Barna hosszú hajam van, elhatározom, hogy a nagy áremelkedések miatt levágatom. Kedvenc fodrásznőm szabadságát tölti, így egy idegen fodrászt javasolnak a barátaim. Dolgozik is serényen, úgy érzem, remek frizurát készít, még a sütővasat is használja, szólok is, hogy soha nem szokták besütni a hajam. Azt mondja, meglátom mindjárt, hogy milyen jó lesz. Menyem jön be értem az üzletbe értem, mert innen együtt megyünk a zeneiskolába unokáim vizsgaelőadására. Megrökönyödve nézi a fejem: Ilyenre tetszett gondolni? Elől egész jól néz ki a frizurám, és kérem a fodrászt, mutassa meg a tükörben a hátsó felem. Különös a hajam. Egy hosszú lokni után néhány centi tarra vágás, aztán megint egy hosszú lokni, megint egy tarvágás. Sírhatnékom támad, és kérem, hogy azonnal szabadítson meg a fura lokniktól.
Keresztúron keresem régi fogtechnikusomat régi címükön. Új arcok fogadnak, azt mondják, már nagyon régen meghalt az emberem. Egy fiatal csoport felajánlja, hogy elvállalják a fogaimat. Megvizsgálnak, egy ázsiai képű fiatalember azt mondja, előbb kellett volna jönnöm, ők elvégzik a munkát, de készüljek fel, hogy nagyon drága lesz.
Sanyi katona. Újfajta egyenruhába öltöztették. A dombóvári állomáson lehetünk, gyorsan kell búcsúzkodnunk, mert indul a katonákat szállító vonat. Párom kér, hogy keressek meg néhány iratot, mert gyors átöltözés közben elhagyta. Sietek vissza, integet, mire visszaérek hozzá, elindul a vonat. Kétségbeesve járkálok az idegen városban.
Árvíz van, betört a lakásba is a víz, vállunkig ér már. A félelemtől mozdulni sem tudunk, a konyhai tálcán néhány tegnapi süteménymaradék úszik be a tálcán. Szólok a fiamnak, hogy próbálja megfogni a tálcát, akkor a kicsiket talán megetethetjük, a sokktól azonban ő sem tud megmozdulni.
Gyermekeimet kísérem a villamosmegállóba. Még nagyon fiatalok, talán még nem is házasok. Gyönyörködök szépségükben, boldogságukban. Egy pillanatra sem engedik el egymás kezét. Megérkezik a villamos, gyors búcsú puszi után felszállnak a járműre. Odabenn is egymással foglalkoznak, várom, hogy még egy pillantást vessenek rám, de nem néznek ki az ablakon – állnak és mosolyognak. Sietek haza a megállóból, bukdácsolok a síneken, még a közlekedési lámpákat sem figyelem. Rettenetesen fázom, hiába próbálom felhúzni a mellényem zippzárját, akkor veszem észre, hogy a régi csíkos pizsamában vagyok, úgy nézek ki, mint egy szökött rab. Most értem meg, miért bámulnak meg annyira az emberek.
Hozzászólások