Szalafai Bernadett kutatásainak eredményessége
A támadó cikkről, a színügyi bizottság üléséről
Pécsi Napló 1895 Színházavató (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
Egy tipikus mai hangvételű, pimasz, visszataszító cikk volt az, ami névtelenül /! / jelent meg a liberális eszmeiségű Pécsi Napló (1892-1944) azon számában, amelynek dátuma 1899. március 7. volt. Fojtott gyűlölettel nem lehet cikket írni, a színház van a közönségért és nem fordítva, senki sem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy fensőbbségesen, igazságtalanul, a tényeket figyelmen kívül hagyva, főként pedig nem lehet fölhatalmazás nélkül, a közönség nevében megfogalmaznia ártó gondolatait, sőt a város művészeti életének egyik fő irányítójaként megválasztott színügyi bizottságnak is iránymutatást adni. Az mindenesetre így bizonyítható lett az utókor szemében is, hogy Somogyi Károly (1845-1908) ellenzőit, sőt haragosait a fentnevezett liberális hangvételű újság notabilitásai között kell keresnünk, máskülönben nem jelenhetett volna meg éppen itt e több mint kétes értékű írás-ömleny.
Somogyi Károly (Forrás: Wikipédia)
A színügyi bizottság ülésének tudósítása mindenesetre a Pécsi Napló 1899. március 11.-i számában megjelent. Név szerint a bizottság tagjai közül megnevezték Littke József (1872-1902) pezsgőgyárost, Schneider István (1842-1909) igazgató-tanító, tanfelügyelő, újságíró, lapszerkesztőt, Vaszary Gyula (1848-1913) városi rendőr főkapitányt, Lenkei (Gutmann) Lajos (1864-1933) újságíró, lapszerkesztőt. Az ülés kezdetén a színigazgatói státus várományosa, Tiszay Dezső (1854-1900) állásfoglalását ismertette Lenkei Lajos, amennyiben nem volt kifogása Somogyi Károly kérése, a színi idény meghosszabbítása ügyében. Nagy és hosszú vitatkozás következett, melynek eredményeként jóváhagyták a tervet, a színházi idény kiterjesztését 1899. április 15.-ig. Somogyi Károly terve tehát teljesült: társulatának addig lett játszási lehetősége kb. 15 előadás erejéig, másrészt pedig így méltóan tudta befejezni pécsi működését.
Arra is gondja volt, hogy értesítse a közönséget a következőkről, mégpedig a Pécsi Napló 1899. március 30.-i számában. „Mélyen tisztelt közönség! Pécs szab(ad) kir(ályi város Tanácsa és Színügyi bizottsága (sic!) méltányolván (sic!) a kérvényemben felhozott okot, megadta az engedélyt arra, hogy húsvét után április közepéig előadásokat tarthassanak… csupán azt kérem a tisztelt bérlőktől, hogy az esetben, ha talán olyan vendéget sikerülne megnyernem, akinél – magas tiszteletdíja miatt – kénytelen lennék az árakat emelni, legyenek szívesek az árkülönbözetet megfizetni. A színlapokat úgy, mint eddig, a házhoz fogom küldeni. Tisztelettel Somogyi Károly színigazgató.”
A meghosszabbított színi idényről
Vaszary Gyula (Forrás: Wikipédia)
A meghosszabbított idény olyan jól sikerült, hogy neves fővárosi művészeket is sikerült megnyernie vendégszereplőnek: Blaha Lujzát (Reindl Ludovika, 1850-1926), Kalmár Piroskát, Újházi Edét (1841-1915). (Amit pedig Kalmár Piroskáról ki tudtam deríteni, megírtam az ugyanitt megjelent, a „Pécsi Nemzeti Színházunk történeti forrásai” című dolgozatom 59. részében.)
