Ismerősöm feleségével véletlenül találkozom a piacon. Csodálkozom, hogy két hatalmas utazótáskája tele van mindenféle földi jóval. Az egyikben gyönyörű zöldség, karfiol, karalábé, sárgarépa, a másik felén különféle gyümölcsök, banán, alma, körte szín kavalkádja látszik. A másik utazótáska pedig füstölt húsokkal teli, felül kolbászok virítanak. Nagyon örülök a találkozásnak, de nem tudunk beszélgetni, mert a hölgy siet.
Vidéki városban, idegen házban tartózkodok. Olivér unokámra vigyázok, amíg szülei vásárolni mennek. A gyermek ebéd után elalszik, óvatosan mosogatok a konyhában, hogy fel ne ébresszem. Nem tudom, hogy történhetett, de néhány régi tanítótársam idetalált a házhoz, sőt benyitott az előszobába. Nagy örömmel fogadom őket, kávéval, sütivel kínálom az összeverődött csapatot. Alig beszélünk néhány mondatot, a rangidős előadja, hogy miért is kerestek meg, hogy jutottak el hozzám. Tudják, hogy politikai nézeteink nem egyeznek, és szeretnének engem is jobb belátásra bírni, hogy csatlakozzak hozzájuk. Próbálom elmagyarázni, hogy ez nem így van, hiszen mindenkinek a meggyőződése szerint kell élnie. Én sosem kérném, hogy változtassanak nézeteiken. Hogyhogy nem, karonfogva elvezetnek egy nagyon hosszú utcán, nem tudom hova, de még vissza fogok találni, mert még világos van. Vigasztal, hogy Olivér két órát is alszik délután. Társaim egy ülésterembe vezetnek, azt mondják gyűlés lesz, hallgassak bele egy kicsit, hátha változik a véleményem. Nagyon nehezen gyűlik a népség, alig kéttucatnyian várjuk a kezdést. Egy hang megszólal, érdekesebbé, vonzóbbá kellene tenni a gyűlést, ezért öltözzenek mikulásjelmezbe a férfiak, a nők meg krampusznak. Nagyon szürreális a jelmezviselés. Én már tűkön ülök, állok unokám miatt, majd egy óvatlan pillanatban meglógok a teremből. Kijutva innen azonban nem látom a széles világos utat. Hiába mondom a címet, senki nem ismeri. Kétségbeesve rohangálok, mi lesz a gyerekkel. Remélem, hogy a szülők már hazaértek a vásárlásból.
Egy családi sírboltban találom magam, jó tágas a beltere, mert több láda is elfér benne. Ezek talán fekhelyek lehetnek, mert az oszlop mögött szeretett halott ismerősöm rázta fel a párnákat, mintha ágyazna. Ellenségesen néz rám, azt mondja: Végre rászántad magad. Alighogy kimondja, mellém lép egy fekete nadrágos, fehér inges férfi és elővesz egy gyűrűket tartalmazó bársony dobozkát, majd volt párom hangján megkéri a kezem. A kérőm nem más, mint rég halott apósom – ártatlan kék szemekkel, rossz testtartással. Megrémülök, hogy most kihez megyek feleségül. A párom, aki halott testében merészkedett erre a lépésre, vagy az apósom. Apósom kulcsot ad a kezembe, azt mondja, hogy ez a mi kriptánk kulcsa, várjam meg itt. Szomorúan veszem tudomásul, hogy halott vagyok, nincs más alternatíva, elindulok az ágyam felé.
Valamilyen rendezvényre hívtak, elmegyek, hiszen lehet, utoljára mehetek emberek közé, mert mostanában elég rosszul érzem magam. Egyre többször hasít belém az élemedett korommal járó, szaporodó betegséghalmazom, örülhetek, hogy még mozdulni tudok. Összeszedem minden erőmet és elutazok a megadott címre. Boldog, zsivajgó emberek között találom magam, ünnepelnek, hogy már nem kell maszkot viselni. Kedvesek, próbálnak velem beszélgetni, de képtelen vagyok rá. Befelé jajgatok, mert rettenetesen fáj a beteg, sebes lábam. Látják, mennyire szenvedek, gyorsan összetolnak néhány puffot és kényelmes fekvőhellyé alakítják. Örülök a fekvőalkalmatosságnak, használatba veszem, betakarnak egy zöld pléddel. A jelenlévők jól érzik magukat, táncolnak a szoba közepén. Nézem a boldogokat, míg szól a zene, hangosabban nyöszöröghetek. Érzem, hogy zsibbadni kezd a lábam, azon meditálok, hogyan jutok haza Kőbányára. Odajön egy volt kolléganőm és kér, hogy mutassam meg a fájós lábam. Ne akard látni, mondom szomorúan. Többre nem emlékszem.
Hozzászólások