Eltűnik a nap, sötét van,
add vissza, Isten, az eget,
szárnyai nőttek a fáknak,
értő kezek nélkül szenvedek.
Adj erőt imára! A magam
malmára hajtsd hitem,
szeretném, ha bízva látnád
meggyötört, szelíd szívem.
Egyedül lesz konok az ember.
Dacát növeszti, s könnyen jönnek
rémes szállásukról a szellemek.
Szívesen hinném: a szavak cselekszenek.
Arcok felé nyisd ki tenyerem,
legyen kérő, gyöngéd, segítő,
többet tegyen értem s értetek.
Közösséggel vesd meg a helyem.
Otthontalan hogy’ lélek a lélek,
azt már tudom. És szánalom
erősödik sorsom miatt, ha hagyom,
hogy mindenkorra így legyen.
Nyisd fel a mélyem! Szeretni
szeretnék szerelemben, s nincs
ki bűnöm alól erőm szabadítaná?
Marad az ismeretlen, az átokföldje,
a kapcsolatok helyén a hirtelen homály?
Vess számot életemmel, ne véljem
az óvatos halált. Ha nem segít az Isten,
mert nincs a létezésben, teremts hittel
inkább közösséget, felettesd a hiányt.
Lapul, lapul, mint mohó hiéna,
előre érzi rothadó húsom szagát.
Győzz meg sorserővel, vagy vess ki
feleslegességre. Szavakba száműzz,
a szavak élnek, hiába ellened,
a szavak élnek, megölik bennünk a hiányt.
Benned megölik, másban kitárják,
s te ne téblábolj, de tedd meg a
közösséget, s kapni fogsz, ha kívánsz
nagy csendet vagy a lehetőségre.
A teremtés teremtett, így mindened
megvan, és övé vagy örökre, légy övé!
Csak ne félj! – s ne hidd, hasznod lehet
rajta magadban, hisz nem önmagad vagy.
Most döbbensz jelenre, és most remegsz,
újra felismerted a régi unt tudást:
a másik ember formál, tőle hatalom
a tett, de ragadd meg fegyvered. Fejed
az égbe nőtt, tested az eszközöd,
ne légy ellenedre. Testeddel az égbe nődd,
a felhőkig emeld a másikat. Kell a jóság!
Még ha egy falat, de ha szívből adod,
az is jóllakat, megjobbít, fölfakaszt.
Sok akasztott akaratlan után: a malaszt.
Hozzászólások