Apám halála után ketten maradtunk: Anyám és én. Ketten a világ ellen. Anyám gyönyörű volt, mindössze 36 éves, és özvegy. Apám egy emberöltőnyi évvel öregebb volt nála, 62 éves, amikor meghalt. Hatalmas szerelem volt az övék, szenvedély és romantika, Anyám húszévesen robbantotta ki őt mérgező kapcsolatából, az első házasságából.
Születésemtől fogva rajongással szeretett engem az én gyönyörű Anyám, akinek csak két férfi volt az életében, az apám, és én. Utólag úgy érzem, lehetett valami beteges abban az imádatban, ahogy kezelt engem. De akkor nagyon jó érzés töltött el, amikor az anyám simogatott, csókolgatott.
Apám halálakor tizenhat éves voltam, hirtelen nagyra nőtt kamasz. Lázadó, vad, néha egészen kegyetlen tudtam lenni az anyámhoz. Különös volt a mi érzelmi kapcsolatunk: az imádat és a gyűlölet két pólusa között széles skálán mozogtunk.
Ahogy férfivá értem, igyekeztem volna leválni az anyámról, de ő tíz körömmel ragaszkodott hozzám. Hiába kérleltem, biztattam, hogy keressen barátokat, társat, neki nem volt szüksége senkire rajtam kívül. Amikor aztán ez a leválás mégis elkezdődött, anyám lába alól fokozatosan kicsúszott a talaj. Apám halálát követően amúgy is labilissá vált, sokat sírt.
Munkaterápiát alkalmazott magán, sokat dolgozott, már csak azért is, hogy az addig megszokott életszínvonalat biztosítani tudja számomra. Különórákra jártam, csellózni tanultam, sportoltam. Kajakozni jártam a Dunára, mindez nem kevés pénzbe került, de hallani sem akart róla, hogy bármelyiket abbahagyjam. Néha én is vállaltam alkalmi munkákat, főleg a nyári szünetekben, hogy hozzájáruljak a családi kiadásokhoz.
Lassanként elkezdtek felfigyelni rám a lányok, és én is elkezdtem felfedezni az ő varázslatos világukat, a női testet. Anya akkor omlott össze, amikor 18 évesen hazavittem első komoly szerelmemet, egy magas, szőke, nagyon szép osztálytársamat, egy lányt, akivel szerelmesek voltunk egymásba. Ágnes láttán az én mindig fegyelmezett és udvarias anyukám dührohamot kapott, alighanem megérezhette benne a vetélytársat.
Anya ezt hűtlenségnek tekintette a részemről, és sokáig nem bocsátotta meg nekem. Bennem persze bűntudatot ébresztett, sajnos nagyon jól tudott manipulálni.
Akkoriban kezdett el inni is, addig csak altatót, meg nyugtatót szedett, de amikor megéreztem a leheletén az alkohol szagát, már tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Amikor ivott, kötekedővé vált, majd minden átmenet nélkül sírni kezdett. Hiába kértem, hogy forduljon orvoshoz, nem hallgatott rám. Én meg persze menekültem otthonról, ahogy lehetett. Nagyon gyorsan leromlott a tanulmányi eredményem, már nem sportoltam, és a csellózást is abbahagytam. Az érettségi évében egyik botrány követte a másikat az elit gimnáziumban, ahová jártam. Megfenyegettek, hogy kirúgnak, s akkor végre észbe kaptam, meghúztam magamat, és keményen készülni kezdtem az érettségire. Tudtam, csak úgy szabadulhatok meg Anyám rám telepedő, kisajátító szeretetétől, ha egy vidéki főiskolára felvesznek, és kollégiumban fogok lakni.
Anyám a hatalmas szeretetével még a jobb időszakaiban is olyan volt, mint a folyondár, rám csimpaszkodott, úgy éreztem, megfojt, nem hagy élni. Születésem óta én voltam az élete értelme, és ezt hangoztatta is, nekem, meg a kevés barátnőjének, majd az orvosainak is. Mert idővel belebetegedett abba, hogy én a saját életemet akarom élni, és elutasítottam őt. Mit tudtam én akkor még a pszichológiáról, a mélylélektanról! Gyakorlatilag semmit, csak egy összezavarodott kamasz voltam, de éreztem, hogy menekülnöm kell, minden értelemben. Szinte sportot űztem abból, hogy én fektessem le a legtöbb lányt, a haverjaim nem értették, mi a titkom, irigyeltek. De engem az anyám megtanított az érintés, a gyengédség hatalmára, és hatására, míg ők csak ledöntötték a kiszemelt lányokat és kész.
