Tófalvy Éva magyar és eszperantó nyelvű író, református lelkész, tanár, szerkesztő, könyvtáros. Pécsi otthonában beszélgettünk 2023. májusában. Az interjú harmadik része.
– Hamarosan már egészen mással foglalkoztál: református lelkészként diplomáztál, majd egyházi szolgálatba álltál. Hogyan jött ez a fordulat az életedbe?
Tófalvy Éva
– A megtérésemmel kezdődött 1985. december 6-án. Annak az évnek az elején egy éveken át tartó súlyos betegségből gyógyultam fel, ami a terhességem alatt támadott meg. A Cushing-kór meglehetősen ritka betegség, akkoriban nem is volt rá gyógyszer itthon, külföldről rendeltek nekem Parlodelt. Orvosaim szerint kevés esélyem volt a túlélésre. A rokkantsági nyugdíjat javasolták, amit nem fogadtam el. Úgy éreztem, hogy ha elfogadom, azzal beletörődöm állapotom megváltoztathatatlanságába. Szép lassan egyre jobban lettem. Hamarosan egy ismerősömtől nagyszerűnek tűnő állásajánlatot kaptam. Minden szép rendben lévőnek látszott, de volt egy más jellegű gondom: úgy éreztem, hogy elnyel a szocializmus rendszere. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Máté 16,26) Teszi fel Jézus a kérdést, ami, akkor úgy éreztem, egyenesen nekem szól. Természetesnek találtam, hogy megújult életemet az Úr Jézus kezébe teszem, és szolgálok. Gyermekkori álmomat követtem felnőtt fejjel. Az ember negyven körül gyakran kerül életközépi krízisbe, nekem ezt a betegség jelentette, az orvosom által mondott legföljebb három év túlélési lehetőséggel. Nem imádkoztam gyógyulásért, mégis meggyógyultam. Isten lehetőségeit semmi sem múlja felül. Hálás voltam, és elvégeztem a Károli Gáspár Református Egyetemen a lelkészi szakot. Utána örömmel szolgáltam mint kórházi és diakóniai, azaz szeretetszolgálati lelkész, de ugyanúgy szerettem a gyülekezeti és a gyűjteményi szolgálatot is.
– Az írással felhagytál?
– Nem, de a szemléletem megváltozott. Ha az ember minden nap az Igére figyel és igehirdetéseket fogalmaz, megtanul a fontos dolgokra koncentrálni.
– Szathmári életművének feldolgozását eszerint fontosnak találtad, ugyanis PhD disszertációd témájául választottad a Miskolci Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében…
– Igen. Egy olyan magyar írót nem szabad elfelejteni, aki megelőzte nemcsak Orwellt, hanem Huxley-t és Zamjatyint is. Az említett műve csak azért maradt fiókban ötvenkilenc évig, mert Magyarországon megvalósult az író jövőről alkotott rémálma, ami megakadályozta a regény megjelenését. Sajnos, a PhD programom befejezéséről le kellett mondanom. Megvolt már az abszolutóriumom, a disszertáción dolgoztam, amikor hirtelen a családban lett rám szükség, mert férjem rákos lett. Valamiről le kellett mondanom, és ez a doktorálás volt. A szolgálatot folytattam. Amikor tudtam egy kis időt szakítani, azon dolgoztam, hogy könyvként ki tudjam adni az eredetileg disszertációnak szánt monográfiát. Erre 2017-ben került sor Kazohiniától Atlantiszig. Szathmári Sándor és utópiái címmel. Még ma is meg tudnám védeni, miért ne? Maga az anyag nem avult el, és a kutatásaim során szerzett ismereteim sem halványultak el. Témavezetőm Kabdebó Lóránt professzor úr volt, aki nemrég elhunyt. Ő nem csak nagy tudású, hanem rendkívül szívélyes ember is volt. Enciklopédikus tudása nem tette önteltté, olyan érdeklődéssel figyelt ránk, tanítványaira, mintha családtagjai lettünk volna. Ilyen tanár nincs is, állapítottuk meg annak idején egy társaságban, s ezzel mindenki egyetértett. Keresem a szavakat, remélem, nem frázis, ha azt mondom, hogy halála pótolhatatlan vesztesége a magyar irodalomnak, és mindannyiunknak, akik ismerhettük.
