Az autóbusz jó tempóban haladt a délelőtti napsütésben az Erzsébet hídon. A Döbrentei téren szabad ülőhelyek várták a felszállókat, még válogatni is lehetett közöttük. Alacsony, kövérkés férfi nézett körül tanácstalanul, majd leült a legközelebbi egyes ülésre. Hangosan szuszogott, szemmel láthatóan fárasztotta az utazás. Alig helyezkedett el, amikor megszólalt mobiltelefonja. Rövid keresgélés után megtalálta táskájában, a zöld gombot benyomva és nevét bemondva bejelentkezett. Nem vehette észre, hogy egy negyven év körüli nő, a busz hátuljából elindult felé. Látszólag közömbösen megállt mellette, de az a napszemüveges fiatalember, aki őt figyelte, jól látta: a nő a beszélgetésre koncentrál, amely érdekesen alakult. A férfi egy mesteremberrel beszélt, és bosszankodott, amiért az nem tud menni a megbeszélt időpontban. Közölte vele, hogy a hétvége neki nem jó, mert nem lesznek otthon. Valószínű a mester új, megfelelő időpontot javasolt, mert azt elfogadta, és nyomatékosan kérte, ne tévesszék el a címet, ahogy ez már másokkal előfordult. Budapesten ugyanis több Diófaliget utca van, ők a XI. kerületben vannak a 10. szám alatti társasházban.
A napszemüveges fiatalember elégedetten bólogatott, a nő hátrébb lépett és leült egy üres helyre. Amikor a férfi leszálláshoz készülődött és leszállt, a fiatalember követte. Húsz, huszonöt lépést ment utána az utcán, majd mellé lépett.
– Jó napot kívánok uram! Ne haragudjon, hogy megállítom! Örvényesi Bertalan rendőr főhadnagy vagyok! – mondta igazolványát felmutatva.
– Rendőr? És mit akar tőlem? – kérdezte a férfi idegesen.
– Segíteni szeretnék önnek, mert bajban van Mórahalmi úr, és még csak nem is sejti!
– Honnan tudja a nevem?
– Az előbb hallottam az autóbuszon.
– Az előbb hallotta? Szóval nem ismer, nem engem figyelt, nem engem keresett! Akkor tényleg mit akar tőlem? Nézze, nem érek rá, sietek!
– Uram! Régóta nyomozunk egy betörőbanda után. Rájöttünk, az a trükkjük, hogy leginkább a 7-es, a 112-es és a 8A jelzésű autóbuszon figyelik, hallgatják a mobilbeszélgetéseket, és előfordul, hogy az emberek ilyenkor kiadják nevüket, címüket, és azt, hogy mikor nincsenek otthon, ahogy ezt ön is tette az imént. Bizonyára nem vette észre, hogy egy hölgy áll ön mellett, aki figyelmesen hallgatja a beszélgetést.
– Ez valóban így történt! – képedt el Mórahalmi Ede. – Most, hogy mondja, tényleg állt mellettem valaki.
– Igen, így van! Szeretnénk a segítségét, az együttműködését kérni a banda lebuktatásához. Ha hajlandó segíteni, üljünk be ma vagy holnap valahová egy kávéra és megbeszéljük. Gondolom, nem szívesen jönne be a kapitányságra. Persze lehet, hogy az lenne a legjobb – gondolkodott el Örvényesi –, ha magánál találkoznánk és megbeszélnénk a lakásának védelmét, illetve a betörők lefülelését.
– Jó, jó, segítek! – zavarodott össze teljesen Mórahalmi úr – Várjon, had’ gondolkodjam egy kicsit! Ma van csütörtök, pénteken kora délután utazunk. Holnap délelőtt szabaddá tudom tenni magam, mondjuk 10 órától.
– Remek, akkor tíz órakor ott vagyok, a pontos címet tudom, mert én is hallottam.
