(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

16.

 2020. augusztus 26.

Jó nagyot ugrottam az időben, de hát mit tegyek, ha időközben semmi feljegyezni valóm nem akadt. Csak nem írom tele a naplómat azzal, hogy aludtam az éjjel, hányszor sétálok, kinek és hány levelet írogatok naponta. Egyszóval átmenetileg nyugalmas kikötőben dekkolok. Persze dögunalmas, de részben megnyugtató is, mert mitől fél egy vénember legjobban? A változástól, ugyanis mit hozhat egy öregember életébe a változás? Többnyire még rosszabbat a jelennél. Sokkal valószínűbb, hogy, mondjuk, vérszegény leszek, mint az, hogy kigyógyul­jak a cukorbajból. Az elmúlt nyár megint meggyötört bennünket. A hőmérő gyakran 30 fok fölé is felkúszott. Az ilyenkor szokásos szárazság azonban elmaradt, helyette (jég)eső, szélvihar és áradások keserítették meg elsősorban a gazdák életét. Engem nem zavart sem a hőmérséklet-ingadozás, sem a kánikula. A Balaton utcai diliház huzatos helyiségeinek köszönhetően, ahol annyi hideget sikerült elraktároznom magamban, hogy még most, a legforróbb napokon is volt mit kiengednem belőle. Ezért még a légkondit sem kapcsoltam be. Az én kertembe is be-bevágott a fagy, szélvihar és jégeső, de az sem sokat érdekelt, hiszen nem ültettem belé csak hét paradicsom- és nyolc paprikapalántát, úgyhogy nem volt sok féltenivalóm. Azokat öntözgetem rendesen, de nem sok eredménnyel. Alig nőttek fél méter magasra, csak a gaz nő szorgalmasan. A legtöbb, amit egy ilyen kertben tehetek, ha legalább füvet nyírok időnként. A házat egyébként továbbra is ritkán hagyom el. Néha bevásárolok, megsétáltatom Fifi 2-öt, aki, képzeljék, úgy megsüketült, mint a gazdája. Már hiába hívom, Fifi, Fifi, gyere ide! Nem hallja, látni ugyan lát, de azt is gyengén, vagyis nemsokára, úgy nézem, nemsokára ő is Fifi 1 mellé fog feküdni. Az emberek egyre merészebben sétálnak ki a városba, amiért részben az egészségügy is felelős, hiszen egy sereg óvintézkedést visszavont, miközben a környező államok fertőzöttsége újra növekszik. Szerintem most megint átestünk a ló túloldalára. Nem lazítani kellett volna, hanem szigorítani, amivel nyilván tisztában van az egészségügy is, de olyan nyomás alatt lehetnek, hogy néha még ők is kénytelenek engedni. Summa summarum megérkezett a járvány 2. hulláma, és oltóanyag még sehol, bár az oroszok már dicsekednek egy csodaszérummal. Gratula, csak nekünk is adjanak belőle, mielőtt ez a hullám is átszivárog a határon. Írtam is ezzel kapcsolatban egy novellát, címe: Ez is benne van a pakliban. Elsőnek Stri­ker Juditot, az Ezredvég szerkesztőjét célzom meg vele. Hogy miért pont egy baloldali szerkesztőt? Mert általa irodalmilag igényes, számon tartott folyóiratba kerülök. Ha kerülök, mert Judit szigorúan ki szokta szűrni a folyóirat szellemiségével összeegyeztethetetlen műveket, így engem is gyakran taccsra tett, de lenyeltem. Hja, mi mást tehet egy író, ha több ezren várakoz­nak még mögötte?

Apropó, jut eszembe, a napokban újfent végigsuhintott kaszájával a Puskás Tivadar utcán a Nagy Kaszás. Ezúttal Dezső, a közvetlen szomszédom volt az áldozat. Infarktust kapott, ott esett össze az utcán úgy 20 méterre az ablakom előtt. Két órán át élesztgették. Sikertelenül, vé­gül feladták, és betették az ott várakozó mentőkocsiba. Érdeklődésünkre pár nap múlva megtudtuk, hogy a kórházban kómába esett, majd ezt követően exitált. 41 éves volt, két gyerek maradt utána. Nyugodjék békében!

