(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal

II. rész

15.

A haszonélvező

Bár a megszorító intézkedéseket nagyrészt feloldották, hivatalosan Magyarországot, május végén még mindig nem nyilvánították vírusmentes övezetnek. A lakosság többsége azonban fütyült a kormányrendeletekre. Már nagyon elege volt a házi fogságból, mely minden termé­szetes életmódtól elzárta, és szeretett volna megint úgy élni, mint azelőtt.

– Úgy, mint azelőtt? – nevették ki a kijelentést többen is. –  Majd, ha fagy. Olyan élet már sosem lesz, mert az egészségügytől az oktatási rendszerig itt, meg szerte az egész világon min­den újjáalakul.

– Ugyan, képtelenség, csak nem gondolják, hogy amit eddig az államok évtizedekig gör­gettek maguk előtt, mint egy szőnyeget, azt most rendre megvalósítják – legyintettek rá má­sok szkeptikusan.

– Ha megérjük – tódították a még szkeptikusabbak –, mert a járvány még csak ezután fog tetőzni, és óvintézkedések híján még védtelenebbek leszünk, mint bármikor.

Csak az öregek, a 65 éven felüliek hallgattak. Védtelenek voltak ők már azelőtt is, és a járvány gyilkos ostora az ő hátukon csattant leginkább. Nem is igen vették le a maszkjukat még akkor sem, amikor már a boltosok sem igen ragaszkodtak az arcmaszkhoz. Sajnos, szé­gyen, nem szégyen, ezekhez a nyúlszívű veszélyeztetettekhez tartoztam magam is. De hadd folytassam a továbbiakban napló formájában kissé változatosabbá téve ezzel önéletírásom stí­lusát.

2020. május 31.

Brr, már kezd nekem is idegeimre menni ez a lehetetlen időjárás! Általában 16-22 ⁰C a prognosztizált hőmérséklet. Reggel hideg van, fúj a szél, az égen komor felhők gomolyognak, délben megjárja, később egy kis napsütés immár teljes egy hónapja. Ha fáztam, kifeküdtem a napra, vagy, zutty, be az ágyba, de a gázhoz nem nyúltam, holott már megtehettem volna. Nem, nem nyertem a lottón, csupán végre megkaptam az özvegyi pótlékkal megemelt nyugdíjam, az­az tisztán 208.470 Ft-ot. Képzelhetik, mekkora kő gördült le a szívemről! Hát ebből már meg­lehet élni, nem? Megelégedettségemet fokozta, hogy nyugdíjazásom óta először kézbesítette postás a pénzt a lakásomon. Ilyen szempontból tehát nem szorulok többé Gyuszira, ami szintén nem kis előny, miután a megállónkban már régóta semmiféle buszmenetrend sem igazítja el az utazni vágyókat. Eddig nem is hiányzott, jó volt nekem az apostolok lova is, de azóta bizony jócskán megrozzantam, és gyalog már aligha tudnék eltipegni a városba. No, majd idővel, ha teljesen búcsút mondunk a Covid–19-nek, és a közlekedésben is helyreáll a rend, nyugalom, felkecmergek én is egy autóbuszra. Ja, itt, kérem, most már minden a kiváráson, túlélésen alapul.

Nézem magam a tükörben. Szent isten, megint fogytam egy keveset, és ez a napbarnított bőr…! Erre sem ártana jobban vigyázni. Úgy nézek ki, mint Shakespeare Othellója. Még csak az kéne, hogy a sok nyavalya mellé még egy melanómát vagy effélét is fölszedjek! Na, nem, mától csökkentjük a napozást! – adtam ki magamnak a parancsot, viszont javítunk a koszto­mon, úgyhogy épp kapóra jött ez a kis pluszpénzecske. A kérdés csupán az, miként étkezzek úgy (főleg reggel és este), hogy egyik betegségemnek se ártsak. Tudniillik vannak ételek, me­lyek fogyasztása jelentős vastartalmuk miatt igencsak ajánlott, például a lencse, szárazbab, an­nál kevésbé azonban egy cukorbajos betegnek tekintettel a magas szénhidrátindexre. A vérnyo­másról jut eszembe, ideje volna feltölteni a kimerülő félben lévő gyógyszerkészletem.

– Halló, Czollner utcai rendelő? – próbáltam ki az új háziorvosi körzetet, nevezetesen dr. Palotai Ferenc főorvost.

Úgy félóráig hallóztam, és láss csodát, akadály nélkül kapcsoltak. De nem kukacoskodtak gyógyszereim megrendelésével kapcsolatban sem.

– Köszönöm szépen, kezit csóklom, és a főorvos úr mikor fogadhat?

– Mi a panasza?

– Nagyon gyengének érzem magamat, száraz a szám, és…

– Holnap negyed ötkor megfelel?

– Hogyne, tökéletesen. Még egyszer hálásan köszönöm.

