magasba szökkent a kis kamasz-tenor:
Aggyisten, jó estét! Meg ne ijedjenek!
Itt egy kompánia, semmit se féljenek!
Lépek én e házba azon kérelemmel:
Szabad-e bejönni ide Betlehemmel?
– Igen! Szabad! – zúgta rá váratlanul a felnőtt és gyerek közönség, a kicsik tapsolni kezdtek.
Borsi kalapos kobakját magasra emelte, hogy kilásson a konyi-kalap alól, aztán botjával koppantva átballagott a szín másik oldalára, hiszen már jöttek a három királyok.
Arca először pirult ki, mikor megkönnyebbülve lekucorodott a kismagnója mellé a paraván mögött.
Hozzászólások