Pompás, őszi tájban röppen velem a panorámabusz. Mintha vitorlás hajó lebbenne a két hegylánc között a völgyben. Az utazónak különös gondolatai támadnak – a városról, ahová megérkezni szándékozik, az emberről, akinek az emlékét fölkeresni vágyna, de leginkább a múló időről, amely duzzad és dagad körülötte, és amelyet legalább egy röpke nap idejére megragadni készül. Azon is töpreng, hogy egy város él-e olyan harmonikus életet, mint a benne lakók, egymásra épülnek-e, megmaradnak-e évtizedei. És az ember? Bele tud-e nőni egy városba, vagy éppen kiszakadni képes-e belőle – a teste-lelke sérülése nélkül. Végül megállapítja az utazó, hogy az ország egyik legszebb fekvésű városa felé robog, amelyet gyakran „a völgyben élő város” néven emlegetnek.
Mintha nem is egy, de több város nézne egymással farkasszemet, vagy fordítana hátat egymásnak. Városrészek – részvárosok. A Város hosszú, úgy kanyarog, ahogy a völgy fordul. Kisebb gyárak – nagyobbak, működő üzemek – megszűntek. Körülöttük egyen-házas, kiskertes telepecskék – ezek még a régi időket őrzik. Foghíjak, pompázó villacsodák.
Aztán egyszerre nagyváros. Óriásváros, megalopolisz, ugye, így hívják? Toronyházak versengenek, tizensok emeletesek, három egymás mellett, mögötte másik három, a főút túloldalán is három. Sakktábla formán, fehérek – tarkák. És „lefektetett toronyházak”, négy-ötsaroknyi hosszúak, „mindössze” hat-nyolc emelet magasak, de az első szinten végtelen balkonsor vonul végig. Amióta a Várost nagyvárossá nyilvánították, itt áll, itt hever a bizonyíték. Szögletes, minden szögletes, az oldalfal is, a lapos tető is. Derékszög, fegyelem, egyformaság, sokféle egyformaság. A városközpont, a főtér… A főterek, füzérben négy-öt főtér, aki nem járatos a Városban, meg nem különbözteti őket. Talán a parkok fái, virágmintái másfélék. Szökőkút, csobogó. Ezt a városközpontot a Hurrá-korszak alkotta: Teremtsünk nagyvárost a kisvárosból, de máról holnapra! Így sikerült, valóban nagyváros lett, ilyen.
Aztán a művészek összefogtak, ha a város szögletes falak és tornyok halmaza, tegyünk közéjük szobrokat, kézzel megtapinthatót, akire föltekinthet a városlakó, az utazó. Költőket, a festőt, amint kezében macskát tart, miközben önmaga arcél-szobrát nézi. Báthory fejedelmet, a „Tereferélőket” vagy, ahogy a zene akkordjait mondjuk el – bronzba öntve. Van, amelyiket rögtön megtalálom, van, amelyik mellett többször is elmegyek. A Múzeum kilátópontján Széchenyi áll, oldalánál talán szívós gyökér, talán maga az indulat indázik.
A középső főtér közepén egy partizán magasodik, régi idők figurája, puskáját az égre emeli, mintha elszállt volna fölötte az idő. Én egy másik szobrot keresek…
Több mint hatvan éve jártam itt először, legutóbb, anyámmal. Apámat látogattuk meg, nem akarta, hogy lássuk, hogyan él ebben a Városban. Akkor már negyedik éve bolyongott az országban, száműzetésben. Jogászi állásából még 52-ben kiparancsolták, lefokozták és vidékre utasították: –„Ne próbáljon többet Budapesten állást keresni!” – fűzték hozzá „szóbelileg”. Négy év alatt a Város volt a negyedik város, ahol dolgozhatott. Kéthetenként utazott haza, egy-egy napra, akkor még a szombat is munkanap volt. A család odahaza aggódott érte, anyám rettegett. Apám hitvány albérletekben (vagy inkább alj-bérletekben) húzta meg magát. A Város fölött egy silány lakás átjáró szobájában töltötte napjait. Könyveit az ágy alá rejtette, a háziak kinézték a papírhalmot. A szoba ablakából festői kép tárult a Városra és a környező várromokra. Nem örült látogatásunknak, lekísért a következő vonathoz, és továbbra is kéthetenként láttuk.