A hetvenes évek eleje még kedvezett is ennek az életvitelnek, a szabad szerelem korszaka akkor köszöntött be hozzánk. Ahogy én magamra találtam, úgy sorvadt el az én szép, fiatal anyukám, nem voltak barátai, kapcsolatai, társa, az apám halálát követő három évben egyre magányosabb lett.
Aztán engem felvettek arra a főiskolára, amit kinéztem magamnak, jó messze, a nyugati határ közelébe, hogy minél távolabbra kerülhessek tőle. És ez volt számára a kegyelemdöfés. Ünnepekre sem jöttem haza, a szüneteket végig csavarogtam, ő pedig rendületlenül küldte nekem a pénzt, nem tagadta meg a szeretetét, támogatását tőlem. Utólag látom, hogy milyen kegyetlenül bántam vele, de akkor, húszéves korom táján ez fel sem tűnt nekem. Pedig közben szerettem őt, csak képtelen voltam már elviselni a szeretetét.
Pár évvel korábban, amikor még szimbiózisban éltünk, szinte szerelmes voltam a gyönyörű fiatal anyukámba. Amikor én már elkezdtem férfiasodni, gyakran előfordult, hogy szerelmespárnak néztek bennünket, ha elmentünk együtt egy szórakozóhelyre. Anyám megtanított táncolni, ami szerinte elengedhetetlenül fontos egy fiatal férfi számára.
Végül a főiskolát nem fejeztem be. Legalábbis nem úgy, ahogy terveztem. Az a lány, akivel épp akkor jártam, egy napon bejelentette nekem, hogy terhes, gyereket vár tőlem. Becsületbeli ügynek tekintettem, hogy elvegyem, bár nem volt igazán mély érzelmi kapcsolat köztünk. Összeházasodtunk, és Anyámhoz, az Ó utcai nagy lakásba költöztünk. Ki tudja, hogy történhetett, de anyámat eleinte boldoggá tette az a tudat, hogy negyvenévesen nagymama lesz. Jobban várta a baba megszületését, mint mi magunk.
A főiskolát levelezőn fejeztem be, abban az évben szereztem meg a diplomát, amikor megszületett a lányom. Két nyugodt évünk volt, de akkor a feleségem, aki éretlen volt még az anyaságra, kezdte elhanyagolni a gyereket, kimaradozott, éjszaka járt haza. Rengeteget veszekedtünk, végül aztán elváltunk. A gyereket az anyjának ítélte a bíróság, és én alig láthattam, a nagyanyja meg szinte soha. Elég gyorsan ment a válás, akkoriban futószalagon házasodtak és váltak az emberek.
Elkezdtem komolyabban piálni, voltak napok, amikor ki se józanodtam, csak rátöltöttem. Így nem lehetett dolgozni, a munkahelyemről fegyelmivel akartak kirúgni, ha nem változtatok a magatartásomon. Pedig akkoriban hamar rákerült az ember homlokára a KMK bélyege (közveszélyes munkakerülés). Ezt el kellett kerülni.
Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy a következő 12 évben, a rendszerváltásig kétszer nősültem és kétszer váltam el, két gyerekem született, a válás után mindkettő az anyjánál maradt. És volt legalább hat munkahelyem.
Amikor már lehetett, kiváltottam egy vállalkozóit, takarító cégem lett, amiből egészen jól megéltem.
Anyám hirtelen öregedett meg, 54 éves korában csontsovány volt, megőszült, legyengült. A nyugdíj előtti utolsó évben az orvosokat járta, titokzatos betegségek gyötörték. Akkor vele laktam, próbálva helyrehozni valamit abból a sok elhanyagolásból, hálátlanságból, amit vele szemben elkövettem. Hol elmenekültem tőle, hol visszamentem hozzá, így telt el néhány év.