Újházi Ede vendégjátékának nehézségeiről ismét a Pécsi Naplót kell elővennünk, még pedig az 1899. április 9.-i számot. „Annyit meg kell adnunk Somogyi Károly igazgatónak, hogy nem tartozik a reklám igazgatók közé. Szinte titokban készíti elő mindig a holnapot, és így már ismételten megesett, hogy a közönség a legértékesebb és legszenzácziósabb (sic!) színházi eseményekről oly későn értesült, hogy azokról tudomást sem vehetett. Újházi Ede vendégszerepléséről az utolsó órában értesült közönségünk, a vidékről meg éppenséggel nem jöhetett már Pécsre, és így megesett, hogy a színház ma, mikor Újházi Ede neve állt a színlapon, nem telt meg egészen…”
Újházi Ede (Forrás: Wikipédia)
Arra szintén gondja volt az utolsó évadban, hogy társulata tagjai legnagyobb részének jutalomjátékot szervezzen, így köszönvén meg nekik kitartásukat. Az utolsó előadás őnekik is búcsú volt a pécsi közönségtől. Néhány értékelő szemelvényt ezekről az alakításokról a szakdolgozatban megtalálunk.
„Őrley Flórának és Andorffy Péternek nem éppen a legsikerültebb ’A nőemancipáczió’ (sic!) czímű (sic!) énekes bohózata került színre, de a közönség nagy ováczióban (sic!) részesíthette mind kettőjüket…” (Pécsi Napló, 1899. március 28.)
„A karszemélyzet jutalomjátéka. Félig telt földszint, jobbadán üres páholyok. Egy kissé hideg kép. Silány, üres darab, telve bosszantó szellemeskedéssel. A humor benne akasztófahumor, amelyik a fülledt levegőjű odukban (sic!), hol 10-15-en laknak egy szűk kis szobában. Nem érdemes az ily darabokkal foglalkozni, a legjobban tennék az igazgatók, ha az ehhez hasonló ’mű remekeket’ egyszerűen kiküszöbölnék a magyar színpadról.” (Pécsi Napló, 1899. március 28.)
Amint azt Márfi Attila főlevéltáros kollégám kutatásaiból tudjuk – és ezt írta le Szalafai Bernadett is –, akármilyen sajtóvisszhangot is kapott, akárhogy gondolták működésének értékelését egyesek, azt bátran kijelenthetjük summázatként: 13 éves működése alatt új színt hozott helyi színházi életünkben, az új színházi épülettel együtt országos jelentőségűvé emelve a pécsi színházművészetet!
Elköszönése Pécsről, az értékelés, avagy ki volt Somogyi Károly? II.
Pécsi Nemzeti Színház 1895 (Forrás: Csorba Győző Megyei Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
„Mélyen tisztelt közönség! 13 év! (ominózus szám!) Ennyi ideje, hogy mint igazgató jöttem Pécsre, azon nemes ambiczióval (sic!), hogy Pécsett a színészetet – mely akkor teljes elhagyottságában, végvonaglás közt, a kimúlás perczeit (sic!) számlálta – csekély erőm és igyekezetemmel új életre keltsem. Nem kíméltem időt, fáradtságot, éjjelt nappallá tettem színésztársaimmal együtt, vállvetve dolgoztunk, jelszavunk volt egy az egészért, egész az egyért, mert egy czél (sic!) lebegett előttünk. A haldokló színészeinek a régi életét visszaadni. Hogy miként sikerült czélt elérni, és a haldoklónak a régi erőteljes életet visszaadni, annak megítélését nem én vagyok hivatva elbírálni.
Én azonban még a látszatát is kerülöm a szerénytelenségnek, éppen ezért vajmi kevés érdemet tulajdonítok ebben magamnak, mert a közönségéé, amely minden szép, jó és magasztos iránt érzékkel bír, felismert czélomat (sic!) és szándékomat …
Egyetlen kérésem csupán az, hogy 13 éven át tapasztalt jóindulatuk és szeretetükben tartsanak meg számomra a jövőben is egy kevés részt. Hálás tisztelőjük Somogyi Károly színigazgató.”
A Pécsi Napló 1899. április 16.-i számában így búcsúzott a várostól és közönségétől első méltó színházunk első direktora. De a város vezetése sem maradt adósa színigazgatójának.
Victor Roger 1853 (Forrás: Wikipédia)
„Holnap utólszor (sic!) gördül le a függöny A Somogyi regime (rezsim) fölött. Somogyi Károly jó tulajdonságai előttünk mindig jó emlékezetben fognak maradni, amint hinni akarjuk, hogy Somogyi is szívesen fog visszaemlékezni a pécsi közönségre és sajtóra… Hogy most el kellett válnunk, ennek okát Somogyi igazgató kizárólag önmagában, vagy rossz tanácsadóiban kell, hogy keresse. Ha rajtunk áll, sohasem kívántunk volna személycserét a pécsi nemzeti színház (sic!) igazgatásában.
