A tábortűz utolsókat hunyorgott. Aztán sötét lett, sötétebb, mint az éjszaka. A tűz egy szürkés füstcsavart még elküldött az ég felé, de az már alig jutott el a diófa legalsó ágáig.
Ketten maradtunk, nincs kerekebb szám a kettőnél. Nem láttuk egymást, de néztük egymást. És pontosan éreztük a láthatatlan másik közelségét. A sóhaj, a testmeleg, a megreccsenő gally közel hozza a másikat, de leginkább a sejtés… A sejtés felmérhetetlen és időnként megbízhatóbb saját magunknál is. Két sejtés pedig csodákra képes. Megtaláltuk egymás kezét, mintha máris egyek lettünk volna.
– Látod? – kérdés volt ez, de hát hogyne láttam volna az egyetlen látnivalót: a holdat. Talán nagybetűvel kellett volna gondolni rá, hiszen a Föld fölött uralkodó, ragyogó égi test volt. Vagy talán inkább társ, amely közénk készült leszállni, hogy világosságot kínáljon?
– Tegnap volt telihold – válaszoltam. A keskeny sarlót figyeltem, amely sötétlett és hiányzott a hold ezüst tányérjából. A hold ettől dehogy lett csorba, a vég nélküli kerekség helyett apró figyelmeztetés volt inkább, hogy az égi élőlény sem végtelen, ő is fogyatkozó – akár az ember. Hogy tegnap ezüst tányér volt, hibátlanul kerek, ma éjszakára a sötétség sarlója majd ugyanannyit újra kivág belőle könyörtelenül.
Óvatosan végigsimítottam szabad kezemmel a karomat, a vállamat, mintha a hűvösséget akartam volna letörölni róla. Aztán az ő válla került a kezem alá, mintha véletlen volna, de talán az is volt.
– Egy hét alatt felére fogy – rideg tárgyszerűség volt ez a mondat, – aztán meg visszateljesedik, mintha mi sem történt volna. – Mondtam volna, hogy a hold fénye hideg sugár, nincs is saját világossága, hanem csak átveszi a fényt, éjszakai küldönc, aki közvetít. De inkább hallgattam.
– Én nappal is szeretem a holdat, amikor ott fehérlik a napfényben. Mintha azt mondaná: – Én csak úszom itt az égen, nekem nincsen semmi dolgom. – Ezen nevettünk, vagy ezt akartuk elhitetni egymással.
– Én szeretem a holdfényes festményeket, amikor ő a fényosztó. A világ háttér, ő az egyetlen szereplő. Legföljebb még a festő, aki csodálja a holdat, a hold nem törődik vele, a világ sötét. – A hold közben eltűnt az égről, ahol az előbb fénylett, most világ mély sötétség lakott.
– Odanézz, fölment a diófa fölé! – A ritkuló diófaágak mutatták cinkosan: – Most mi tartjuk, most nekünk világít. – De a dióág görcsös volt és korhadt, a levél már rég lepusztult róla, törésre várt.
– Húsz éve öregszik, diót nem ad, árnyékot nem ad, már a holdat is alig bírja tartani. – Megdobbant a szívem, én csak pár röpke éve látom a diófa öregedő napjait, és mindig találok mentséget rá. De én itt vendég vagyok, vendégnek nem illik megszólni a háziakat. Nem illik a ház diófáját levéndiózni. Zavartan köhögtem, és beletapostam a tábortűz kihunyt maradékába.
A háziak időnként őrjáratot tartanak, nincs-e a diófának elszáradt ága, amelyik a nyakukba szakad, mert azt le kell törni, vágni, vagy feltéglázott kötél végére fogni és rángatni, amíg letörik. A vendég ilyenkor persze segít, ez afféle „szükséges jó mulatság”. Ha letört az ág, megnyugodnak és fűrészelik, törik a hullott ágat. Ha nem törik le, várnak egy évet, majd akkor. A vendég az ilyen csonkolás után azért valami mást is érez. Maga elé nyújtja, megnézi saját ujját, kezét, idősödő kéz ez, az ujja néha zsibbad. Talán az a diófa is ilyesmit érez. Óh, a dió nem érez semmit, az csak egy érzéketlen fa. Zöldell, száradni kezd, aztán letörik. Jövőre azért újra kihajt itt-ott, küld le diót is, a háziak és a vendég örömére, de hát ez a dió dolga. Aztán… hát igen. Hagyjuk, olyan nyűgös dolog kivágni. Majd ő magától…
A hold már túl jár a diófán, most a fenyő döfködi tűlevelű ágaival. El is takarja, most csak bujkáló fény, elömlik az égen.
– Szép – suttogja, aztán mondja hangosan. Átkarolom, és én is mondom: – Szép. – Miközben arra gondolok, hogy az szép, hogy itt állunk az ég alatt, a hold alatt, a diófa alatt, és az elhamvadt gallyak fölött, és látjuk a tétovázó égi fényt, a földi árnyék sötét seregét, valódi fényt pedig talán, ha egymás szemében látunk.
Most mintha felhő járna az égen, az éjszakai felhőt csak akkor veszed észre, ha eltátja felhőszáját, és elnyelni készül a holdat.
– Nézd, akár egy nagy hal!
– Vagy inkább oroszlán!
A hold küzdött egy kicsit, vagy inkább, mint ama pompeji katona, mozdulatlanul tűrte, hogy az égen kószáló, léha felhő egy perc alatt magába nyelje. Felnéztem, nem láttam a holdat, nem láttam a felhőt, nem láttam a diófát. Csak az ő szemét láttam, amely belülről, talán a lélekből fénylett. Talán felém.
Most elfordultam: – Ez az izgága hold elfogy két hét alatt, és visszanő két hét alatt, szinte kacérkodik az elmúlással. Arcátlan csaló, a régiek „hazug holdnak” nevezték. Nincs igazság a hold körül. A diófa romlik és szárad, de szórja szerte dióajándékát, sóhajtva hullatja levélözönét, aztán tavaszra ugyanannyit tár megint a világ elé, felejtve őszi fonnyadását. Nincs igazság a dió körül. Hát én, hát te? Megújulunk tavaszra, lesz-e levelünk-virágunk magunk örömére, egymás hasznára, és elfelejtjük-e az elfogyás rémületét? És még maradék holdsugarunkat is elnyeli egy-egy oktalan felhő. Ez volna körülöttünk az igazság? Vagy más igazság intézi a hold fényes-homályos életét, más a diófa levélbontó-gyümölcshullató elsorvadását – és más igazság azét, aki rémülten nézi az igazságok egykedvűségét, a maga fogyását, amely aligha újul meg minden tavasszal, aligha formálódik kerekre-karcsúra kéthetenként.
Aztán megszorítottam a kezemben tartott másik, meleg kezet: – Azért holnap este is megrakjuk a tábortüzet!
Hozzászólások