Nem jó egyedül. Megállapítottam én már ezt többször is, de még semmit sem tettem elle­ne. Talán egy társkereső webhely segíthet. Még nem járt ugyan le a gyászév, és nem illendő ilyen hamar gyógyír után kapkodni, de mikor adtam én az illemre? Próbálkoztam ezzel, pró­bálkoztam azzal, de ki szeretne élettársi kapcsolatba lépni egy 78 éves özveggyel? Pedig akadt ám választék, százával sorakoztak a nagy Őről álmodozó özvegyek, elváltak, akiknek nagy része még öregkorára sincs tisztában magával, így azt sem tudja mit akar. Ezeknél a conosce te ipsum ismeretlen fogalom, így mindig azt az arcukat mutatják, amilyennek ők látják magukat. Másik része tisztában van ugyan magával, ám csak a saját érdekében sürgölődik, és eszébe sem jut, hogy a partnernek is lehetnek álmai, melyek megvalósításáért neki is be kellene né­ha segítenie. Az én szövegem a következőképp hangzott (megjelent többek közt a Kézcsók, Első találkozás, Szív küldi, Párt keresek és Love. hu társkeresőben):

Otthon ülő, átlagos egészségű tanár vagyok, aki kb. hasonló korú, egészségű és érdek­lődésű élettársat keres. De levelezőtárs is számításba jöhet. Amiről szívesen leveleznék: írói alkotó munka, irodalom, a te és én életem, nyelvek stb. Kecskemétiek előnyben. Szórakozni vágyók kíméljenek.

Bogarásszunk egy picit tárgyilagosan a szövegben! Otthon ülő nyugdíjas. A levélírók 99%-a nem otthon ülő, aki kifelé, nem befelé siet behozni, amire eddig a munka, házi köteles­ségek miatt, úgy tűnik, nem volt elég ideje, mint: külföldi turizmus, hazai kirándulások, bulik, múzeumlátogatások, színházba járás stb. Szíve joga, miért ne, ha őt ez boldogítja? Ezek a nők alkotják az élni vágyó, unatkozó hölgyek csoportját, más szóval a szabadidő- és beszélgetőtár­sakat. Az otthon ülők a szintén otthon ülő, nyugalmas, békés otthont biztosító társat keresik, akik beleuntak már a külföldi utazásokba, flörtökbe, ha ugyan valaha egyáltalán is érdekelte őket, és inkább a sütés-főzésben, virágok ápolásában, és választott partnerük társaságában le­lik örömüket. Ilyent kerestem én is, egyelőre nulla eredménnyel, és már nem is igen hiszem, hogy ez a tendencia megfordul. Ha másért nem, mert valamennyi társkereső már korából adó­dóan is olyan rugalmatlan, mint az acél, lépten nyomon megsértődik, és az első őszinte szóra faképnél hagy. Groteszk, nem? Pont az bántja, amitől zeng az egész társkereső. De akad itt egyéb bibi is: az értetlenség, a félreértések sorozata. A társkeresők zöme, nem, mindnyájan „félrehallanak”, amit a modern pedagógiában funkcionális analfabetizmusnak neveznek. Zá­rójelben mondva talán épp emiatt nem népszerűek az opusaim sem, ugyanis az olvasók több­sége egyszerűen fel sem fogja az írásaimban rejlő eszmei mondanivalót, sőt, tovább megyek, talán nem is igényli a szociális, bíráló jellegű szépprózát. Hogy ki ezért a felelős? Erre most hadd ne válaszoljak, azért nem ártana elgondolkozni néha ezen is, különösen azoknak a szer­kesztőknek, akik felismervén az olvasók igényét még teret is adnak az ilyen típusú tollforga­tóknak. De térjünk vissza a nyanyáimhoz! Áldozatvállalás. Ugyanolyan szóvirág, mint az őszinte, empatikus, megértő. Az emberek zöme egyáltalán nem ilyen, s minél jobban hangoztatja, annál biztosabb, hogy távolról sem empatikus. Azért csak szövegel, szövegel, mert minden­képp jó színben akar feltűnni. Áldozatvállalásról általában ritkán esik szó, de ha mégis, mindent vállalnak mindaddig, amíg már nemcsak beszélni, hanem de facto tenni is kéne érte valamit. Legutóbb egy pápai nővel jártam így. Először beleegyezett, hogy kölcsönös szimpátia esetén hozzám költözzék, később meggondolta magát, és inkább a saját otthonát választotta. Ezt is, azt is akceptáltam, majd felvázoltam néhány ciki részletet, amit valószínűleg közösen kellene megoldanunk. Másnap már küldte is az elbocsátó szép üzenetét, melyben közölte, ne haragudjak, de túl idős ő már ahhoz, hogy kilépjen a komfortzónájából. No comment. Egy másik özvegy Ceglédről semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy hozzám költözzék, ám ezúttal én visszakoztam, amikor megtudtam, milyen betegségekben szenved a jelöltem. Sorolom: magas vérnyomás, gyulladásokra való hajlam, gyakori szédülés, általános gyöngeség, láb­ödéma, depresszió, tériszony. Önök mit tettek volna a helyemben? Szerencsére akadt dolgom fiatalabb és kevésbé beteg hölggyel is. Egy 26 éves, kétgyermekes mama volt, akinek a gyer­mekeit nekem kellett volna felnevelnem. Bumm! Egyelőre ennyi, a társkeresés témára még visszatérek.