Hihetetlen, hogy ez milyen gyorsan ment! Az előző körzetben napokig rostokolhattam volna a telefonnál, és még utána sem volt biztos, hogy azt írják fel, amit én kérek. Másnap pontosan negyed ötkor jelentkeztem a dokinál.

– Ez ám a pontosság! – nézett nagyot az ápolónő is, meg én is. – Fáradjon be, Nagy úr!

Ezt nevezem figyelemreméltó gondosságnak: még a nevemre is emlékszik. A főorvos, egy 60-70 év körüli öregúr némán mutatott az előtte lévő székre.

– Mi a panasza?

– Nagyon szárad a szám, elsősorban éjjel, álmomban oda-odatapad a nyelvem a szájpad­lásomhoz. Továbbá azt is meg szeretném kérdezni, van még víz a tüdőmön, amivel a volt há­ziorvosom engedett haza legutóbb.

– Vízzel a tüdején? – ingatta fejét bele-belepislantva a kezében tartott legfrissebb labora­tóriumi leletbe. – És még milyen betegséget helyezett kilátásba?

– Alzheimer-kor, pangásos szívelégtelenség…

– Elég, ne is folytassa!

– Ezt értsem úgy, hogy…?

– Magának, uram, a laboratóriumi lelet szerint semmi ilyesféle baja sincs, bár, hm, a vö­rösvérsejtekkel meg a hemoglobinnal azért van egy kis probléma. Igen, enyhe vashiánya van, de remélem, ettől a B12 vitamintól helyreáll majd az egyensúly – nyomott kezembe egy receptet.

– Köszönöm, főorvos úr, ami pedig a szájszárazságot illeti…

– Öregkori betegség, próbáljon megbarátkozni vele. Viszontlátásra!

Torkomon akadt a szó. Vettem a kalapom, és nem erőltettem tovább a konzultációt, jólle­het szívesen ejtettem volna a vérnyomásomról is egy-két szót.

Hogy ő maga, miért nem firtatott erről, sőt, meg sem mérte, nem tudom. Úgy látszik, ahány ház, annyi szokás, mit értek én jámbor laikus az efféléhez.

A második meglepetés akkor ért, amikor ki akartam váltani az egyébként nem is vényköte­les receptet: 4.500 Ft. Hát igen, a tudásnak ára van, és bizony még így is saját magunk megfigyelésére vagyunk utalva.  A pszichiátrián például, ki tudja, mi okból, a vérnyomásom szép lassan, de fokozatosan bukfencezni kezdett lefele. Az orvosok természetesen észlelték az ano­máliát, le is tiltottak két vérnyomáscsökkentő tablettát, azzal pász, nem törődtek többé a dologgal. Na, nem oda Buda, ez valahogy nincs rendjén! Az rendben van, amennyiben alacsony a vérnyomásom, vérnyomáscsökkentésre sincs szükségem. Viszont nem állandó értelemben (ahogy a pszichiátrián képzelték), hanem csak, és csakis a mért vérnyomási értékektől függően – tapasztaltam én másfelől, és otthon már önhatalmúlag ki-ki hagytam egy-egy tablettát. Egyszóval rugalmasnak kell lenni, hölgyeim és uraim, és sosem lehorgonyozni a pillanatnyi adatoknál. Ez viszont állandó és személyre szabott ápolást igényel. Személyre szabott? Majdnem elnevettem magamat. Majd egyszer… talán, ha milliomos vagy híres ember leszek, aminek kb. ugyanaz az esélye, mint hogy én matematikai antitalentum létemre Abel-díjat kapjak differenciál- és integrálszámításból. Nem szaporítom a szót, a módszer bevált: már kielégítő a vérnyomásom, és azóta sem szédülök a legváratlanabb pillanatban. Vagy ha mégis, irány a vérnyomásmérő, a többi már tabletta, illetve különböző praktikák kérdése. Hát nem csodálatos, milyen találékonnyá teszi az embert a szükség! – állapítottam meg ismételten magamban. Azért persze szívesebben venném, ha nem kényszerülnék mindig Robinson szerepére, és inkább egy képzett ápolónő vagy szakorvos kúrálna valamelyik otthonban, hogy ne kéne folyton azon izgulnom, milyen végzetes hibát követhettem el magammal.

Hallom a rádióban, hogy a román Országos Diszkriminációs Tanács ötezer lejre büntette Klaus Iohannis elnököt a magyarok elleni uszítása miatt. Alig hittem a fülemnek. Bárcsak a Kárpátok Géniusza ellen is elhangzott volna hasonló vád valamikor, akkor most nem kéne egyedül hallgatnom a tenger mormolását, tenger habja felett futó szél zúgását. Egyedül, egye­dül a bujdosók közül. Szabadon idézett versrészlet Lévay József Mikes című verséből. De már ez is haladás, örülök, hogy megértem, és erősen bízom benne, legközelebb már nemcsak a Diszkriminációs Tanács, hanem az egész román közvélemény ítéli el azt, amiért odaát ma még csak egyszerű amenda[1] jár.

