Járom az országot, mint magamét, idegen tőlem a hatalom és a dicsőség. Elégedettség és türelemhiány karöltve jár velem. Látni akarok mindent, még ma! Aztán: – Hová sietsz, itt vár ez már századok óta, itt fog várni holnap is! – majd belesúg komorabbik énem: – Ő igen, de én vajon…?
Most a Tátika… Évek óta áhított célpont. És mintha ő is tudná, kalandozó ismerőseim sorra mesélik, hogy jártak a Tátikán: – Nem is olyan magas! – mondják, meg: – Rettentő meredek! – Szép lehetett, de ma egy romhalmaz! – ilyeneket szólnak. Én meg hallgatok… Hogy helyeseljek, hogy tiltakozzam, ha sose láttam. De most már tudom: Tátika vár rám…
Az ősz csodálatos ideje a világnak. Mindent begyűjtött a szertelen tavaszból, a tobzódó nyárból – nem kétség! –, hogy az őszben járók gazdagodjanak. Az ősz megőrző és habzsoló, szeretnék ősz lenni. De hiszen ősz vagyok! És hol van még a tél!
Az út elején tábla, nyíllal a homlokán: Tátika 1950. Ez persze a távolságot jelenti. Nem két kilométer, dehogy, aki a táblát megrendelte, előbb centivel lemérte, aztán korrigálta a hanyag „2KM”-es táblát. A magasát aligha mérte meg hasonlóképpen, elfogadta a geográfusok 413 méterét. Íme, a bizonyíték: Tátika vár rám…
Ki vitte fel rá az első követ, ki izzadt meg elsőként a súly alatt? Biztonságra vágyó és óvatos kegyúr volt, vagy zord családjától elmenekült izgága fiú? Vagy háború fenyegette a béke perceit, ideje volt erdők fölé, kövek közé húzódni? De meglehet, hogy csendre vágyó, barangoló kedvű lovag tette, aki egyszerre akarta szemlélni a rengeteg Bakonyt, meg egy szemernyit a Balaton tavából, amit akkor talán még Balatonnak se hívtak?
Az első követ sok további kő követte, abból a tarka fajtából, amelyben a fehér meg a fekete csíkok úgy rétegeződnek egymásra, akár a macska mintái. Meszet a kő közé, forrásvizet a mészre, bonthatatlan lett a fal, tartós az oszlop, Bakonyt látó a torony. Kellett, hogy így legyen, a Rezi vár már düllesztette mellét, egy völggyel odább, hogy ő a magasabb!
Tátika nekem – bocsásd meg, kedves váram! – egy regényes virág neve, nagy ajkú, asszonyos virágé, amely reám nyitja mohó száját. Talán nem is veszélytelen egészen, oroszlánszájnak is mondják, akik mondják – tudnak valamit. Vagy Tátika egy eleven, szép leány neve volt, aki nézett és elámult, és megmutatta ajkát, szemét? Nem ismerek ma egyetlen leányt sem, aki a Tátika nevet hordozná, ha ismernék – belészeretnék. Tátika vár rám…
Német bástyamestert, vagy olasz kastélyfaragót keresett ama Tátika-építő, vagy inkább lovagi álmait rakatta kőbe a várjobbágyokkal, ki tudja már ma ezt? A falak kétszeres vastagok, a tornyok kecsesen szökellnek, egy túlélő boltozat és két megrokkant félkörív azért sok mindent elárul. Micsoda örömök, micsoda boldog órák és micsoda tivornyák lehettek Tátikán, vagy Tátikával?! A lant pengett, a síp sikoltott, az erdő felitta és megőrizte mindezt a hangorkánt. Út ma nem vezet fel Tátikára, vadcsapás az, amin a mai utód botladozik fölfelé. Akkoriban sem vágtak utat a hegy oldalába, ágyút talán sose látott, lóval volt megjárható. Lóval bizonyosan, akkoriban tettre kész lovak voltak.