Ennek kapcsán tisztázódott előttem néhány Juditot érintő kérdés is. Megosszam? Nem szeretnék profánnak tűnni, de egy realista alkotás (mint például a jelenlevő regény is) min­denképp torzó, amennyiben hiányzik belőle az őszinteség, igazság. Mellesleg már az ókori bölcsek is leszögezték: de mortuis nil nisi veritas, a halottakról semmit, csak az igazat. Szóval Judit, ha nem is tökéletes, de nagyszerű élettársam volt. Viszont sosem voltam belé szerelmes. A szerelem ugyanis vak, elfogult, én meg minden hibáját megláttam: görbe orr, hosszú áll, visszeres láb, enyhe púposság, az irodalomban nulla, ráadásul olyan rendetlen, hogy utólag alig győztem rendbe hozni a szekrényekben a cuccait. Elnézést, drága szívem ott a mennyek­ben, de ez az igazság, amitől azonban még szerettelek, becsültelek, és soha el nem múló hálá­val áldalak, amiért kihoztál nem kis áldozattal Ceauşescu elnök poklából. Judit elhúzódó be­tegsége végül már nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is kicsinált. Képtelen voltam egy éjsza­kát is végigaludni, vérnyomásom, cukrom az egekben, és a kezem is annyira reszketett, hogy ki-kiloccsantottam a levest a kanalamból. Ma már nem, meggyógyultam, amihez az kellett, hogy Judit, kérem, ne botránkozzanak meg, jobblétre szenderüljön. De hát érthető, nem, mert ugyan bizony ki képes szeretett kedvese fokozatos leépülését napról napra közömbösen vé­gignézni? Pár hónappal azelőtt Jancsi bátyám agóniáját, utána mindjárt a Juditét anélkül, hogy valaki ott állt volna mellettem, lelkileg vagy az ápolásában segített volna. A rokonok tudomá­sul vették, hogy rákos, néha meglátogatták, és ennyi, még a saját nővére és öccse sem verte fejbe a fejét emiatt. Rokonait ismerve nem is vártam tőlük egyebet, egyedül azon csodálkoz­tam, miként lehetséges, hogy nem éreztem meg Judit bekövetkezendő halálát, jóllehet azelőtt minden bajt egy nappal hamarabb meg szoktam érezni. Nem viccelek, és nem is először állí­tottam már ilyesmit, a Hatodik érzék című novellámban részletesen is foglalkoztam a dolog­gal. Oké, de mi ez a dolog? Nos, tudtommal ezt a parapszichológiában extraszenzoriális per­cepciónak nevezik, más szóval clairvoyance-nak. Az én látnoki képességem csupán abban külön­bözik a többitől, hogy 1. csak az én személyemet érinti, 2. csak a tragédiát érzem meg előre. A sze­rencsét, boldogságot nem. És az előérzeteim mindig beváltak, ezért nem értem, Judittal miért mond­tam csütörtököt. Sokat törtem rajta a fejem, és azt hiszem, vettem a lapot. Egyszerűen azért, mert Judit halála mindkettőnk számára sokkal inkább megváltás volt, mint dráma, amit legjobban az bizonyít, hogy halála után, micsoda paradoxon, végre… Lecsihadtam? Hm, így is mondható. Leszámítva a Balaton utcai élményeimet, a végkifejlett mégiscsak pozitív, és ez a lényeg, a happy end. Nos… nem tudom, akár így is lehet magyarázni. Mindenesetre a jövőbelátás kérdése amellett, hogy komplikált, máig vitatott dilemma is. A Biblia szerint a jövendőt nem csak Atyánk ismeri, hanem a szent lelkek által megszállott proféták és a démonoktól megszállt emberek is. Hát ez elég elképesztő információ, mert ha ez igaz, akkor én próféta vagy, irgalmas Isten, akár démonoktól megszállt ember is lehetnék. Na, nem, ebből azért nem kérek!