Vasárnap este nagy volt a forgalom Budapest felé. Tempósan lehetett haladni, de mindkét sáv telítődött, előzésre gondolni sem lehetett. Mórahalmi Szabó Evelin nyugodtan vezette autójukat. Mellette férje ült gondolataiba merülve, hátul gyermekük aludt. Mórahalmi Ede reggel óta várta Örvényesi főhadnagy telefonhívását, de hiába. Egyezségük ellenére három órával korábban felhívta az ismert számon, de csak az automata hangját hallotta: „A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható!” Nem értette, nem tudta mi történhetett. Pénteken délelőtt pontosan megbeszéltek mindent, a terv jónak tűnt. A főhadnagy megnézte a lakást, a szobákat, az előszobát is szemrevételezte, dicsérte a riasztórendszerhez kapcsolódó mozgásérzékelők elhelyezését, bár fejcsóválva vette tudomásul, hogy az nincs bekötve valamelyik távfelügyelethez. Azt ígérte, ebben majd segíteni fog. Örvényesi megnézte a lépcsőházban lévő villanyórát, a bejárati ajtót, az ablakokat, az erkélyt, ahová azért nem volt lehetetlenség feljutni a kert felől. Nem aggódott amiatt, hogy az alsó szinten idős házaspár lakik. Azt ígérte, szombat délelőtt majd velük is megbeszélnek mindent, nehogy megijedjenek majd a hangoskodástól, amikor elfogják a betörőket. A rendőrtiszt kulcsot kapott a kertkapuhoz és a lépcsőházhoz, hogy kollégái el tudjanak rejtőzni a tárolók lejáratánál, és elkapják a bűnözőket, ha azok a lépcsőházon át akarnának menekülni.
Örvényesi azt mondta, hogy a banda szombat éjjel, vasárnap hajnalban dolgozik, ezért csak vasárnap délelőtt fog telefonálni, és akkor számol be a történtekről. Kérte Edét, hogy egyelőre senkinek, feleségének se beszéljen az ügyről, felesleges felidegesíteni. Biztos sikert ígért, amit szombat délelőtt telefonon meg is erősített azzal, hogy nyugalom, jól felkészültek, minden rendben lesz.
Mórahalmi urat hosszas töprengéséből felesége hangja zökkentette ki, mert megérkeztek házukhoz. Kipakoltak a csomagtartóból, Evelin beállt volna a garázsba, de a távirányító nem működtette a kaput. Ilyen még nem fordult elő. Bosszúsan indultak el a lépcsőn. Elsőként fiúk ért fel, édesanyja kulcsával ajtót nyitott, mert a sajátját otthon felejtette. Belépett, majd meglepetten, ijedten felkiáltott. Mórahalmi gyomra azonnal görcsbe rándult, és veszélyt érzett. Feleségét és fiát félrelökve ment be a lakásba. A látványtól megdöbbent, majdnem rosszul lett. Semmi kétsége nem lehetett, betörök jártak otthonukban és alaposan felforgattak mindent. Felesége felsikoltott a látványtól, gyerekük zokogni kezdett. Kétségbeesetten, tanácstalanul néztek egymásra.
– Nem értem! Ez nem lehet! Nem erről volt szó! – motyogta Mórahalmi feleségére tekintve, mintha magyarázkodna.
– Mit nem értesz? Betörtek hozzánk, kiraboltak! Mi az, hogy nem erről volt szó?
– Ezt majd később elmondom. Hívom a rendőrséget, van ott egy ismerősöm, ne nyúljatok semmihez! – kérte Ede, majd Örvényesit hívta, de csak az automatáig jutott: „A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható!” Újra próbálkozott, újra eredménytelenül.
– Ne szerencsétlenkedj már! – hisztizett Evelin – Hívd azonnal a 112-t!