– Az utóbbi években regényeket publikáltál, három év alatt hármat.
– Hosszú életem során jóval többet írtam, mint amennyit publikáltam. Sürget az idő, igyekszem kiadni a papíron vagy pendrive-on lévő munkáimat. Majd az olvasók eldöntik, hogy érdemes volt-e a kiadásukkal fáradoznom. Nem akarok mindent a körülményekre fogni, de tény, hogy nehéz és nagyon nehéz időszakok követték egymást az életemben, folyamatosan hiányoztak a komoly munkához szükséges elmélyülés hetei, hónapjai, és az anyagi biztonság. Most már nincs mire várnom. Nem arról van szó, hogy öregségemre megtáltosodtam, és ontom a könyveket. Régebben írtam őket, ezt a hármat is. Eljutottam oda, amit annak idején idős szüleim mondogattak: az én koromban már minden nap ajándék.
– Ólomcukor című legutóbbi regényed mögött számos önéletrajzi vonatkozást sejtek. Részben fiktív helynevet és személyneveket használsz. Téged sejtelek az egyik női főszereplő neve mögött. Mit lehet erről tudni, mi megosztható ebből?
– Sokan gondolják, hogy a regény szereplői közül valamelyik én vagyok, azonban egyik sem vagyok én, még csak kicsit se. Ebbe a könyvbe apró mellékfigurákként néhány mondat, egész pontosan százötven szó erejéig beleírtam magamat és az akkori barátomat: amikor Rozi még nem tudja, hogy Bolivár elment, a Park Presszó teraszán, ahol vár rá, megjelenik a magunkról mintázott Éva és Lőrinc, akik elhozzák neki Bolivár búcsúlevelét. De ez csak egy apró mozzanat a regényben, sem előtte, sem utána nem jelenünk meg. Hogy miért írtam ezt éppen így? Hiszen bárki elvihette volna azt a levelet Rozinak. Azonban a regény írása közben értesültem egyetemista kori barátom haláláról. A fájdalom, hogy itt a földön már nem találkozunk, arra késztetett, hogy megörökítsem hajdani magunkat. Mondhatom úgy is, hogy a kegyelet íratta velem ezt a rövid szakaszt.
A regényt körülbelül tíz évig írtam. Egyes személyeket valóban ismerősökről mintáztam, mint a Temesi házaspárt Tüskésékről, másokat pedig mintha ismerősökről mintáztam volna, de munka közben annyira átalakultak, hogy nem lehet rájuk ismerni, megint mások pedig teljesen a fantáziám szülöttei. Júlia alakját egy gyermekkori gyülekezeti- és osztálytársamról, Erzsiről mintáztam, akivel együtt konfirmáltunk. Máig se tudom, hogy miért lett öngyilkos. Az Ólomcukorban megírt tragédiát annak alapján képzeltem el, amit nekem mondott. De hogy mi történt valójában, nem tudom, csak az biztos, hogy egyszer jöttünk haza az ifiből, és megálltunk a Petőfi utca és a Hargita utca sarkán (mert nagyjából ott laktunk mi is, ahol az Ólomcukornak ez a része játszódik), és Erzsi azt kérdezte, hogy a Bibliában ugye nincs olyan, hogy valaki szerelmes és emiatt öngyilkos lesz? Ez a kérdés megállt a levegőben, nem tudtuk rá a választ. Évekig töprengtem rajta, hogy milyen szerelmi történet lehetett az, ami a halálba vezetett tizennyolc évesen egy keresztyén lányt? A regénybeli történet fikció, Váradi András kitalált alak.
Valós viszont a Miletics nagyapa története, ismertem a családot, természetesen más néven. Tőlük vettük a mohácsi helyett a pécsi szőlőt, tőlük hallottam a nagypapáról, a szerb tulajdonosról, aki beilleszkedett Pécsett, azaz a regénybeli Mecsekváron, fölfuttatta a gazdaságát, és a „felszabadító” szovjet katonák kivégezték, mert nem hitték el, hogy nincs bora egy szőlőhegyi pincében.
