Tavaszodik ismét. Jön a május, s vele az anyák napja.
Íróasztalomon mosolygós fényképed. Boldog pillanatod volt, gyermekes örömmel nevetsz. Kérted, hogy látogassuk meg „régi ismerőseidet”, a történelmi festményeket a Nemzeti Galériában. Ezután készült a fotó.
Anyu… a képen már rövid a hajad, és fehér.
1.
Akkor még alig őszültél, két kicsi fonatot tűztél a tarkódra… Hatéves lehettem, mikor egy hajnalon apu izgatott hangjára ébredtem:
– Két napon belül, a legszükségesebb holmitokkal haza kell mennetek Pécsre apámékhoz.
– És te? Veled mi lesz?
– Én majd jövök utánatok!
Másnap Szászrégen állomáson fel kellett szállnunk egy hat marhavagonból álló szerelvényre. Négy bőrönd, két öreg paplan, Te és másfél éves öcsém. Féltem, sírtam. Már egy éve rettegtem a szirénázástól, a repülőktől, a hulló bombák süvöltésétől. Két nap múlva már hosszú volt a vonat, az első vagonban német és magyar katonai személyzet kísérte az Erdélyből menekülő vasutas családokat. Egyszerre váratlan rántással megállt a vonat, alacsonyan szálló repülők szilánk hasogató géppuskatűzzel terítették be a menekülő vonatot.
– Halt! A földre mindenki!
A gépek újra fölénk kanyarodtak, csattogott, pattogott, sírt és jajgatott minden. A felnőttek utána arról suttogtak, hogy halottak is voltak. Sírni kezdtem, hogy félek, félek, félek… Te a hónod alá öleltél, a másik oldaladon göndör-baba öcsémet karoltad, lábunkra terítetted az öreg paplant, és bevackoltunk a sarokban.
– Nem kellene a gyerekek előtt beszélni…
Huszonöten lehettünk a marhavagonban. Nagyon nagy csend lett aztán, csak a picinyek szaladgáltak és kacarásztak. Kevés volt az élelem, naponta csak kétszer ettünk. A szerelvény többször nem állt meg, ha repülők jöttek, csak a sivítás, csattogás, sikoly, sírás, kiabálás volt olyan, mint először. A vonat egyre gyorsabban robogott… Csaknem egy hét után futottunk be Budapest-Ferencváros rendező pályaudvarra. A többiek lehurcolkodtak, csak két vagont toltak a hátsó vágányra, másnap indultunk tovább Pécsre. Besötétedett, majd hirtelen vakító fényesség támadt. Bömbölni, rázkódni, sivítani, robbanni, csattogni kezdett a világ körülöttünk. Remegett a föld, a vagon, fenyegetően alacsonyan szálló sok repülőgép búgását lehetett hallani. Kisöcsém is sírt már. Te megfogtad az egyik paplant, és vele együtt lehúztál bennünket a vagon alá. A hátsó tengely és a kerék mellé, a paplanra ültettél bennünket. Szorosan fogtál, és halkan, zümmögve énekeltél:
„Ez a nap is csendesen,
Megint elmúlt Istenem.
Semmi bajom nem esett,
Szent karod védelmezett…”
Másnap reggel egy sápadt vasutas rántotta fel a vagon ajtaját:
– Élnek? Itt vannak? Egy óra múlva indul a szerelvény Pécsre.
Így érkeztünk meg 1944. szeptember 7-én nagypapáékhoz… Aztán apu is „utolért” bennünket november végén. Csak addigra teljesen ősz volt a haja…
2.
A vasút megbecsülte mindenét vesztett alkalmazottját: 1945 áprilisától Barcs állomás főnökének nevezték ki. Ott, a Dráva partján hetekig állt a front. Ezermester apám a szétlőtt víztorony újjáépítése mellett bútorokat is fabrikált, járókát a nemrég született kisebbik fiának, ágyat a nagyobbaknak, polcokat a kevés ruhaneműnek. Erdélyben bevagonírozott bútoraink és minden egyéb ingóságunk odaveszett. Sohasem érkezett meg Magyarországra… Egy-egy holtfáradt napja után elsóhajtottad:
– De legalább valamennyien megmaradtunk!
