– Szoktatok utazni? Naná! Manapság nemigen lehet egy vacokban megülni, amikor is a világ kitágult, kiszélesedett, módfölött színesedett, multiplikálódott, s mind ilyesmi. A népek meg szétfröccsentek, mint a magasemeleti ablakból a randalírozók régulázására műanyagzacskóban kidobott vízgolyó az aszfalton. Gyalogolni sem kell, mint nagy-nagybátyámnak, aki reggel jókor elindult Kolozsvárra, és este kilenc előtt már otthon volt, de nem az oda-vissza 190 km-es országúton, hanem a kertek alatt, toronyiránt: gyí te fakó, gyí te ló, jó két lábam fussatok!
Vannak ám vonatok is. Már, még. Emlékeztek régi filmekből, mennyire megbecsülték az utazó vendéget?
– Jó, jó, nem voltak ennyien.
Kisszéket tettek a lába alá, kiskacsójánál fogva felsegítették a kocsiba, a csomagjairól gondoskodtak, ellátták mindenféle áhított jóval, szóltak jó előre, készülődjön, mert közeledik az úti cél felé, aztán udvariasan lesegítették, vitték a csomagjait… Nem ám, hogy idejében nyomja meg a gombot, de nem azért, mint a múlt században Budapesten, hogy oszt „kapsz egy libacombot”, hanem különben a vonatnak nem áll módjában megállni!
– Ezt túl szépen mondtam – ahhoz képest.
Azért az egy (azért sem darab!) sehol sem számító leszállóért. Ő lesheti egész úton, hogy merre jár! Főleg ha először akar egy olyan helyre menni, ahol még nem járt, s a kalauz is azt mondja, hogy ő se, meg nem tudja ő se, mer inkább a bokája vagy az őse…
Van másik lehetőség is, ne tagadjuk. Lényegében mégsincs, mert a puccosabb vonat csak olyan helyeken jár, ahol az utasok is sűrűbben tapossák egymás lábát, mert az sűrűbb lét is hoz. Mármint nekik hoz, tőlünk visz. Bevackolódsz, egyszer csak ilyesmit hallasz: Kedves utasaink a következő állomáson le kell szállniuk, mert a Dombóvár-Pécs között útszakaszon a szállítás buszokkal történik.
– Supsz idesapám! Pof hátulról.
Az meg mit számítson, hogy mindannak, aki még nem ember-már nem ember, és a csomagjait felszálláskor a kísérők rakták fel azzal, hogy megint mások a végállomáson leszedik, gondjai akadnak. Oldja meg! Mint vagy 20 évvel ezelőtt is letereltek bennünket vaksötétben valamiféle mezei földútra, bokáig érő pépes masszába. Elindulsz, marokra fogod a cuccaidat tartalmazó táskát, bőröndöt, ládát, mifélét, s viszed rendületlenül és kötelezően fáradhatatlanul, mert letenni úgysem mered – ki akarná pocsolyába –, kalauz asszony sürget, korhol, loholván az egy szemnyi lámpájával legelöl, amely természetesen csak neki világít… nehogy elkéssünk. Ekkor – mi tagadás – elszakadt a cérnám ott leghátul caplatván, és álpacsirtás hóttfáradt izmaim ellenére, s védelmére kibocsátottam sztentori hangomat – az még megvolt, szuszt is préseltem hozzá:
– A vonat megvár, az a dolga, a lámpás asszony pedig ne magának világítson, hanem menjen hátra, és a csoportnak!
– Mit képzelek, akkor eltévedünk! – kapom a felvilágosítást. Még ő sem tudja pontosan…
– Út sincs? Hova tereltek le bennünket? Kinek az utasítására?
Erre már átrendeződött némiképpen a helyzet, lámpa hátra került, legalább csillapíthattuk az erőltetett menetet.