Megnézném a templomot, csinos dombon áll, fasoros utcák övezik. De most renoválják, nagyban folyik a munka, új korlát, új lépcső is készül hozzá. Helyette a Múzeumot választom. A központ kockaóriásai közül kiválik, az egyetlen épület, amelyik nem szögletes, négy sarkát lekerekítették. Különös város, a Városháza és a Múzeum közös magaslaton áll, szellős udvart zár körül, a közigazgatás és a kultúra látványos kézfogása. Fél tizenkettő, ma én vagyok az első látogató. A helytörténeti gyűjtemény elsősorban a Város gyáripari-bányászati múltjára helyezi a hangsúlyt. Vénséges épület- és raktárfotók. Munkáscsoportok, tisztességesen „beállnak”, kézben a szerszám, százötven-száz év előtti képek. Aztán a gyártulajdonosok arcai: a „kapitalisták”. A fejlődés iránya: a „történelem futószalagja”, a városépítés állomásai.
Nem kiállításra, inkább megőrzésre szolgál: két megyebeli klasszikus hagyatéka-dokumentációja, jobbára a kutatókat segíti – bár mindkettőjük szülőhelye ma kívül esik Magyarország területén. A képzőművészeti gyűjtemény tudatos, évtizedes gyűjtőmunka eredménye, „magánadakozás”, a XX. századi magyar piktúra páratlan tárháza, méltó társa az országos „nagy” galériáknak. Kétszer kell a termet körbejárni, és közel lehet hajolni a képekhez. A „múzeumiak” panaszolják, hogy a gyűjteményt „a falakon kívül” alig ismerik, sem a szakma, sem az ország, de még a Város lakói sem tudnak róla igazán. Kár…
Az üveggyűjtemény a már korábban megszűnt üveggyár teljes készletét és raktárállományát tartalmazza, és tartja rendben. Az anyag csodája, a színek tobzódása, az emberi türelem és találékonyság bizonyítékai sorakoznak százszámra a tárlókban. Gondolatban választok magamnak vázát, azután inkább csészét, aztán pecsenyés tálat, aztán belezavarodom a látványba.
A „múzeumiak” látják érdeklődésemet, mosolyognak és ajánlják: – A bányát, a Bányamúzeumot okvetlenül…! Arra, meg fogja találni. – Fantáziamozgató ajánlat a más-városinak, a könyvbarátnak. A vasút túloldalán fölnézek a Város fölött pipiskedő domboldalra, valahol ott lakott apám, onnan botorkált le reggelenként, oda húzódott vissza este. Vajon járt a Múzeumban? A festészetért rajongott, az üveggyűjtemény kevésbé érdekelte, a bányától bizonyára irtózott volna. Bár ki tudja! Vagy a bánya akkor még bánya volt, nem múzeum? Most megnézem ő helyette is.
Hárman voltak a fővárosból kiebrudaltak: Zoltán, a főkönyvelő és két jogász: László (nekem Laci bácsi) és Ákos, apám. Azon a héten már kedd este feszülten figyelték a rádiót, szerdán csak munkanap volt, munka nem. Bizalmasan és bizalmatlanul hallgatták a helybelieket. A munkásosztály városa, kontra gyanús értelmiségiek. Vagy, hogy is volt ez? Demonstráció, zavargás, felkelés vagy nevezzük nevén: forradalom. Aztán a rádió: ellenforradalom. Akinek telefonja volt, most nagyúr volt. A Város messze esett a fővárostól, és ki tudja, kiben mi lakik. Őrlődni – szörnyűség, és másokkal együtt őrlődni sem egyszerű. Elejtett és elharapott szavak: – „Szegény pestiek…” és „Könnyű maguknak, pestieknek!” – És csütörtökön, délben a sortűz híre a Parlamentnél. A bizonytalanság robbanásig feszült bennük: – Haza! Azonnal, a család, az otthon. Itt nem tovább. – Már nem voltak fiatalok, még nem voltak öregek. A rádióban: „Piros a vér a pesti utcán…”. Másnap reggel elindultak haza. Gyalog… Vonat nem járt, a vállalati kocsit nem adták, a stoppolást röstellték volna. Péntek estére értek a vasúti fővonalhoz. Az állomás tele a vonatra várakozó szorongókkal, batyuzókkal. És szovjet katonákkal, akik részegek és szomjasak voltak, géppisztolyt árultak fillérekért, vodkára kellett. Apámék nem vettek szovjet géppisztolyt. Egy sarokpadon ültek hárman, őrködtek és aludtak felváltva másnap reggelig. Tehervonat jött, megrohanták, fölfértek, apám talán még életében nem utazott tehervonaton. Szombat délre otthon voltak. Őszi falevél zörgött a pesti utcán.