És eljött az első karácsony Barcson 1945-ben… Szikrázó, óriási, színes karácsonyfa ragyogott a félig üres nagyszobában. Hosszúra vágott tarka krepp papírba csomagolt szaloncukrok között csillogó díszek pompáztak: az ezüstpapírral bevont villanykörtéken kicsi flitterszemek, hosszúkás üvegecskék fodros szalaggal díszítve billegtek a nagy fenyő ágain, a parányi gyertyákon lebegtek a lángocskák. Kétéves nagy öcsikém két lábon ugrált, a nyolc hónapos kicsi tágra nyitott szemében tükröződött az egész ragyogó csoda. A fa alatt rózsaszínű lepedővászonból varrott, gyönyörű pólyás baba feküdt egy tulipános bölcsőben. Ez volt a Bori babám, Te varrtad éjjelente. Te öltöztetted, díszítetted, fodroztad a kiégett villanykörtéket és üres orvosságos fiolákat, Te vágtad „hosszú bajuszúra” a színes krepp papírt, Te gyúrtál a régi gyertyacsonkokból új kicsi gyertyákat. És Apu gyalulta, szegelte, illesztette, festette a bababútort, és a kis favonatot, amivel késő estig boldogan „tolatott” nagyobbik kisfiatok.
Ünnepi vacsora is volt: igazi húsból sütött fasírt, krumplisalátával, és valódi kakaós kalács… Vacsora után magadhoz hívtál, és halkan, szigorúan mondtad:
– Titokban sem szabad a karácsonyfához nyúlni! A szaloncukor papírban fadarabkák és kavicsok vannak, ne próbáld megkóstolni! A kicsikre is vigyázz!
3.
Gyorsan futottak az évek, nőttünk, a kicsik beszélni tanultak, én írni-olvasni… Nyáron „klottgatya” volt a viseletünk, télen a nagymama-varrta régiből újnak szánt kabát, nadrág. A bakancsot a hasonló korú vasutas gyerekektől örököltük, sapkát-sálat Te kötöttél maradék fonálból.
Barcsról Dombóvárra, onnan Nagykanizsára vezényelte Aput a vasút. Akkor, túl a 45 évén azt kérte, helyezzék Pécsre, hogy a komfort nélküli szolgálati lakásokból nagymamáék szőlőházába költöztethesse háromgyermekes családját. A kis házat azonban át kellett építeni. Apu bontott téglából saját kezűleg rakta a falat. A fiúk a maltert keverték, Te és én kéz alá készítettük a téglát az állásra, Apu mellé. Rekkenő hőségben dolgoztunk nap, mint nap. Kövérke voltál, tudtad magadról, de ínséges időben nem maradhat étel, a maradékot meg kell enni!
Egyszer csak azt vettem észre, hogy bemész, szó nélkül a házba. A nagyszobában, a frissen meszelt falak között kellemes hűvös volt. Sokáig nem jöttél ki, Apu utánad ment, „pihenni egyet”. Hallottam, hogy halkan beszélgettek, megnyugodtam, nagy baj nem lehet… Este azt kérdezted:
– Eljössz velem reggel a MÁV Rendelőbe Kumi doki bácsihoz?
Meglepődtem. Kumi doki bácsinál született kisebbik öcsém. Nem értettem igazán, de nagylánynak éreztem magam, nem kérdezősködtem.
Sápadtan léptél ki az orvostól. Nagyot sóhajtottál, aztán „nyakon fogtál”, reszelős kezeddel megdörzsölted a tarkómat:
– Lesz egy kishúgod. Örülsz?
Emlékszem, én sírtam el magamat elsőnek.
Rózsaszín fonálból rékliket kötöttem, Te lepedőszélből kisingeket varrtál, gyűjtöttük a rózsaszínű, kinőtt babaholmit. Vártuk a Hugit. Apu esténként hümmögve nézte a készülődést:
– Majdcsak lesz valahogy… ahol háromnak jut zsíros kenyér, ott a negyedik se marad éhes!
Kemény tél jött a forró nyárra. Hóakadályok nehezítették a vasúti közlekedést. Az „öreg vasutast” kivezényelték a kaposvári fővonalra, hóekéző szerelvényeket irányítani. Tudták, hogy erdélyi tapasztalataival, szervező képességével ő a legjobb szakember. Két napja volt már távol, mikor egyik este furcsa kis grimasszal megszólaltál:
– Szaladjatok, telefonáljatok a mentőért! Jön a Hugi!