Az operátor a negyedik csengetés után bejelentkezett. Hozzá volt szokva az izgatott, félelemmel és aggodalommal teli emberek hívásához. Mindig nyugtatni próbálta őket, és mielőbb megtudni a legfontosabb információkat, hogy segítségükre lehessen. Mórahalmi Ede elmondta, hogy lakásbetörés miatt kér segítséget, majd meglepően higgadt és pontos válaszokat adott a kérdésekre. Az operátor ígéretet tett a gyors intézkedésre, az illetékes rendőrkapitányság értesítésére, és azt javasolta, ha meg tudják állni, ne járják össze a lakást, ne próbálják felmérni a kárt mindaddig, amíg a rendőrök nem érkeznek meg. Azután cselekedjenek az ő kérésük, utasításuk, javaslataik szerint.
Harmincnyolc perc telt el, elképesztő hosszúnak tűnő várakozással a rendőrök megérkezéséig. Balogh százados és Somlai törzsőrmester hamar felfedezték, hogy az elkövető, vagy elkövetők a kertből másztak fel a viszonylag alacsonyan lévő erkélyre, kifeszítették az erkélyajtót, és már bent is voltak. Megállapították, hogy a riasztó nem működött, mert nem volt áram alatt. Azt feltételezték, hogy valaki – valószínű még pénteken – áramtalanította az egész lakást, így az akkumulátor lemerült. A százados úgy döntött, előbb kikérdezi a családot, társa pedig próbáljon ujjlenyomatokat venni és olyan nyomokat keresni, amelyek a tettesekre utalhatnak. Elsőként mégis azt kérte a családtól, nézzenek körül, hogy nagyobb tárgyak hiányoznak-e, mert a tettesek valószínűleg elsősorban pénzt, ékszert kereshettek. Ezek meglétét, vagy hiányát majd akkor nézzék meg, ha kollégája végzett munkájával. A család szomorúan és döbbenten állapította meg két laptop, egy értékes festmény hiányát, és felforgatva találták azokat a jónak vélt rejtekhelyeket, ahol pénzt, értéket tartottak. A nagyobb tárgyak eltulajdonítása elgondolkodtatta a századost, és az előszobában látott kulcstartóra nézett, mert bizony előfordult már pályafutása során, hogy a betörők a lakásban a bejárati ajtó kulcsait is megtalálták, és az ajtón át távoztak a nagyobb tárgyakkal. Az első kérdést mégis Mórahalmi Ede tette fel.
– Százados úr! Ismeri Örvényesi Bertalan főhadnagy urat?
– Nem! Nem is hallottam ezt a nevet. Nálunk biztosan nincs, de a szomszédos kapitányságokon sincs. Ha a budapesti főkapitányságon dolgozna bűnügyi területen, akkor is tudnék róla. Ön honnan ismeri?
– Csütörtökön találkoztam vele, azt ígérte nekem, vigyázni fognak a lakásomra, és elkapják a betörőket, ha nálam próbálkoznának. Ismerem a telefonszámát, de nem érem el!
– Na, várjon! Ugye nem azt akarja mondani, hogy az autóbuszon ismerte meg?
– De igen, mutatta az igazolványát!
– Látott ön már rendőrigazolványt?
– Hát, csak az övét!
– Mórahalmi úr! Rossz hírem van! Az elmúlt három hónapban Ön a negyedik, akit ezzel a trükkel átvertek. Kihallgatják a könnyelmű telefonbeszélgetéseket, majd rendőrnek adja ki magát valaki, hamis igazolványt mutat, feltérképezi a lakást, és ha alkalmasnak találják, betörnek! Sajnálom!
– Ó, de ostoba voltam! Jól átvertek! Most mi lesz?
– Elvégezzük itt a munkánkat, önök felmérik a károkat, és holnap kilenc órára jöjjön be a kapitányságra, megbeszéljük a továbbiakat. Talán tudunk egymásnak segíteni.
– Ott leszek! – bólintott szomorúan Mórahalmi úr, és jól tudta, ezt a hétvégét sosem felejti el.
Hozzászólások