Megint azt álmodta, hogy eltűnik a feje alól az ágy, ő pedig hanyatt belezuhan egy feneketlen lyukba. Rándulva ébred, a szíve kalapál, egy pillanatig azt sem tudja, hol van. Átizzadta a paplant, a lepedőt. Egy pillanatra elfogja a kétely, lenyúl a fenekéhez, de szerencsére tényleg csak veríték. Ma nem pisilt be. A szeme lassan szokja a félhomályt, az utcai lámpa rideg narancssárgáját alig tompítja a reluxa és a fehér függöny. Minden a helyén van. A ruhásszekrény, az íróasztal, a legósvödör. A lufi még tartja magát a plafonon, bár most nyomasztónak érzi a harsány bohócfejet. Inkább választotta volna a cicát, csak az ugye nem elég fiús. Ötévesen már fontos az ilyesmi. Meleg van, cserepes a szája. Óvatosan fölkel. Szerencsére az ő ágya alul teljesen zárt, nem lakhat alatta semmiféle szörnyeteg, sem rém, sem bubrác, sem fuxabuglya! Erről persze tudja, hogy az igazából a rézfaszú bagoly, csak azt ő nem mondhatja ki. Leteszi az egyik lábát, a szőnyeg kellemesen langyos. Feláll, még egyszer körülnéz, az egyik fiók résnyire nyitva. A kétcentis hasadék hirtelen szakadékméretűnek tűnik, ki tudja, kik laknak éjjel a zoknik között. Lenyeli a gombócot, három gyors lépés, teljes erőből benyomja. Diadalt érez egy pillanatra.
Kilép a folyosóra, felhúzza a papucsát, elmegy a vécére. Már feléri a kapcsolót, hunyorog a hirtelen fényben, miközben pisil. A lehúzót apja egy madzaggal meghosszabbította, hogy tudja használni, de most is elfelejti. Kimegy a konyhába, tölt magának vizet. Milyen csendes a lakás, úgy tűnik, ma apa nem horkol, anya legalább örülhet. Visszamegy, a szobája előtt megáll. Akár aludhatna ma anyáékkal is. Mi van, ha az a fiók esetleg kinyílt, amíg ő vécézett? Persze, biztos nem. Ha viszont mégis, és ezt látná meg, amikor belép, biztos szörnyethalna ijedtében. De aludni biztos nem merne, mert azok a valamik a fiókban tuti rá várnak, és amint elnyomja az álom, előmásznak, és elkapják, és… Inkább nem gondolkodik tovább, belép a nagyszobába.
Itt sötétebb van, egy nagy fa az ablak előtt elfogja a lámpafényt. De valami nem passzol. Minden szál szőre az égnek mered, a tudattalanja előbb jön rá, mi a baj, mint az elméje. Itt nem lélegzik senki! Nemhogy horkolás, szuszogás sem hallatszik. Izmai megfeszülnek. Anya? Apa? Először csak suttog, utána már kiabál, hangja magasabb a szokásosnál. Anya! Apa! Semmi válasz. Idegesen lábujjhegyre áll, és felkapcsolja a villanyt.
Sehol senki. Az ágy bevetve, a takaró, a párna érintetlen. Anyja ruhája gondosan összehajtogatva hever a fotelben, apja holmija gyűrötten a forgószéken. Egy pillanatig tágra nyílt szemmel bámulja a csendéletet, aztán felrántja a paplant, hátha elbújtak. De csak az üres pizsamák várják a gazdájukat. Kirohan a folyosóra, felkapcsolja a lámpát. Sehol senki. Talán a kabátok mögött bújtak el? Nem. Folynak a könnyei. A konyha? Üres. A fürdő és a vécé is. Visszamegy a szobájába, villany fel. Az árnyékok eltűnnek, de nem találja őket. Visszaszalad a nagyszobába, kinéz az erkélyre, feleslegesen. Kapkodja a levegőt, zokog, közben szólítgatja őket. Anya! Apa! A folyosón egy ideig bámulja a bejárati ajtót, odaszalad, lenyomja a kilincset, de nem mer kilépni a lépcsőházba. Tilos, és különben is, ki tudja, mi van odakint. Becsapja az ajtót, és nagy nehezen beakasztja a láncot. Visszaszalad a nagyszobába, még mindig üres. Kinyitja a nagyszekrényt. A kisszekrényt. Kihúzza az összes fiókot. Mindenhol csak ruhák, anyapa sehol. Remegni kezd. Aztán eszébe jut a saját fiókja. Biztos, hogy ő azt becsukta lefekvés előtt. Magától nem nyílhatott ki. Megtörli az arcát, szétkeni a könnyeket, és átmegy. Már fáj a torka a sírástól, a kiabálástól. Ott a fiók, csukva. Megfogja a fogantyút, lehunyja a szemét, kihúzza a fiókot.
Hatalmas döndülés, káromkodás. A fiú felsikolt. Apja hangja szól a bejárati ajtó felől.
Tomi! Az ég szerelmére, minek tetted fel a láncot? Hát nem emlékszel, mondtuk, hogy ma este átmegyünk kicsit a szomszédba iszogatni Paliékkal. Gyere már, vedd le a láncot, mert nem tudunk bejönni!
Hozzászólások