Tófalvy Éva magyar és eszperantó nyelvű író, református lelkész, tanár, szerkesztő, könyvtáros. Pécsi otthonában beszélgettünk 2023. májusában. Az interjú második része.
– Mikor kezdtél írni?
Tófalvy Éva
– Gyermekkoromban. Verseket, elbeszéléseket írtam. Nagyon boldog voltam, amikor tizenhárom évesen megnyertem egy novella pályázatot. A Dunántúli Naplóban olvastam a pályázati felhívást, a beküldendő írásnak háborúellenesnek kellett lennie. 1960-at írtunk, tizenöt éve ért véget a második világháború. Az én elbeszélésem egy tanárnő belső monológjaként mondja el a történetet. Az asszony gyermeke sírjához utazik, és út közben emlékezik. A kisfiú úgy halt meg, hogy barátaival játszott egy addig még sose látott tárggyal, amit a folyóparton találtak, s a tárgy felrobbant a kezében, ugyanis egy, a háborúból visszamaradt kézigránát volt.
– Hogyan jutott eszedbe ez a téma?
– Abban az időben több hasonló tragédia történt. A mi iskolánkban egy fiú a látását veszítette el, egy másik iskolában pedig két gyerek meghalt, amikor szét akartak szerelni egy háborús robbanószerkezetet.
– Hol jelent meg az első elbeszélésed?
– Sajnos nem tudom, hogy egyáltalán megjelent-e. Csak azt tudom, hogy a pályadíjból, ami kétszáz forint volt, megvettem életem első karóráját. Mivel nagyon szegények voltunk, másként nem telt volna rá.
– Mikor kezdtél eszperantóul írni és miért?
– Egyetemistaként kipróbáltam, csak úgy, kíváncsiságból, hogy megy-e? Ha a tanulmányírás megy, akkor talán verset, novellát is sikerül írnom ezen a különös nyelven, gondoltam. A Magyar Kulturális Fesztivál után, amikor előbb középiskolában majd főiskolán tanárként dolgoztam, és a magyar nyelv és -irodalom mellett eszperantót is tanítottam, folytattam a próbálkozást. Benne voltam az eszperantó életben, egyszer csak természetessé vált, hogy eszperantóul is írok. Munkáim megjelentek külföldi folyóiratokban, aminek nagyon örültem, és annak is, hogy bár a nevemet megismerték, személyesen nem kellett találkoznom az olvasóimmal, ugyanis a legkisebb népszerűséget is nehezen viseltem volna. Öt-hat éven át nyertem irodalmi pályadíjakat az Eszperantó Világszövetség éves pályázatain, amelyeknek szintén örültem, hiszen nem baráti kapcsolat miatt ítélték nekem a díjakat, hanem a jeligésen beküldött munkáim alapján.
Közben az anyanyelvemen való írást sem hagytam abba, ugyanis három-négy évre a tanárságot felcseréltem az újságírással, szerkesztéssel és az irodalomtörténeti kutatással. A magyar utópia irodalom érdekelt.
– Hogyan találkoztál Szathmári Sándor munkásságával?
– Az eszperantó révén, még egyetemista koromban. Szathmári Sándor (1897–1974) a magyar utópiairodalom mestere eszperantó nyelven lett igazán ismert. Amikor a Magyar Kulturális Fesztivál titkára voltam, elhatároztam, hogy Kalocsay Kálmán és Tárkony Lajos mellett őt is meghívom arra az irodalmi programra, amit azért szerveztem, hogy az írók találkozhassanak a más-más országokban élő, de most Budapesten lévő olvasókkal. Töprengtem, hogyan hívjam meg Szathmárit? Személyesen illenék… Én azonban annyira tiszteltem, hogy nem mertem felkeresni. Végül egy közös ismerősünk szívesen teljesítette a feladatot. Az irodalmi program nagy sikert aratott, utána sokan körülvették az írót, de én még akkor sem mertem odamenni hozzá.
Amikor elkezdtem Szathmári munkásságával foglalkozni, ő már nem élt, így aztán nem tudtam feltenni neki egy igen fontos kérdést, aminek a megválaszolása több éves kutatómunkámba került.
– Mi volt az a fontos kérdés?