Pereg az idő… Vagy az idő változatlan, mi pergünk ki belőle, és az időre fogjuk elpergésünket? A tatároknak szálka volt a szemében Tátika is, nem volt könnyű földbe tapodni, de ők tudták a módját. Béla király már várromokat örökölt, holtak emlékét, kő-csontvázakat. Maga építtette újjá, hű vitézeknek adta – várak nőttek ki az idő közömbös szeme előtt. De bennük élt – bizonyosan bennük élt! – a hajdan volt, első szépség emléke, meg a leromboltság rémülete. Vajon gyengébb lett ettől az ember, a vár, vagy éppen erősödött? Tátika várrom lett, de új tavasz virradt rá, a kapzsi utódok egymás kezéből kapták ki. Nászajándékként vitték a régi-új és romló várat, örökölték, el- s visszaperelték. Egy vár sokat elvisel, orma leomlik, de alapja örökéletű marad a föld alatt.
Török kézen rövid ideig volt Tátika, sietni kellett a pusztítással, a végrehajtók fél-sikerrel jártak, a vármaradékot az osztrák császár (aki mellesleg magyar király volt) romboltatta földig. A végre-békeidőkben aztán a környék dúsgazdag hűbéres családja vásárolta meg (vagy vissza) az omladékot. Vajon miért kellett nekik a roskadozó (vagy már összeroskadt) Tátika? Az új tulajdonos csak egyszer is fellovagolt a tátikai kaptatón? Talán bizony újjáépíttetni szándékozott a hajdani erődöt, afféle béke idejére való álomkastélyt varázsolni belőle, amely messze van, magasan van? Aligha… Tátika várrom volt, várrom maradt…
Az utasember a távolba tekint, élő-lihegő tárgyakkal népesíti be a helyet, amelyre néz, amelyet tapint, amelybe belefárad. A históriás a múltba tekint, felidézhető emlékképekkel népesíti be a helyet, amely pedig alig árul el többet kő- és mészmorzsaléknál, és az emlékezésbe dehogy fárad bele! Tátika, a várrom – ezért vár rám!
Felépítem magamnak Tátikát… Vagy, hogy is van ez? Amilyen volt? Óh, dehogy, a régit romjában csodálom. Vagy a régi romra a magam mai ködképeit: ide egy árkádsort, fölé kilátót, napernyővel, legalulra egy kellemes pincét? Meg kemencét, kandallóval? Jó ötlet, de ezt megtehetem romok nélkül is. A képzelethez nem kellenek romok, ahhoz elég a semmi, elég a puszta föld.
Vagy inkább magamat építem bele Tátikába? A csak általam ismert sorsot, azokat a regéket, legendákat és balladákat, amelyek velem estek meg, amelyeket én dédelgettem világra, egy, a Tátikáénál rövidebb élet során? Őseim tornyát, családi titkok pincéjét, büszkeségem csillagvizsgálóját, ha van ilyen? Vagy az eltitkolt kedvesek kapnak helyet e szép nevű történetben, az el nem értek, az elhűtlenedettek, a megsiratottak, és akiket még csak meg sem sirathattam? Túl sok ez egy romvárnak, az emlékeket időnként át- meg átformázzuk, ne mozdíthatatlan sziklakőbe véssük az arcképeiket, neveiket, emléküket. Hiszen Tátika – merengő várrom itt a Dunántúl őszi dombvidékén.
Virágot szedek, ami utamba akad, leveles ágat török, de ami szépen sárgult vagy bronzosodott, azt a földről is csokorba gyűjtöm. Azt mondom majd: – Meghajtom derekamat az emlék okán, és úgy nyújtom át a csokrot Tátikának. – Teszek hozzá makkot, diót, tobozt, ők a barátaim, morzsolok hozzá levendulát, hogy az illat akkor is megőrződjék, ha a virág elfonnyadt, ha a makk, a dió szétgurult. Egyszerű ajándék, várromnak való.
Hozzászólások