Oly békés ott a táj,
áldásos illat,
smaragd legelő
lankás hegyoldalban,
nyugodt gondolat,
mint kósza bárányok,
úgy sétál, szerte
gyapjasult bundákon.
S a délutáni szelíd
napsütésben
Pásztor terelget
ezt is, azt is.
Ki hinné?
Ide születtünk mi is.
Békétlen szívem
térde ereszkedik,
fényév messzeséget
átszelni megint,
fejem lehajtom
gondjaim terhével,
s lelkem is csitul
az idill képével.
Kicsiny pihenő.
Vajh’ mire lesz elég?
Nincs triászos oszlopsor
a nyugati partnál:
Isten, Haza s benne
a megszentelt Család,
s bár roskatag imám
az égig nyúl fel értük,
ha ők meg sem értik,
eddig minek éltünk.
Ott a mindenség kevés,
hiszen megint fázom,
és a ridegek, harminchat
fokok közt állok,
mert engem sem kímélnek
tovább a hidegek,
és a nyár is hát ilyen,
mégis az övék lesz.
Így megfagynak bennem
béke váró vágyaim,
Pásztorom, Pásztorom!
szenvedőket megsegítsd!
- június, Nyárelő hava
Hozzászólások