I.
Tudsz-e szárnyalni a jeges űrben, hó-angyal!
Vagy karod kitárva, lábbal kalimpálva
tusakodsz életre-halálra Isten-termő fával?
Gúzsban a lélek, hosszan kifeszül a múlt,
de vissza nincs mód, csak kimondhatatlanul.
Ennyi! Halott arcodból kegyetlen nézed
ez égi-földi háborúból visszamaradt tájat.
Újat mondani nem tudok.

Visszaadtad
dermedt lelked a mennyei magasságnak.
Élek. Féltem. Nem kívántam halálod.

II.
Hó-angyal, de hát a gunyhód, –
nagy havazásból építetted,
kályha nélkül is elolvadt!
Miket hagytál az utókorra?
Apádat-anyádat gyászra?
Faluszélre erdőcsendet
mérték szerinti halálra?

Jégkunyhódat építetted.
Romboltad. S magad maradtál
az utolsó lakó. Lelked
elszállt, utánad küldöm a —
verset, hogy minden probléma
ellenére megsajnáltalak.
Szeretni nem szerettelek.
Hiszen ütöttél ököllel, rúgtál bakanccsal,

fenyegettél snitzlerrel.
De hogy felakaszd magad? Akkor már régen,
a békülő kézszorítás után, bizony,
bizony! Megbocsátottam.
Halálhíred hallatára megrendültem,
s írom ezt a vigasztalan verset,
engesztelésképpen.

Megosztás

Tweet