Ez régen volt. Mára valamiképpen kitalálták, hogy vasútállomásokon szállítanak le és fel. Szóltak is a minap ismét: Kedves utasaink… Hogy ez mindig olyankor van, amikor nehéz a bőröndöm (is) s már megint hóttfáradt vagyok. Mitől, mitől… Egyik vonatom lekéste a másikat,
– A „csatlakozó” vonatot nem fogja elérni, inkább a következőre vegyen helyjegyet – figyelmeztet a pénztáros immár vagy 30 éve…
de az ember mindig reménykedik a jobbik változat bekövetkeztében, hogy leszáll a Keleti pu.-n a kettes vágányról, megpróbál a késésen túli fennmaradó időben átfutni a 13.-hoz, megtéve a közbeeső U (a csarnok alatti vágányok) körüli távot is, néha olyan szerencsés, hogy meglátja a másik vonat végét, s az éppen háttal álló kalauzt, aki a vonatot indítja. Aztán lépcsőn le, helyjegyvásárlás, lépcsőn fel, másfél óra ácsorgás… Ez régen volt, mostanára lett mozgójárda, meg sorszámosztásos hatalmas váróteremmel rendelkező pénztársor.
Szóval, leszállunk, az állomásépület előtti téren várnak ránk a városi buszok, mire a vonat végéről – odaérek, már nem sok ember ácsorog buszatlanul, egyiknek a vezetője éppen a bejáratnál invitálja az utasokat a félhomályban beszállásra. Keresek csomagtartót, nincsen, a busz egyik oldalán diszkóbusz felirat – üsse kő – nem tudtak elég buszt bérelni, felcipelem, közben a hátsó ajtókon is szállnak fel, leülök, felfogom, hogy zene szól, sebaj, szokott lenni, kucorgok, ölemben rendezgetem a laptopot, meg a kézitáskát erre-arra, elég hosszú ideig, egyszer csak megjelenik a sofőr és nekem szegezi a kérdést:
– Fogja bírni ezt a zenét?
– A zenét igen – válaszolok fondorlatosan, mert ki tudja, mibe keveredtem. Ha már így kérdezik, gyanús. De már továbbcihelődni nem esne jól, a buszok is mind indulóban, úton. Most fussak valamelyik után? Elvégre itt várakozva is kibírtam a zenét. Ajtók becsukódnak. Indítás, a vacok nagyot ugrik, és lekoppan, egyből kiviláglik a helyzet.
– …egyebet nemigen – motyogom magam elé, a szomszéd kislány kényszeredetten mosolyog. A zenét feltekerik, ameddig lehet. Hát ez, nem az előbbi „ez”. Jó no, ebbe se pusztulunk bele Pécsig. Talán. Eszembe jut a négyökrös szekér – az sem lehetett rosszabb –, s a csillagok, mert éppen rendes diszkó-szolgáltatásban részesülünk a szemünkbe egy sokszoros lumen erősségű fényorgona kíséretében. Szórta ám a csillagokat bőven! Erre nagyon büszkék lehetnek, mert nem akármi! Csigák csigáznak, férgek bokáznak, karikák karikáznak karikákban, villámok csapkodnak körülöttünk, belemennydörög a zenébe, csörgősipka, bolondóra… Szemet becsukni, ha nem akarod, hogy hazafalé menet káprázzon a szemed. Ő, szegény diszkósok! Hát ezért nem találnak haza reggelig.
Egyszercsak egy fiatalember elindul a sofőr fele, kézenhúz egy lánykát. Mit s mit nem beszélnek, a busz megáll, leszállnak. Nemsokára megkérdezi a DVD-lovas – a zenét emberhang erősségig lefokozva, hogy sért-e valakit a hangos zene vagy az erős fény. Kussolok, mit rontsam el más remek szórakozását. A fényorgonának amúgy is háttal ülök, bár most jól jönne, ha négy szemhéjam lenne. Valaki, akinek ülőhely sem jutott, másik négy-öt társával szorongva a busz közepén, megszólal: engem vakít ez a fény. Amikor erős. Még megfordulni sem tudok innen, nincs hozzá hely. Fény megszűnik, marad a vércse vijjogás, az oroszlánordítás, elefánttülkölés, bölömbikabőgés. Telefonálnom kell, hogy a fiam jöjjön értem. Próbálkozom, nem értünk szót, újrahívom. Kiveszem az infernális zajból a kérdését:
– Hol vagy anyu?
– Diszkóban – ordítok vissza.
– Micsoda? Mit keresel ott?
– Egy tar teleszkópos disco buson (ejnye, ez az angol, hogy megül az ember fülében!) visznek haza, jobban ráz, mint egy ökrös szekér! Késni fogunk, gyere elém, ha tudsz! Nem is hallom miket mondasz, válaszolj írásban!!
Jól van, értem jön. Röpke félóra múlva otthon leszek.
Hozzászólások