Április van. Ne tagadjuk tovább,
szenvedtem Tőled, Édesanyám.
Túlvédelmeztél, túlgondoztál.
Nem selyemszállal, de lánccal
kötöttél Magadhoz, s önáltatásból
jelesre vizsgáztam Nálad.
Mert képtelenség naggyá válni,
ha kortársi közösség nincsen,
a fiúk kínoztak, a lányokat kerültem,
a könyvekből értettem amit, ahogyképpen…
Vézna voltam, tisztátalan kamasz.
Ruháimat sem magam választottam,
s hogy szüzességem nyilvánvaló legyen,
gondos, kötött pulóvereidben fehérlettem.
Nem is dorgáltál (kellett volna),
ha rászáradt zoknijaimra csillagporom.
Te szó nélkül kimostad vétkem.
Nem tereltél lányok felé, nem
neveltél jellemet…(?) A rokongyerekek
között kerestem, s nem találtam
se barátságot, se szerelmet.
Ajzottságom, hormonjaim löktek
divatlapok modellképei elé,
hogy buta eszem vihart köpött,
gyalázva gyantázta arcaik.
Így lettem magába visszahúzódó,
rossz modorú, s mondjuk ki, alkoholista.
S évtizedek óta, néha gyakrabban
elmegyógyintézetek lakója.
S otthon lusta, megtűrt, lomha
személy, ki tán fabatkát sem ér,
kiben a lélegzet forog
s lehelni csókot nem, csak vodkát tudott.
Szép kis találmány, feleségnek
hét abortuszos, kétgyermekes anya jutott,
hogy hamvazószerda után,
húsvétkor oltár elé állhatunk.
Micsoda dekadencia! Szót se rá,
őrült ötlet. Nagyfia, nászajándék gyanánt,
rúgott-ütött, nem is szánta, bánta,
szőnyeget is hozott a lefoglalt nagyszülői szobába.
Vajon álmotok látta előre,
hogy olyanok közé kerülök,
hol rab leszek, hisz romák,
és még a csillagot is letagadják.
Özvegy nagyanyám kitért volna hitéből,
vagy nekem kellett volna
gyakorló katolikusabbnak lenni,
hiszen bérmanevem József!
Na, Te, szerencsétlen! Jó az Isten, jó?
A szülői házadban éhezel, holott van nekik bőven,
Dolgozz, akkor lesz kaja (nem jutott), ne légy
olyan nyeszlett, nem olyan nehéz mesterség
az újságkihordás, gyesen vagyok –
neked legyen fröccs, annyit takar a béred,
s az ebéded napközi otthonból való.
Mit akarsz írni, s minek? Az Anyám tyúkját már megírták,
több nincs mi érdemes, a sok költőbarátod szószaporító.
Viseld csak a kínzatást, a fájdalom még lehet hasznos is.
Csak merj szólni valakinek, vagy legyen kinek panaszkodj!
Úgyse hallgat meg senki, elmartam már mindenkidet!
Lajos barátoddal meg lefeküdtem. Na és?
Nekünk ne nagyon mutogasd a verseidet!
Te, semmirekellő, te, aranypöcsű zsenike!
Gyereket akartál tőlem, oszt nevelni sem tudod?
Még a pelenkát is én veszem. Hol Pampers-t, hol meg Liberó-t.
Van pénzem, tudod, kifizetett a férjem!
Mit akarsz? Nővéred kivette a rá eső házrészt.
Ne hidd, hogy szövetségre léptünk, óvodatársam volt.
Az alkunak számodra nincsen semmi haszna,
a ház áll, tulajdon – és általunk – lakott,
csak te maradtál egymagadban.
56 katonái – szarok rájuk!
A fiad még nem érett, hogy értse…
Köztársasági Bronz Érdemkereszt,
apád megkapta, biztos, hogy kérte…
Hogy aztán Gyurcsányra szavazok –
mi közöd hozzá! Na, egy kicsit pszichopata,
de nem árt senkinek!
Mint ahogy én se.
Néha picsámba dughattad a micsodádat –
mazochista Olimpián tiéd a pálma!
Ne kajtass nők után, elfordulnak tőled,
miattad is, hogy nézel ki? Ebben is enyém az érdem.
Aki velem leáll, az nem jut messzire,
akkora rongy vagyok, amennyit megérek.
A szülész is kérdezte tőled: Nem undorodik?
Óvodás a kisfiad, nincs beleszólásod, stimcsi,
a bíróság nekem ítélte, és eladtuk a kertedet,
gyermektartás és lakás járt érte. Így jól vagyunk.
Költözködünk. Utolsó ajándék egy WC-kefe!
Tudod! Azzal kezdődött nagybetűs szerelmünk,
hogy szilveszterkor eldugult a csésze.
Írj novellát, hogy s mint végződött,
legyen az a címe: Albérleti történet.
A két gyermekes, elvált asszony
hogy’ kerül a háziúr ágyába –
s ráadásul utána a lakbért sem kérted.
Már házasok voltunk, s a gázt se, a víz-villanyt se fizettem.
Nyögd magad! Te voltál a többségi tulajdonos.
Ne panaszkodj. Jó az Isten,
mindenkinek pénzt ád,
pateroljuk örökséged,
a házból, meglásd, magad is továbbállsz.
Ekkora szamarat!
Elhordja a hegyet, ingyen,
s az elmebeteg is ő marad.
Jó érv a bíróság előtt, az ügyvédnőm elintézte.
Hogy neked nem volt. Istenuccse, van ilyen.
A szegény embert az ág is húzza.
ANYÁM, látod, elmeséltem,
ezer lánccal tartozom Hozzád,
járnék én szívesen újra
szűzfehér pulóvereidben,
szegénységből születtem,
s az maradtam végig.
APÁM se, TE sem védsz meg
már, hamistudatból példás
nyomor! – elbírtam viselni.
S ha ez vers, hát akkor így Nektek címzem,
s a nagy Ismeretlenségnek!
ANYÁM! Megbocsátasz nékik?
Hozzászólások