A világ képtelenségét próbálta gyakorolni testével. Keletről származó meditációs gyakorlatokkal próbált bemelegíteni. Taj-csi. Úgy gondolom, nem véletlenül alkonyatkor kell nekiállni az ilyesminek. Vagy legalább is Ő így tudta. A legkülönlegesebb hangulatai ekkortájt veszik elő az embert.
A terem nagy üvegfalának közelében álldogált. Az ellopakodó nappal különös izzásban, afféle sistergésben hagyta ide fényeit. És éppen ez kellett. Ez az elfolyó, lángot hordozó, közeli este.
Bal kezének kifeszített ujjait bámulta meredten. Azok alávettették magukat parancsoló akaratának, úgy merevedtek meg, ahogyan kellett. Mértani pontossággal. A tenyér tükrére aztán az öt vékony árnyék vetült, az agynak ebből volt szükséges tapasztalnia. De fontos leírni azt is, valójában milyen is ez a térbeli elhelyezkedés, hiszen a világ kulcsát kereste.
Féloldalvást az üvegfalnak, majdhogy nem szembe a lépcsővel, kisterpeszállásban,biztosan kitámasztva a törzs. Hirtelen mozdulattal kell a kézfejet vállmagasságba emelni, miközben a másik kéz kinyújtva, erősen rátámaszkodva a levegőre, most a csípő vonalában. A mozdulat egyszerűnek tűnik, látni valóban meglepő, hiszen eltervezett koncentráltan kell váltogatni., és illik jól csinálni. Sőt! Napok szükségeltetnének,hogy egyáltalán újra nekilássunk. Próbálja meg bárki. Azért is igyekszem a leghűségesebben és halálos precízséggel megjeleníteni a test elhelyezkedését és halllatlan erőkifejtését.
Mert szavak nélkül kell önmagunk hitére, erejére támaszkodva végigvinni a gyakorlatot, és ez még inkább nehéz teher.
Tehát a testtartással minden rendben. Ott várakozik már néhány órája, az üvegfal derengésében.
A holtra sápadt arc megfeszülten figyel. Figyel, hiszen az ujjak még nyújtva, hajlik az árnyék, szinte képtelenség megfejteni a világ rejtett belső titkaiba burkolódzó elmét.
No, lám!
Megfeszül a nyak,de az egész test is, az izmok mint húrok, kifeszülnek,a csontok megrögzülnek.
A terem sarkaiból mintha lángnyelvek csapnak elő megannyi különös színben.
A hatalmas ablaktáblák, mint a jég, hirtelen millió szilánkra pattant szét..A lángok a test felé kapnak. Mindez váratlan, nem számított. A szemlélődő szem ennyit lát, ez volt a bent rejtőző miskulancia az igazságnak.
Akinél a teljes empátia lételem, tudják, a tudat függönye szétcsúszott két irányba, huzatos és amorf, valamikori színhelyek búvárképe bezárul a tudatba – menthetetlenül. Mert ezt Ő már nem észlelte. Elragadtatásba esett, és az emberek talán sohasem kapják vissza.
Bolondok háza, kötélen piruettező balerina láthatatlan forgása. Megmerevültség, viaszosan. Kár!
Az üvegablakon, a lángok közt átsuhant a vészmadár.
Láthatatlan emberek rohantak. A gyakorlattevő vonaglott, ordibált. Szirének éneke hallatszott.
Motyogás: Nem marad más, nem marad más…
Piruett, piruett… kis balerina,
életszürke romok… kis balerina,
zuhanok, zuhanok… kis balerina,
jaj, bedől a ház, jaj, bedől a ház!
A bal kéz pulzusát méri egy kedvesnővér. Lélektűz, kórházhűvös. És mozdulatlan motyogás.
Hozzászólások