Lelkes vezető vezet, fejemre sisakot parancsol. A bánya hossza hetvenkét kilométer volt, ebből ma háromszáz méter járható. Lejtősakna a sötétbe, a hűvösbe, a föld mélyébe. Fekete szénfal, nyirkos ácsolat, lábunk alatt sínek, a csillének való. Meghökkentően emberszerű figurák: élt-volt emberek – mondja vezetőm –, róluk mintázták a térdelő, földön fekvő vagy támaszkodó figurákat. Fényképről, rajz után, igazi bányászruhában, mondja a hajdan voltak neveit: magyar, tót, német nevek – bányászok. Kezükben rövid szárú csákány, lapát. És lovak, bányalovak, elképesztően élethűek, „ló méretűek”, nem pónik. Itt dolgozni kellett a lónak is. És csillék, egy csille tele szénnel – egy tonna (átszámítom: az ezer kiló), egy ló hat-hét csillét húzott egyszerre. – Vonszolt! – mondom magamban. A ló társ volt, személyes ismerős. És a patkány is, az a vízveszélyt jelezte, a bányász becsben tartotta a patkányt. És volt madár is, kalitkában, az pedig a bányalég-szivárgást jelezte – a halálával. A bánya, a bányász és társai: emberek, állatok, csillék. Az alig egy-hatvanas födémbe háromszor vágom bele életmentő sisakomat. Az egyik púpozott csilléből kiemelek egy ötdekás széndarabot, talán évmilliók óta vár rám, és ezzel is kisebb lesz a teher azon, aki húzza a csillét: a hattyúfehér bányalovon.
Aztán napfényes, szép őszi délután. Valamelyik főtér bőrpamlagos presszójában pompás kávét kapok: fekete kávét. Zsebemben megtapogatom szénzsákmányomat. Aztán a főutcán dél felé indulok, a hely, amelyet keresek, a Megyeház tér, de van másik neve is: egy dátum. Megtalálom, a tér közepes méretű, az út túloldalán a Megyeháza, előtte ma tágas parkoló, régen – ki tudja. A tér közepén szobor, emlékmű. Előbb az emeletnél magasabb betontömböt veszem észre, riasztó monstrum, fenyegető felkiáltójel. Szembe vele Jézus, aki leszállt a keresztről. Vékony és meggyötört, testét ruha alig takarja, két karját kitárja, szembe megy a mozdíthatatlan betonsziklával. Hogy félretolja az útból, hogy magához ölelje? Hogy puszta kézzel, hogy a harmadnapra feltámadott erejével elhárítsa a jövő útjából?
Ezen a téren – úgy beszélik – majd négyezer ember gyűlt össze azon a decemberi napon. Jobbára nők, gyerekek – férjeik és apáik érdekében. A fogvatartottak szabadon bocsátásáért gyűltek össze. Velük szemben fegyveresek, magyarországiak és megszállók, akiket „hívtak magyarok ellen segítségül”. A rádióban már elhangzott a vészjósló fenyegetés: – „Mától kezdve lövünk!” – Talán a Város lakói tudják (talán ma már tudják), hogy valójában mi is történt azon a napon az (akkor még Megyeháza) téren. Nem a legendát, nem a bizonytalant. Bár a legenda tovább él, mint a valóság, és idővel átszínezi a szóbeszédet. Hanggránát robbant a tömegben, sortűz volt rá a válasz, magyarországi fegyveresektől és megszállóktól. A menekülők a hátukba kapták a golyót, a vér felfröcskölt a házfalakra, a faágakra, a padokra, a gyermekhomokozó szegletkövére. A holtak számát közel félszázra becsülik, a sebesültekét a sokszorosára. A szóbeszéd úgy tudja, hogy akik kórházba szállítás után haltak meg, őket nem számították a sortűz áldozatai közé.
A rövidéletű szabadság napjai és a hosszadalmas munkaszünet hetei után apám december második hetében tért vissza a Városba. A vonaton, az állomáson, az utcákon néma csend és rémület fogadta. Egy vasutast kérdezett, az csak annyit szólt: –„Tegnap…” – és mutatott tétován a Megyeház tér felé. Apám a tér sarkáig ment, a vér még ott száradt a tér kövein, sem a fegyveresek, sem a nyomeltüntetők nem nézték jó szemmel az idegent. Apám visszabotorkált az állomásig, az első vonattal hazautazott, üres vonaton, üres kocsiban. Nem ment be a munkahelyére, másnap postán küldte el a felmondását. Januártól már az ország másik végén dolgozott, ugyanolyan száműzetésben, de életben, egy iszonyú megrázkódtatás emlékével. Lábát nem tette többet szülőmegyéje székvárosának földjére.
Még fölmászom a Kálváriára, meredek út kígyózik a kavicsos domboldalon. A Város kibontakozik, felülről látni a kockák és téglák szögleteit, a jobbára lapos tetőket. A járművek sürgölődő házieb méretűnek tűnnek, a járókelők talán hangyáknak. Százötven év, jó öt nemzedék, aki megéli, még ismerhette nagyszülőjét és unokáját, van mit elmesélni, van mit meghallgatni. És élni, megélni mindezt a Városban, amely megbújik a völgyben.
Hozzászólások