20-án ünnepeltük Szent István és az új kenyér napját. Ünnepség minimális, a tömegekkel való kontaktus elkerülése miatt éppen csak hogy megemlékeztek az államalapító szent király­ról. Aha, aha, hát mégis kezdik észrevenni azt a bizonyos 2. hullámot. És ez a külföldi jelenté­sek szerint már most erősebbnek tűnik a 1-nél. Egyébként várható volt, ezért mi sem természetesebb, hogy szeptember 1-jétől mi is szigorúbb intézkedéseket léptetünk életbe. A világ a járvány elterjedésének szempontjából pillanatnyilag három zónára tagolódik. Zöld jelzést kaptak a kevésbé fertőzött területek, sárgát az enyhén és pirosat a súlyosan fertőzött államok, melyek mértéke azonban annyira labilis, hogy már meg sem érdemes jegyezni. Magyarország egyelőre zölden pompázik, de hogy nem sokáig, az máris borítékolható, és akkor isten legyen hozzánk könyörületes.

24-én endoszkópos vizsgálatra, konkrétabban hólyagtükrözésre rendeltek a kórházba.

Hólyagtükrözés

– Köszönöm, felöltözhet – közölte fáradtan a szép arcú, harminc év körüli doktornő. – A maga prosztatája, Pali bácsi, szépen megduzzadt, de ne féljen, nem rosszindulatú a túltengés.

– Hála istennek! Már régóta tartok attól, hogy rákom van.

– Nincs, ám rendszeres kezelést igényel. Három eljárás közül választhat. Az első a gyógy­szeres kezelés, második a hőterápia, végül, ha egyik sem használ, akkor bizony meg kell mű­tenünk.

Természetesen az elsőt választottam. Kicsit drága mulatság, de kényelmes, semmi elő­jegyzés, várakozás, katéter.

– Rendben. Kezdjük ezzel a gyógyszerrel: Finasteride Pharmacenter – lobogtatott meg kezében egy receptet. – Kiváló szer, bár a hatását csak fél év múlva fogja érezni. Ha elfogy, írassa fel a háziorvossal. Viszontlátásra! Fél év múlva várom kontrollra.

Hurrá, ezt megint megúsztam! – poroszkáltam haza elégedetten. Szóval nincs rákom, azon­kívül a látnoki képességem is működik. Igaz, a vizsgálatot még két nap fájdalmas és enyhén véres vizelés követte, de utána tényleg dalolva emlékeztem vissza, min estem át legutóbb.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet