Tófalvy Éva magyar és eszperantó nyelvű író, református lelkész, tanár, szerkesztő, könyvtáros. Pécsi otthonában beszélgettünk 2023. májusában.
– Mohácson születtél, Pécsett nőttél föl. Milyen családból származol?
Tófalvy Éva
– Édesapám mohácsi volt, édesanyám pécsi, de házasságkötésük után Barcsra költöztek, ahol apám járásbíróként dolgozott. Mohácson épp csak megszülettem, nem laktunk ott, azonban rokonainkhoz és a szőlőnket művelni gyakran leutaztunk. A kommunizmus legsötétebb éveiben voltam kisgyermek. Születésemkor, 1947-ben édesapám még járásbíró volt, azonban 1948-ban úgy döntött, hogy kilép a bírói karból. Ennek oka az volt, hogy 1948-ra a hatalmat csalással megszerző kommunista párt teljesen maga alá gyűrte az igazságszolgáltatást. Apám a pozíciójáról való lemondását felettesei előtt nem indokolta, de nem is kérdezték döntése okáról, nyilván egyértelmű volt számukra, hogy ha egy negyven éves férfi az adott politikai helyzetben lemond a karrierépítésről, annak lelkiismereti oka van. Apám anyámnak tömören csak ennyit mondott: gyilkosoknak nem szolgálok!
Édesanyám a születésem előtt a pécsi városházán volt hivatalnok, ezen kívül orvosi szakcikkeket fordított németből. Amikor újra dolgozni szeretett volna, és megtudták, hogy a férje már nem járásbíró, nem vették fel. A rendszer a passzív ellenállókat sem kímélte, bár semmilyen bűnt nem sikerült rájuk bizonyítani, a megélhetés megvonásával próbálták megtörni őket. Szüleim rosszul fizetett alkalmi munkákat vállaltak, amelyek közül különösen emlékezetes számomra a baromfioltás. Micsoda izgalom előzte meg a döntés kihirdetését, hogy vajon alkalmazzák-e a szüleimet? Minden fillérre szükség volt, hogy egyáltalán életben maradjunk. Megpróbáltak gazdálkodni is. Édesapám örökölt egy szőlőt Mohácson, amihez tartozott egy kis kukoricás. A két telek együtt mindössze ezerötszáz négyszögöl volt. Mivel Mohács határsáv volt, állandóan ellenőriztek bennünket a vonaton. Egyszer édesanyámmal jöttünk hazafelé. Hoztunk egy zacskó kukoricát, ami úgy másfél-két kiló lehetett. Nem dugtuk el, szem előtt volt. Ilyen kis mennyiséget nem vesznek el, gondolta anyám. De tévedett. Vokánynál két egyenruhás leszállított bennünket, a „csempészárut” elkobozták és jegyzőkönyvezték a „bűncselekményt”. Hajnalig dideregtünk a huzatos váróteremben, mígnem megjött a következő vonat, amivel folytathattuk utunkat hazafelé. Négy éves voltam, de ma is érzem az akkori szorongást, ha eszembe jut az az éjszaka. Ez után az incidens után a szüleim elcserélték a mohácsi szőlőt pécsire, ott termeltük meg a megélhetésünkhöz szükséges zöldséget, gyümölcsöt, és még borunk is lett. Hét éves koromtól nagyon sokat dolgoztam én is a kertben, eszembe sem jutott, hogy gyerekként inkább játszanom kellene. Sajnos, testvérem nem született, ami egész életemben nagy fájdalmat jelentett. A szegénységet megszoktam, de a testvértelenséget soha. Részletesen megírtam gyermekkorom történetét A kívülállók című írásomban.
Minden évben, amikor megkezdődött a szorgalmi időszak, tanítás előtt és után ugyanúgy kijártam a szőlőbe dolgozni, mint nyáron. Jancsihagymát termeltünk, amit ötös csomókba kötve hajnalban eladtunk édesanyámmal a Búza téri piacon, ahonnan fél nyolckor elindultam az iskolába. Hála Istennek, a munka nem ment a tanulás rovására, megjegyeztem, amit az órákon tanítottak, így mindig jeles tanuló voltam.
– Általános- és középiskolába Pécsett jártál. Kik voltak meghatározó tanáraid?
– Sok tanáromra emlékszem szeretettel, de akik valóban meghatározóak voltak, azok Tüskés Tibor és Tüskés Tiborné Szemes Anna, akiket gimnazista koromban először szüleim elbeszéléseiből ismertem meg, ugyanis 1963-ban a kádári kultúrpolitika lesújtott a Jelenkorra, amelynek Tüskés Tibor volt a főszerkesztője. Ez az esemény megrendítette Pécs irodalomszerető közönségét, Tüskésék helytállása pedig nagy elismerést vívott ki. Épp abban az időben volt a Leőwey Klára Gimnáziumban egy irodalom tanulmányi verseny, amelyen én is részt vettem, és személyesen is megismerkedhettem a tanárnővel. Bátorított, további sikereket kívánt, és amikor megtudta, hogy verseket írok, meghívott hozzájuk, és attól kezdve Tüskés tanár úr támogatására is számíthattam. Soha nem felejtem el azt a kedvességet és jóindulatot, amivel körülvettek, egy olyan időszakban, amikor a hatalom épp a teljes egzisztenciájukat fenyegette. A példájukkal tanítottak, és életre szóló hatással voltak rám. Ólomcukor című regényemben Temesi Tivadar és felesége az ő alteregójuk.
– Érettségi után a Pécsi Egyetemi Könyvtárban dolgoztál, mivel foglalkoztál ott?
– Olvasószolgálatos voltam. Nagyon jól éreztem magam az ódon falak közt, napi nyolc órát töltöttem az olvasóteremben, mint olvasótermi felügyelő, de nem találtam soknak azt az időt, mert én is egy voltam az ott tanuló fiatalok közül, ugyanis az egyetem első évét levelezőn végeztem. Azonban mégis vágytam a valódi diákéletre, és Budapestre. Mivel sikerült kitűnő tanulmányi eredményt elérnem, kérelmeztem, hogy átmehessek a nappali tagozatra. Átvettek, és hirtelen az Eötvös Collegiumban találtam magam.
– Az ELTE magyar–könyvtár szakos hallgatójaként hogyan találkoztál az eszperantó nyelvvel?
– Az Eötvös Collegiumban két egybenyíló szobában nyolcan laktunk, igazán jó társaság volt: Csukás Györgyi, Kugler Katalin, Mihályffy Zsuzsa, Molnár Éva, Osztovits Ágnes, Standeisky Éva és Vértes Gyöngyvér voltak a lakótársaim. Kugler Kati hívott, hogy menjek el vele az eszperantó előkészítőre, mert fel akarja venni az eszperantót harmadik szaknak. Az eszperantóval a „szocialista tábor” bezártságából kivezető utat kerestük. Reméltük, hogy a világ távoli részein élő fiatalokkal is kapcsolatba kerülhetünk, mégpedig a nyelvi egyenrangúság jegyében. Olyan nyelven fogunk kommunikálni, ami egy nemzetnek sem a sajátja, egyikünknek sem az anyanyelve, tehát soha nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy az anyanyelvi beszélővel szemben hátrányban legyünk. Nekem ez tetszett meg először az eszperantóban. Hangzásra nem tetszett a nyelv, érezni véltem mesterséges voltát. De elfogadtam olyannak, amilyen, és fölvettem harmadik szaknak a magyar–könyvtár mellé. Évek múlva, amikor már naponta használtam, akkor jöttem rá, hogy intenzív beszéd közben teljesen természetessé válik. Az egyetem elvégzése után Budapesten maradtam, és a Magyar Eszperantó Szövetségben kezdtem dolgozni. Első munkám egy, a magyar kultúrát népszerűsítő nemzetközi eszperantó nyelvű kulturális fesztivál megszervezése volt. 1972 nyarán különböző országokból több mint ötszáz eszperantista érkezett Budapestre, akik – nem túlzás, ha így fogalmazok – lelkesen fogadták ezt a rendhagyó rendezvényt. Számomra felejthetetlen élmény volt tapasztalni a magyar irodalom és zene iránti rajongást, és a magyar eszperantisták iránti tiszteletet. Az eszperantóul is író, illetve eszperantóra fordító idős írók, költők: Kalocsay Kálmán, Szathmári Sándor, Tárkony Lajos fürödtek a népszerűségben. Ma már nehéz elképzelni, hogy ötven évvel ezelőtt, a nemzetközi nyelv fénykorában az eszperantó révén milyen presztízse volt hazánknak.
– Cseh–szlovák származású férjeddel az eszperantó kapcsán ismerkedtél meg?
– Igen. Hasonlóan, mint A szabadulás című regényem hősei, Ota és Lili. A mi történetünk másképp folytatódott, mint az övék, mi együtt maradtunk negyvenöt évig. Néha azon viccelődtünk, hogy bekerülhetnénk a Guinness Rekordok könyvébe, mint a legrövidebb ismeretség után a leghosszabb házasságban élő pár. Férjemmel az esküvőnk után négy évig kellett várnunk az összeköltözésre az akkori bürokratikus rendelkezések miatt. Férjem csak 1981-ben költözhetett Magyarországra. Akkor még nem tudott magyarul, de szívesen tanult – személyemben háznál volt a tanár –, és idővel a magyar irodalom neves cseh–szlovák–eszperantó fordítója lett. Kníchal Oldřichnak hívták. Együtt maradtunk, ahogy az esküvőn megfogadtuk, míg a halál el nem választott. Két évvel ezelőtt férjem – oltás ellenére – nem élte túl a Covid-fertőzést. Nehéz erről beszélni. Csendben, imádságban próbálom feldolgozni a veszteséget.
Hozzászólások