– A regényeid alapmotívuma és történelmi háttere mélyen gyökerezik 1956 hazai és 1968 prágai eseményeiben.
– Mindannyiunk életét alapvetően befolyásolták ezek a történelmi események, ezért van könyveim szereplőinek is közvetlen viszonyulásuk hozzájuk. Kortársaimmal 1956-ban nyolc-tíz évesek voltunk, 1968-ban 20 év körüliek. 1956-ban a forradalom színvallásra késztette szüleinket. Az Ólomcukor velem egykorú szereplői szüleik sorsának nemcsak tanúi, hanem részesei is. Amikor 1968-ban a prágai tavasz zajlott, mi, fiatalok helyeseltük a csehszlovákiai reformokat. Óriási csapást jelentett számunkra, hogy az akkori vezetés úgy vett részt a Varsói Szerződés akciójában, szomszédaink lerohanásban, mintha az a magyar nép támogatásával történt volna. El nem múló szégyenérzet gyötört bennünket a gaztett miatt, amit nem mi követtünk el. A prágai tavaszról A szabadulásban és az Ólomcukorban is írtam. Mindenesetre, több mint fél évszázad távolából is jól emlékszem az általad említett két történelmi eseményre. Sajnos, az idő múlásával, már alig vannak, akik emlékeznek, akik emlékezhetnek. A mi korosztályunk az utolsó, amelynek tagjai élő, személyes emléket őriznek 1956-ról és 1968-ról.
A ’68-as év eseményeiben valahogyan részt kellett vennünk. Vagy úgy, mint Lovas Ferinek az Ólomcukorban, hogy épp sorkatonai szolgálatot teljesített, és odavezényelték Csehszlovákiába, vagy úgy, hogy ellenállt az ember, és tiltakozott, az egyetemen plakátozott. A prágai reformkísérlet nagyjából abban az időben zajlott, amikor a Föld másik felén Che Guevara kísérletet tett a latin-amerikai szocialista forradalom kirobbantására Bolíviában, ahol megölték. 1967 és ’68 felnőtté válásunk emblematikus évei voltak. Ami akkoriban történt a világban, személyes ügyünk volt, s az eseményekről alkotott véleményünk alakuló világnézetünk része lett. Voltak, akik végleg kiábrándultak a szocializmusból, mások szélsőbaloldaliak lettek, persze, ez csak a két véglet, köztük számos változattal. Mindenesetre a ’60-as évek vége izgalmas és érdekes időszak volt, aki akkor volt húsz éves, az részt akart venni a történelem alakításában, főleg, ha egyetemista volt, mint az Ólomcukor szereplői.
Itt jegyzem meg, hogy a történelmi események leírása regényeimben mindig valósághű.
– Milyen forrásokból dolgoztál?
– Elsősorban az emlékeimből. Ez lehet, hogy furcsán hangzik, de így van. Most, hogy már megöregedtem, talán senki sem vádol hiúsággal, ha elmondom: van egy furcsa tulajdonságom, a különösen jó emlékezet. Akik személyesen ismernek, tudják, hogy a rengeteg különféle szöveg mellett évszámokat, eseményeket őriz a memóriám. Ha valamit olvastam, hallottam, vagy ha valamiről értesültem életem során, azt megjegyeztem. Sose beszéltem erről, mert dicsekvésnek tűnhetett volna. Mostanában sokat gondolok arra, hogy vajon a korral eltűnik-e ez a képességem? Persze, a választ egyedül Isten tudja, aki adta.
Jó memória ide vagy oda, a tévedés lehetősége mindig fennáll, ezért ellenőrzés nélkül egy adat se került be egyik könyvembe sem. Sőt, az Ólomcukor egyes részeinél eredeti dokumentumokat használtam fel, mint például az 1956. november 4-i szovjet megszállás leírásánál.
Hozzászólások