Aztán amikor újra szerelmes lettem, és megnősültem, elköltöztünk fiatal feleségemmel tőle, vettünk egy saját lakást. Végleg egyedül maradt az Ó utcában, nem bírta tovább, egyik napról a másikra összeomlott az élete.
Tüdőrákot diagnosztizáltak nála, kórházba került, majd két éven át tartó kezeléseknek köszönhetően kicsit jobban lett. Jobb és súlyosabb periódusok váltották egymást nála, majd végül hanyatlásnak indult, és a szervezetében elhatalmasodó, áttéteket képező rosszindulatú daganat következtében in operábilissá vált. Állapota annyira leromlott, hogy állandó kórházi kezelést igényelt. Naponta látogattam, mindketten éreztük, hogy már nincs messze a vég.
Amikor felhívtak a kórházból, hogy azonnal menjek be hozzá, mert már csak órái lehetnek hátra, kértem, adják át neki a telefont. Szerencsére nem tagadták meg a kérésemet, az emberséges nővérke volt épp szolgálatban. Anyám elhaló hangon suttogta a telefonba, hogy kisfiam, fehér orgonát szeretnék! És hozz nekem tokaji aszút, kérlek, utoljára szeretnék még koccintani veled, mielőtt elindulok az utolsó utamra. Ez rá vallott, hogy még a halál árnyékának völgyében is valami hihetetlen elegancia és romantika jellemezte.
Azonnal rohantam a virágoshoz, május volt, egy kazalnyi fehér orgonát vettem, a bort, meg két kristálypoharat elcsomagoltam, és indultam. Nem törődve piros lámpával, sebességkorlátozással, száguldottam át a városon. A Lánchíd közepén hatalmas dugó volt, elakadt a kocsim, de akkor én már olyan voltam, mint egy őrült, semmi nem érdekelt, csak, hogy időben odaérjek még Anyámhoz.
Kivágtam a kocsi ajtaját, és a dudáló autók között rohanni kezdtem, kezemben a borral, meg a poharakkal, és a hatalmas orgonacsokorral. Odaértem. Koccintottunk, karomba vettem az én hajdan gyönyörű Anyukámat, és ringattam, mint egy kisbabát, együtt sírtunk és megbocsátottunk mindketten egymásnak. Hamarosan elcsendesedett. Én azt hittem, elaludt csak, de bejött a nővérke, és lezárta a szemét. A karomban halt meg.
Csak én nem bocsátottam meg magamnak, azóta sincs nyugalmam. Rémálmaim vannak, de többnyire álmatlanul vergődök éjszakánként. Rengeteget piálok, a pia eleinte segít, oldja a feszkót bennem, de aztán csak még rosszabb lesz, minden értelemben. Egyik kapcsolatból menekülök a másikba, lassan minden tönkremegy bennem és körülöttem.
Most 54 éves vagyok, annyi, mint Anyukám, amikor meghalt. Jó lenne meghalni, de a lelkem mélyén érzem, hogy hosszú életű leszek.
Lassan megvirradt körülöttük, az elcsendesedett város életre kelt. Kora hajnal volt már, amikor a férfi története végére ért. Az asszony, aki végighallgatta a férfi vallomását, megrendülve feküdt mellette. Úgy érezte, azáltal, hogy a férfi elmondhatta neki élete történetét, könnyített a lelkén, ő pedig feloldozta. Karjába vette a nagy, erős férfit, egykori szerelmét, ösztönösen ringatni kezdte, mint egy kisbabát, és a haját simogatta. Így aludtak el, és valóban, a férfi arcvonásai végre kisimultak, ellazult, megnyugodott.
Az asszony tudta, hogy kettőjüknek nincs közös jövője, úgy érezte, beteljesítette sorsfeladatát. Reggelig még tudtak aludni pár órát, aztán elindultak. A körúti villamosmegállóban búcsúztak el egymástól, két magányos középkorú ember.
Csaknem húsz évnek kellett eltelnie, amikor egy tavaszi hajnalon, amikor újra nyíltak az orgonák, az asszony nem tudott aludni, és megírta a férfi történetét. Kint madarak énekeltek, lassan megvirradt, elindult a nap.
2023. május 1.
Hozzászólások