Schöpflin Aladár (Forrás: Wikipédia)
Somogyi Károlynak nagy érdemei vannak a magyar színészet terén, megérdemli, hogy őszinte elismerés kísérje további igazgatói működését.” Még ugyanabban (!) a számban jelent meg ez a feltáró-dicsérő cikk, amelyhez nem kell további kommentár, legföljebb csak az: örvendetes, hogy legalább valamit megtudott az utókor is, miért nem hosszabbították meg szerződését, egyben nem fukarkodtak a méltatással sem, és sok sikert kívántak neki.
Az utolsó évadzáró előadása néki és színtársulatának 1899. április
15.-én történt, mégpedig Victor Roger (1853-1903): „Bibliás asszony” című operája előadásával. Mivel utódát, a már említett Tiszay Dezsőt a „királycsináló” Lenkei Lajos újságíró, lapszerkesztő, közéleti személyiség is támogatta, nem volt véletlen tehát a Pécsi Naplóban névtelenül megjelent több támadó cikk. (Az már a sors tragikus alakulásának volt köszönhető, hogy Tiszay Dezső csakhamar, már 1900 nyarán Luzernben elhunyt, így egy rövid ideig felesége követte őt a színházunk élén…)
Nagyváradi Állami Színház (Forrás: Wikipédia)
Szakdolgozat-írónk is a számos dicséret mellett leszögezte: keserű szájízzel távozott ennek ellenére városunkból, emellett idézte az 1942-es, Schöpflin Aladár (Mihály, 1872-1950) Kossuth-díjas műkritikus, irodalomtörténész, író, műfordító által szerkesztett Színházi Lexikon róla szóló megállapítását: „Pontos, rendszerető, kiváló igazgató volt, mindenkor a művészit tartotta szem előtt, és bő alkalmat nyújtott tagjainak is a művészi szép eléréséhez.”
Somogyi Károly már nem tért vissza Pécsre, továbbra is jelentős szerepet játszott honi színházi életünkben. Útja Szombathelyre, Sopronba, Kaposvárra vezette odaszállíttatott színházi felszereléséért, majd 1900 elejétől nagyváradi színigazgató lett haláláig…
Utószó és zárszó
Az utószóban hosszan értékelte Szalafai Bernadett Somogyi Károly kinézetét, személyét, tevékenységét, ez a rész szintén értékes része, összegzése szakdolgozatának. Végül a már sokszor idézett Pécsi Napló 1896. április 2.-án megjelent méltatásával zárt: „Örömmel tapasztaltuk az egész színházi idény alatt, hogy Somogyi Károly nem az az igazgató, ki nem nézve se jobbra, se balra, a maga útján halad. Modern igazgató, ki respektálja a sajtó, mint a közönség szószólójának szavát. Nincs oka megbánni, hogy figyelembe vette mindig az ügy iránti lelkesedés által diktált szavainkat …”
Jacques Offenbach (Forrás: Wikipédia)
Zárjuk szakdolgozata ismertetését, méltatását a szerző „Somogyiról” címmel alkotott 3 négysoros, 1 két soros versével (!): (A nagybetűk a verssorok kezdetét jelzik.) Mivel a verssel zárom folytatásos írásom, hadd fejezzem ki külön méltatásom a szerzőnek: nem sok példa van ugyanis arra (én például egyet sem ismerek, pedig egyetemi előadói éveim alatt számtalan szakdolgozatot bíráltam el), hogy így zárja le (a szokásos bibliográfia előtt) tudományos munkáját valaki. Ez külön bájt ad értékes munkájának. Most pedig lássuk magát az alkalmi verset.
„Somogyi Károly Pécs első színi direktora, Vele együtt tárult fel Pécs színházának kapuja. S fellendült vala Pécs városának kultúrája. Ezért a közönség azóta is hálával. gondol reája. Deszkaszínházát megépíttette, Abban minden vagyonát belététette. Nyolc évig adott otthont Thália papjának, És kritikára való okot barátja lapjának. Büszkén mutatta be a világ drámáit, A pótidényben pedig Offenbach operáit. De munkáját a sajtó megnehezítette, S ezzel a világot jelentő deszkákat tőle elvette. Személye szívünkben örök emlék marad, S róla szólt tehát most ez a dolgozat.”
Hozzászólások