Nem tud a lélek belenyugodni,
útjába hajolnak síró sóhajok,
rárakják terheik, tört faágaik,
ne vidd, még kérlek évek gyűrűit,
mi még tavaszt, rügyet remélt volna,
beérni lédús, piros gyümölcsben,
és levelet, hűs árnyat bontani,
fészket rejtőn, erős ágként hallani,
új élet csicseg, s az aprók hangja,
hogy terít be rétet, és a szomszédos tanyát…

de a vágyak édes, pusztító tüzében
már csak roppan még egyet a derék,
a kiszáradt benső utolsót lobban,
az élet köhög, dörzsöli szemét,
álmot ölő, ritkuló levegőért kapkod,
míg sűrű füstben száll el, és marad a korom
a toronymagas házak lapos tetején.

Ereszt nem talál,
hol fekete fészkét rakná,
elrejteni semmi maradékát,
hogy látná még egyszer,
bő tavasz, szél, esőillat
mint mossa el, ha csak ezt is.

2019. október, Magvető hava
(A Hetedik antológia 2019)

Megosztás

Tweet