Gyalog mentem, és jöttem, a vásárlás inkább csak ürügy volt, hogy lemenjek, levegőn legyek. Egy kicsit sorba álltam a pékboltban és a zöldségesnél, vettem néhány dolgot, amikre szükségem lehet a hosszú hétvégén. Váltottam pár szót ismerősökkel, ezzel a hosszú egyedüllét idejének magányát oldva fel.
Majd egy órát töltöttem lent, közben nézelődtem, figyeltem az embereket, észrevettem apró részleteket, amik máskor elkerülik a figyelmemet, ha sietek. Ennyi idő alatt is mennyi minden történik az emberrel, ha jól figyel!
Eszembe jutottak az Etűdök, ez egy sorozat volt, amelynek a darabjait akkor írtam, amikor még dolgoztam, és naponta órákat utaztam a munkahelyemre, meg haza. Mindig volt nálam kemény táblájú határidőnapló, amibe írtam utazásaim során. Ezek a rövid írások aztán többnyire az enyészeté lettek, feledésbe merültek, de elvétve akadtak köztük olyanok is, amiket elmentettem.
Most három rövid történetet vetettem papírra, sebtében, miután hazaértem. Ezek közül egyet meg is mutatok.
Testbeszéd
A Vörösmarty utcai zebránál álltam, kezemben két, egészen könnyű szatyorral, ráérősen ballagtam hazafelé szombat délelőtt. Gyönyörű idő volt, kellemes meleg, még nem az a nyomasztó hőség, ami mindig megvisel. Langyos szellő fújdogált, daloltak a madarak, és néhány mosolygó embert is láttam, ami elég meglepő, hisz többnyire mindenki rohan, leszegett fejjel, morcosan.
Ekkor busz érkezett Kispest felől, a kanyaron túli megállóba, alig volt utasa. Indult is tovább, azaz indult volna, de a vezető intett nekem, hogy átenged az úton. Én viszont megráztam a fejemet, hogy köszönöm, nem élek a lehetőséggel, hiszen csak bambulok, ráérek, míg neki tartania kell a menetidőt. És, hogy megerősítsem a szándékomat, a középkori lovagok jól ismert mozdulatával, karommal, kis meghajlással is jeleztem, hogy menjen ő, én adok ezúttal elsőbbséget neki.
Az ősz hajú, idősebb férfi rám mosolygott, mosolya mellé még rám villantotta a fényszóróit is, kézzel intett, majd áthaladt előttem a zebrán. Viszonoztam a mosolyát, és ekkor annyi minden felidéződött bennem, azokból az évtizedekből, amikor olyan sokat közlekedtem! A kora reggeli rohanások, a buszhoz, majd metróhoz, villamoshoz, versenyfutás az idővel hazafelé, hogy odaérjek a bölcsibe, oviba, iskolába a gyerekért! Olvasás, alvás, írás a buszokon, ha le tudtam ülni, ha nem. Míg építkeztünk, fiatalasszonyként, volt, hogy olyan fáradt voltam, állva aludtam, míg a zsúfolt 54-es busz a Boráros térre beért.
Eszembe jutott a Nagykörösi úti könyvtáram, amit úgy szerettem, fiatal buszsofőr olvasóm, aki akkor is megállt nekem, hogy leszálljak, ha belefeledkeztem a könyvbe, amit épp olvastam, és elfelejtettem jelezni. Majd azt a könyvet kérem, ami miatt majdnem itt maradt a buszon! – mondta, és összenevettünk. A Harry Potter első kötete volt, később valóban ő is elolvasta.
Sokan voltak mentőangyalaim, akik megvártak a megállóban, ha látták, futok a busz felé. Persze olyan is akadt, aki becsapta az orrom előtt az ajtót, és elindult, pedig nekem nem volt szabad elkésni a munkából, és mindig messzire mentem.
Beszélgetőtársam, akinek évekig a nevét sem tudtam, de nagyon jókat beszélgettünk az élet dolgairól a felüljáró alatti padon ülve, amikor ő műszakból ment hazafelé, én meg dolgozni. Csak akkor mutatkoztunk be egymásnak, amikor nyugdíjba ment. De még ma is örül nekem, ha nagy ritkán összefutunk. Őket, mindenkit átengedtem a zebrán, jelképesen ezen a kora nyári szombat délelőttön. Nem történt semmi, csak testbeszéd, két ember között.
Pár másodperc volt csupán, de megmelengette a szívemet. Kis gesztus, az emberiesség megnyilvánulása, cseppnyi jó érzés ebben az elidegenedett világban, amelyben élünk.
2023 05 27
Hozzászólások