– Határozottan állítom – mondta a minap Kurucz, a falu végéről –, hogy manapság nem érdemes semmiért lelkesedni, de aggódni sem. Ott van mindjárt az időjárás: ma kánikula, holnapra beborul, holnapután esik, aztán fúj, havazik és kicsattan az arcod a mínuszoktól. Te pedig szerencsétlen muki, csak kapkodsz hol a szalmakalap, hol a bundasapka után, de egyébként teljesen tehetetlen vagy ellenében. Még senkiről sem hallottam, hogy képes lett volna a kánikulát havazásra hangolni. Persze a politika sem különb: ma egyik párt van a “polcon”, holnap az ellenfele, meghoznak egy döntést, pár nap múlva törlik. Volt-nincs nyugdíjtörvény, vagy egyéb életbevágó dekrétum. Tegnap például a feleségem hidegen tálalta fel a levest. Ha szólok, galiba lett volna belőle, mert, hogy mindig neki van igaza. Így aztán befogtam a szám és megettem azt a hideg löttyöt. Ha történetesen kifelejtené az ebédet, akkor sem tenném szóvá: kivárnám a vacsorát.
Képzeld, a minap elém állt egy 16-17 éves süldő leányocska és egy szuszra lehordott mindennek: közönyösnek, lemondónak, borúlátónak, elutasítónak, negatívnak, tétlennek, egykedvűnek, közömbösnek, inaktívnak, érdektelennek, unottnak, szenvtelennek, apatikusnak, nemtörődömnek, s mit tudom én még mi mindennek titulált. Azt hiszem egy szinonimaszótárból nézhette ki ezeket a szavakat, mert, ha jól belegondolok, mind ugyanazt jelenti: mármint, hogy én egy semmirekellő fráter vagyok. Amikor pedig látta, hogy csak nagy flegmával nézem és semmit sem válaszolok, sőt azt hiszem, kicsit el is mosolyodtam, rettenetes dühbe gurult és úgy kezdett üvöltözni, hogy kicsődültek a szomszédok: “Hát ember maga? Az ilyenek miatt lopnak, csalnak, sikkasztanak, hazudnak és ölnek, miattuk dúlnak a háborúk, folyik az ártatlan vér, a fosztogatás és az erőszak, mert nekik minden nyóc. A szemük közé köpsz s ők röhögnek. Mellesleg úgy tesznek, mintha a világnak is kutya kötelessége lenne őket megtűrni a semmittevésükkel és bambaságukkal egyetemben. Hát ezt tőlem többé ne várja el! Holnaptól kezdve számomra olyan, mint az a bedőlt, rohadt kerítés, ott ni!”
És valóban, többé rám sem hederített, bár minden nap jó néhányszor elsétál vagy éppen nyargal a házam előtt. Sőt azt is észrevettem, hogy az ő közömbössége másokra is ráragadt. Ülhetek naphosszat a kapu előtti padon, alig akad valaki, aki felém bólint.
– S ezen miért csodálkozik? – replikázom. – Most mondta, hogy nem érdemes semmiért sem lelkesedni, de aggódni sem. Hát akkor elégedjen meg azzal a fogadjistennel, amit a maga adjonistenére kap válaszul.
Hozzászólások