Pünkösd. A Marsa-család ma ünnepi ebédet kap Csöpitől. Vajon ebből nekem is juttatnak egy finomabb falatot?  Nem juttattak, meg sem hívtak, ami Judit idejében elképzelhetetlen lett volna. Most úgy kitöröltek az életükből (különösen Eszter és Marsa Zsolt), mintha sose lett vol­na semmi közünk egymáshoz. Hogy ez csak egyszerű közömbösség lenne? Talán több annál, amire ismételten rádöbbenek, amikor néha elkapom egy-egy kárörvendő tekintetüket. Szavamra ezek még mindig azt hiszik, hogy mind a Marsa, mind az Oszlányi családot lenézem. Pedig de hányszor magyaráztam el Mucinak, hogy szó sincs ilyesmiről, egy papcsalád gyermeke sohasem becsül le senkit sem, bár az is igaz, nem tagadom, hogy unom a társaságukat. Hiába, egész más az érdeklődési körünk – vallottam be a nejemnek. De csakis neki. Hogy aztán továbbadta-e vagy sem, nem tudom. Feltehetően nem, de nem is kellett, kiült az az arcomra. Visszatérve a pünkösdi ebédre Csöpitől bizony még a vallásunk egyik legszentebb ünnepén is éhen maradok, ha Marsa Gyuszi nem dob meg egy ebéddel, isten áldja meg érte. Ezt sosem felejtem el neki.

Más. Mostanában nincs kedvem az íráshoz. Ha néha felvillan bennem egy érzés, gondolat, egyből rávágom: eh, megírták ezt már mások is. Vagy: talán megeshet, hogy én valamivel ní­vósabban írnám meg, de a számomra évtizedek óta megközelíthetetlen lapok akkor sem közöl­nének belőle egy karcot sem. Nyilván sokak gyomrát meg-megfekszi hasonló portál vagy folyó­irat, de nem annyi, mint az enyémet, íme a lista, kellemes tallózást!

Negatívan reagáló szerkesztőségek

Alföld (Szirák Péter), Ambroózia (Sütő Csaba András), A Napkelet (Szemerjay K. Dé­nes), Aranylant * (Paál Zsolt), A vörös postakocsi (Kulin Borbála), Bárka (Elek Tibor), Confessio (Csoma Áron), Egypercesek (?), Élet és Irodalom (Grecsó Krisztián), Előretolt Helyőrség (Nagy Koppány Zsolt), Eső (Jenei Gyula), Forrás (Füzi László), Föveny (Góg János), Helikon (Karácsonyi Zsolt), Hitel (Papp Endre), IPM (Metykó Vivien), Jel (Sára Judit), Jelenkor (Ágoston Zoltán),  Képzeld el (Kutasi Horváth Katalin), 2000 (Ambrus Judit), Kislant (Németh Dezső), Korunk (Kovács Kiss Gyöngy), Kortárs (Falvai Mátyás/ Juhász Tibor), Kulter (Juhász Tibor), Látó (Vida Gábor), Liget (Levendel Júlia), Magyar Napló (Bíró Gergely), Műút (Mezei Gábor), Napút (Szondi György), Népszava (Olasz Andrea), Readers Di­gest (?), Spanyolnátha (Vass Tibor), Súrlott Grádics (Bölöni Domokos), Szőrös Kő (Balázs F. Attila), Tekintet (Kácsor Zsolt), Tiszatáj (Hász Róbert), Székelyföld (Fekete Vince), Szif (Hász Róbert), Új Forrás (Szénási Zoltán), Várad (Szűcs László), Vigília (Bende József).

Mellőzöttségem okát ma is keresem-kutatom. Elképzelni sem tudom, mi az, amit a megjelölt szerkesztők hiányolnak belőlem, mások viszont nem. Az meg végképp homályos, hogy lehet valakit évekig foglalkoztatni, utána pedig alkalmatlanság címén útilaput kötni a lábára (mint ahogy Tinkó Máté a Félonline-tól, Cságoly Péterfia Béla a Szózattól tette például).

Holnap június. Bárcsak vele együtt a nyár, meleg is bekopogtatna Európába, a járvány meg elpucolna a fenébe!

(folytatjuk)

________________________

[1] Bírság. (rom.)

________________________

Barátunk és szerzőtársunk, Petrozsényi Nagy Pál önéletrajzi dokumentumregényének I. része teljes egészében (133 folytatásban) és a II. rész első 14 folytatása a honlap keresőjében megtalálható és visszamenőleg is elolvasható, a honlap jobb felső részén lévő keresőbe beírva: Én, Petrozsényi Nagy Pál.

Megosztás

Tweet