Örök energiák és ősi ösztönök,
csillagokat vajúdó kincs, buja erő,
gyermek áldás ölek forró gyönyöréből,
– ki vagy te, mondd!?
Csukott szemmel, vakon átölelő sóhaj,
édes nedű sólyát tapasztó izzó vágy,
megmerítkezés az anyagon is túlban,
– mi vagy te, mondd!?
Vulkáni kráterek és millió szilánk,
termő magot fogadó tündér, drága völgy,
szirmos otthon a reménnyel érkezőknek,
– honnan vagy Te, mondd?
És ezer kérdésben kaptalak meg én is,
lám temérdek kinccsel élsz, s virulsz bennem is,
létem nyitja, s zárja vagy, már ezt is tudom,
mégis tömjénfüst takar még a fényben is.
Ezért elégszer talán nem köszöntem még,
ami belőled bennem létembe érett.
Emelem hát gyorsan virágos kalapom,
hisz maroknyi, alig pillantás az éltem.
Véletlen? A számok sorát olvasom épp,
fészekre lelt hát egy bolyongó létmadár,
s míg hont keresve hegyek lankáihoz ért,
anyám vajúdva sírta késő nászdalát.
Kínok között adott e világnak engem,
aki nem vártan, oly későn, de érkezett,
és miközben csillagport hoztam magammal,
vacogva ízleltem a földi életet.
Vajon mi, és vajon ki lehetett, kérdem,
aki engem akkor e földre álmodott?
Maradt ez is titok, hisz anyám nem felelt,
a búcsú oly gyors volt, és annyi bút hozott.
Kettőt pördült velem az ártatlan tavasz,
mellettem porfelhő, bősz forgószél szaladt,
és karon ragadta szegény apámat is,
bárhogy is zokogtak körötte a falak.
Így vagyok hát.
Ezért magam sem ismerem.
De tudni akartam ez itt hagyott
földillatú magamban, hogy kopott,
oly rég megsárgult fényképeken túl
mi más, ami belőlük itt maradt.
Aztán amíg kutattam korokban,
létben és a porladó halottban,
amíg faggattam róla és róluk
az őszt és a csonttá fagyott telet,
magamról pedig minden tavaszt, szerfelett,
hogy vaj ki ő, mert nem értettem, hogy miért,
és kik ők, s honnan ez a magasztos erő,
ami úgy dacol a végtelen idővel,
közönnyel, könnyekkel, tollal és a tőrrel,
és csak szüntelen terem, és újat teremt,
– s lám mégis van igaz, végtelen szerelem!,
kifeszítve elpazarolt emberi ész,
és érzelem szabottnak hitt határait, –
vettem csak észre, hogy nincs hova, és tovább,
ledobhatom utam elnyűtt kabátjait,
hisz körülöttem van, rendületlen ott áll.
Nem volt feltűnő, sem festetten kihívó.
Valóság volt, önmaga, s így csodálatos.
Hangos sem volt, kiváltképp nem akaratos,
de zengett benne madárdaltól az erdő,
elnyomva véres harcterek vad zivatarát.
Majd végtelen csend lett, és kezemet fogva
rám nyitott egy sugárzó égi ablakot.
Hűs, puha szellő érkezett, kutakodó,
barázda ráncokat simított arcomon,
és türelmesen várt.
S végre felismertem
valódi otthonom.
Ott volt az egész világ.
Láttam, ahogy a csillagok lehullanak,
aztán egyre születnek, csodás fényeket
csiholva, szórva a kicsordult világra,
és ez nagy akarat szerint miként szakad
gyönyörű kezdéssel egyszer csak a Föld is
sebesen suhantva át a napvilágra.
Magára öltve minden létező csodát,
hegyeket gyúrt az öles, termékeny völgynek,
szűz ereket kért magának számolatlan,
buzgón növesztve pajkos pataknak őket.
Majd csapzott egymaga rohant féke vesztve,
habzó folyóban gázolt a tenger felé,
mámor pillanatban egyesülni vele,
tarajos hullámként lelni meg a kegyét.
Udvarolt szerelmesen a napsugárnak,
és itta, csak itta az óceán kéket,
megizzadtan sokat, oly mohón és hosszan
ismerkedett ez új, káprázatos ízzel.
S alig gondolt már az addig megtett úttal.
– Ez jó! – csak ezt ismételte.
– Jövő, nagy tavaszra
itt ébred föl majd az ember.
Imádni ezért hát mindig Őt kell.
Benne, s tőle van minden akarat,
szerelmes szód, vágyaid is szőtte,
szenvedésben reá bízd magadat.
Tedd elébe teljes szereteted.
Simulj bátran karjaiba, önként,
hívjad, légy sokat kettesben Vele,
s neki őszintét mondj hát, és ígérj.
– Uram, hiszem, hogy vagy.
Ezért, és azért születtem,
hogy tudjak Rólad. Aztán azért,
hogy ezt megértsem végre.
Megértsem végre, hogy mily nagy e feladat,
mert legyen akár tengernyi a szeretet,
vagy épp a bűn, a vétek s a kín temérdek,
én, az ember már nem hagyhatom, nem, soha
kihalni önmagamból a Te varázslatos képed.
Ezért minden pillanatunk hát a Tiéd,
s lesz az akaratunk nélkül is örökké,
s az ősanyagból tenéked kiszakadtan
köszönöm meg kiváltságos földi létem,
Rád, és önmagamra eszmélésem.
Ezért dicsőítlek ameddig csak élek,
most itt, és ahová majd ezután érek,
s ahol kócos fejem öledbe hajthatom,
megtérve mindig is ott lesz az otthonom.
Szerelmes voltam,
vagyok ma is, és még leszek is.
Egy áldott szer elembe
azonban szinte belehalok.
Csodák, varázslatos szépség,
s mellé milliónyi a fájdalom,
s amiről én gyarló, lemondani
már semmiképp nem tudok.
Istenem,
érzem, megbocsájtod talán nékem,
hisz szívem látod, nem hazudhatok.
Így tudod, hogy szülőföldem,
s rajt e meghurcolt kis barázdányi népet,
épp úgy, és oly nagyon szeretem
ahogyan csak Téged.
- április, szelek hava
Hozzászólások