Szélvihar volt, szakadt a havas eső, a tízévessel futva tettük meg a másfél kilométert az első szomszédig, ahol volt telefon. Ezután a MÁV Vonalfőnökséget hívtam. Kértem, azonnal küldjék haza apánkat, mert a mentő bevitt téged a szülészetre.
Sosem felejtem el a másnap délelőttöt. Kicsit szénporosan, kicsit behavazva, kicsit pálinka szagúan állított be Apu. Vállán a szíjon az elmaradhatatlan, kopott fíber táska lógott, berikkantott:
– Fiú! Ez is fiú! Rózsaszínű kelengyébe… ezt jól megvarrtátok!
De van igazság a földön! A kórházból hosszú, fekete hajjal, pisze, pirospozsgás baba érkezett haza veled. Igenis, gyönyörű volt a rózsaszínű rékliben és pólyatakaróban!
4.
Tavasszal, egyik délben véres-maszatosan, bömbölve érkezett haza a suliból harmadikas és elsős öcsém. Kabátzseb leszakadva, hátitáska szíja kitépve… a kicsi csak sír, a nagyobbik hüppögve mesél:
– Anyukám, anyukám, bocsáss meg, de megvertek bennünket a többiek… mert azt mondták, hogy hülye anyánk van, aki ilyen hülye neveket adott nekünk…
Ekkor a kicsi is megszólalt:
– Én jól belejugtam a jondába, ejje nekiestek az Öjsnek, és valahogy elszakadt a táska…
Szigorúan néztél rájuk:
– Biztos, hogy nem ti kezdtétek a verekedést? Ti is úgy érzitek, hogy hülye nevetek van?
Dühösen, büszkén ingatták a fejüket: nem, nem!
– Hát akkor jól jegyezzétek meg: egy férfi sose sír! Elsőt sose üssetek, de vissza kettőt! Világos?
Alighanem világos lehetett… mert maszatosan, összekarmolva, csipkedve még sokszor jöttek haza, de többet sose sírtak! Biztos vagyok benne, hogy kettőt ütöttek vissza!
Szép nevük van, ma már nem is hat ismeretlennek. Három öcsém: Eörs, Bars, Ders… Tanév végén mesélted el:
– Azért lett ez a nevetek, mert Eörs Erdélyben, Zsibón született. Én azt akartam, hogy az én kisfiam nevét ne lehessen idegen nyelvre lefordítani! Ezek magyar törzsi nevek, csak a mi anyanyelvünkön léteznek. Érthető?
5.
Aztán megint jött egy forró nyár…
Akkor érettségiztem, és két-három napig élveztem a szabadságot. Nem kellett kacsozni a szőlőben, szépen ki is volt takarítva, a tankönyveimet gondosan bedobozoltam és felhordtam a padlásra.
Kimentünk a patakpartra Decskóval, gyűrűs göndör hajú, szeplős orrú, gyöngyike szemű kisöcsémmel. Margarétaszedésre tanítottam… Hosszú szárral szedjük, csak a kinyíltakat tépjük le, nem szabad a virágot lefejezni! A két „nagyfiú” valahol a hátsó kertben mászta a fákat. Csend volt, nyár volt, magasról szikrázva sütött a nap. Az ég elképesztően kéklett… Letelepedünk a kicsivel a kerekes kút mellé a fűbe. Fontam két koszorút a margarétából. Az egyiket a saját fejemre, a másikat a gyűrűcskés kobakra illesztettem. Így vonultunk be hozzád a teraszra. A kisfickó a fejét is alig merte mozdítani, pedig mozgékony hároméves volt! Tetszhettünk neked, mert lefényképezted megkoszorúzott gyerekeidet: a kislánynak várt fiúcskát és az immár érett nagylányt… Én akkor váratlanul elsírtam magam:
– Hát az szörnyű, anyu, tizennyolc éves vagyok, és én már mostantól mindig csak öregedni fogok!
Villámgyorsan jött a vigasztalás:
– Ja, fiam, az ember vagy megöregszik, vagy meghal fiatalon!
Torkomon akadt a könny…
Azóta is ritkán sírok. Azóta már tudom, hogy neked mindig igazad volt!
Ezt az emlékcsokrot neked szedtem anyák napjára!
Hozzászólások