– Hogy hol van a Hiába című trilógiája. A regény sorsa érdekelt. Mi lett vele? Különös, vissza-visszatérő megjegyzéseket találtam Szathmári interjúiban egy általa írt, de megsemmisített regényről. A Múlt, Jelen és Jövő kötetekből álló Hiába című trilógiát 1932–1935 között írta, de idővel „kinőtte” és közlése szerint átadta az enyészetnek. Azon töprengtem, hogy akkor vajon miért beszél folyamatosan róla? Mi értelme van egy olyan műről bármit is mondani, ami nincs? Arra a következtetésre jutottam, hogy nyilván nem semmisítette meg, és meg lehet találni. Az író szavait biztatásként értelmeztem, mintha azt mondta volna: keressétek!
Élt még Szathmári egyik legjobb barátja, Keresztury Dezső (1904–1996) író, irodalomtörténész, akadémikus, akit felkerestem, és elmondtam neki hipotézisemet. Sose felejtem el reakcióját. Felkiáltott: van Isten! Ebből megértettem, hogy nem semmisült meg a Hiába, tehát jó úton járok. De hogy milyen hosszú lesz az az út, nem sejtettem. Keresztury Dezső a trilógia keresésére biztatott, megéri, mondta. Sokkal később, Keresztury halála után jöttem rá egy írása fél mondatából, amikor már a regényt is olvastam, hogy ő nemcsak tudta, nem semmisült meg a Hiába, hanem olvasta is a „fasiszta kommunizmus” utópiáját. A Jövő-kötet cselekménye ugyanis egy totális diktatúrában játszódik a 2080-as évek Magyarországán. A benne leírt „homogén társadalom” kommunista társadalom nyilas elemekkel. Ezt a különös regényt azonban csak nagysokára olvashattam, mert a buzgó keresés ellenére sem bukkantam a nyomára négy (!) évig. És egyszer csak meglett!
– Gondolom, sokan megkérdezték már, hogy hogyan? Elmondanád?
– Úgy, hogy amikor már csaknem feladtam, isteni csodaként került a kezembe. Betértem nézelődni a budapesti Kenyérmező utcai eszperantó könyvesboltba, s ott összetalálkoztam egy idős eszperantista ismerősömmel, Pandur Kálmánnal, aki ugyancsak a könyvek közt böngészett. Beszélgetni kezdtünk, s ő megkérdezte, min dolgozom mostanában. Dolgozom? Mondtam rezignáltan, azt csak szeretnék, de addig nem tudok haladni, amíg meg nem találom Szathmári Hiábáját. Biztos vagyok benne, hogy megvan, és remélem, hogy ki is lehet adni. Pandur Kálmán bácsi visszatette a kezében lévő könyvet a polcra, és azt mondta: hát akkor dolgozhat nyugodtan, a Hiába nálam van, Szathmári nekem adta megőrzésre. Mikor akarja látni? A meglepetéstől szóhoz sem jutottam. Később megtudtam, hogy Pandur Kálmán, akit Szathmári kitüntetett a bizalmával, nemcsak az eszperantó révén volt régi barátja, hanem összekötötte őket a hajdani alma mater, a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégium is, amelynek mindketten a diákjai voltak, ha életkorukból következően más-más időszakban.
Másnap megilletődötten ültem Pandurék könyvekkel zsúfolt szobájában, s néztem az asztalra kitett három hatalmas, bekötött könyvet. Épp ilyennek képzeltem őket Szathmári leírása alapján. Az A/4-esnél nagyobb papírra írt, kézi munkával, minden valószínűség szerint könyvkötő szakember által kartonpapírba gondosan bekötött példányok voltak. Pandur Kálmán megengedte, hogy kölcsön vegyem őket. Először a Jelent olvastam el, aztán a Múltat, s végül a Jövőt. A Jelen és a Múlt-kötetek valóban zsengék, a Jövő azonban kiadóért kiáltott. Hamarosan meglett az is.
– Hogyan találtál kiadót?
– Az egyik rendszerváltó egyesület az 1989-ben alakult Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület volt, amelynek alapító tagja voltam, ott mutattam be a regényt. Előadásom végén megkérdeztem, van-e a jelenlevők közt valaki, aki ki tudná adatni. És volt. Ugrin Aranka, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője jelentkezett. Hamarosan összeismertetett Mátis Líviával, a kiadó egy másik szerkesztőjével, akinek a kérésére írtam egy részletes utószót Szathmári, a magyar Orwell, vagy Orwell az angol Szathmári? címmel az utópiaíró munkásságáról az 1991-ben megjelenő könyvhöz. Így került az olvasók kezébe a magyar irodalom egy rendhagyó, kiváló műve, amelyhez még csak hasonlót sem írt senki.
Hozzászólások