A negyvenes éveiben járó házaspár rég lemondott arról, hogy gyermekük szülessen. Elfogadták, hogy a kifürkészhetetlen sors ekként rendelkezett. Érthető volt hát, mekkora izgalommal vegyes boldogság költözött az életükbe, amikor a lemondással eltelt sok év után egészséges kislányuk született. Rendkívüli szeretetben és odafigyelésben nevelték. Az értelmiségi szülők kora, és a századelős, vidéki patrióta város élete meghatározta a kislány gyermekéveit. Kiegyensúlyozott, vallásos világkép formálta jellemét, szellemiségét.
Génjeiben hordozott hálás természete igyekezett mindenben helytállni. Bármi is történt vele, természetesnek vette, olyan egyértelműnek. Szülei gazdag, polgári könyvtára igazi kincsek tárháza volt, ott érezte magát a legjobban. Még járni alig tudott, amikor egy alkalommal eltűnt az óvó szemek elől, s a szülők rémülten keresték a lakás minden zugában. Végül a gyerekszoba ajtaja mögött találtak rá, egy barna fedelű, képek és színek nélküli könyvvel a kezében, a politika és gazdaságtan lapjait forgatva, irka-firkákkal otthagyva névjegyét a jövő időknek. Lázadásoktól mentes, de rendkívül érdeklődő állapotában érte a kamaszkor. Amihez hozzászoktatta magát addigi élete során, hogy egyelőre nincs igazán sorsfordító befolyással a körülötte történő, gyermek önmagához képest rendkívüli eseményekre. Személye fontosságát akkor értékelte, jelleme erőssége akkor mutatkozott meg igazán, amikor, a tőle függetlenül kialakult problémás helyzetekben megoldást kellett találni.
Képességein túl, szorgalma vitte előre tanulmányaiban. Szülei bíztatására tanárképzőbe jelentkezett, és maga is úgy vélte, hogy ott az ő helye.
A trianoni traumában vergődő csonka Magyarország romokban hevert. A fiatal, frissen végzett Bíró Júlia érezte, hogy most van itt az ő ideje, most tud kiteljesedni szellemi, jellembéli adottságaival. Hivatását élete legnagyobb ajándékának érezte. A gazdaságilag, pénzügyileg és politikailag elszigetelt ország oktatási rendszere összeomlott, számos jelentős felsőoktatási intézménye a határon túlra került. Örömmel konstatálta, hogy az újraszervezésben, a tanári és oktatási rendszer fölállításában új gyakorlati és elvi irányelvek is megjelentek. Hangsúlyt kaptak a nemzeti tantárgyak, úgy, mint magyar nyelv, irodalom, művészet és történelem. A változások bevezetése nem volt zökkenőmentes. Falusi iskolák megnyitására kötelezték ugyan az uradalmakat, míg a háború sújtotta ország állami teherviselése, állami iskolák létesítése és azok fönntartása nehézségekbe ütközött. A legtöbb kistelepülés népi iskolájában egy fővel folyt az oktatás. Szintén a háború szomorú következményeként csökkent a férfitanítók száma, ami egyben szükségessé tette a nők további, minél nagyobb számú foglalkoztatását. Ennek ellenére az állami oktatásba való bekerülés senkinek sem volt egyszerű.
Bár a felsőoktatás, így a középiskolai tanárképzés a nők körében még ritkaság számba ment, Bíró Júlia summa cum laude, kiváló eredménnyel vizsgázott. A város, ahol felnőtt, állást ajánlott. Magyar irodalmat és nyelvtant taníthatott az újonnan átszervezett helyi gimnáziumban. Mérhetetlen szépséget talált választott tantárgyaiban. Az olvasás olyan volt számára, mint a szeretet megnyilatkozása, mint a titkokba való beavatás. Valami olyan, mint a jóság, aminek jelentésébe mindent bele érzett, ami érték, és öröm volt számára. Diákjai közül a legtöbben rajongtak érte. Tudták, hogy óráin, ahol a tananyag csak kis részét alkotta a vele töltött időnek, olyat kapnak, annyi egyéb és más, hiánypótló ismeretet, ami túlmutat a kötelező elsajátítani fogalmán. Ezen az oktatási szinten nem szokványos disputa, a közös beszélgetések, a diákokban ébredt gondolatok felszínre segítése egészen különös atmoszférát teremtett tanár és kamaszodó diákjai között. A gyerekek zöme ott és akkor élte át először azt, hogy önállóan születnek, akár a többiekétől eltérő, vitaképes gondolatai, hogy szabad, és hagyni kell, hogy ez megtörténjen, és merjen a nyilvánosság elé állni velük, érvelni mellettük.
Persze, nem mindenki fogadta megértéssel ezt, a hagyományostól eltérő tanítási formulát. Sok, főként idősebb kolléga a tanári tekintély csorbulását látta benne. Nehezményezte, hogy a kiforratlan, még annyi mindenben járatlan, tapasztalás nélküli fiatal elmék ellen véleményt mernek megfogalmazni oktatójukkal szemben. De Júlia elhárította a szemrehányásokat azzal, hogy ezek kiegészítő témájú beszélgetések. Diákjai pedig, a tananyag tökéletes tudásával megerősítették tanítási módszereit. Hozták a várt eredményeket, és az iskola legjobbjai közé emelte őket.
A testi szerelem nem érintette meg fiatal lényét. A tanításban érezte kiteljesedni az életét. Kitöltötte minden idejét, és ebben a maga köré húzott és szeretett burokban élt. Udvarló akadt volna. Júlia szép, nyílt tekintetű lány volt, de senkinek nem volt elég kitartása ahhoz, hogy bizalmába férkőzzön. Idősödő szüleit igyekezett segíteni, örömet szerezni nekik, később betegségükben ápolni, s az ő végtelen szeretetük boldoggá tette őt. Két, egymást követő évben mindkettejüktől búcsút kellett vennie. A rajongásig imádott személyek elvesztése után nagy űr és hiány maradt. Mégsem érezte magányosnak magát. Még többet olvasott, és még intenzívebb odaadással végezte munkáját. Az óráin kinyílt, szárnyalt, majd visszazárta szirmait, mint az estével elalvó virágok, s átadta magát különös, belső világának.
A történelem pedig ismét átviharzott a feje fölött. Új, egészen más szelek kezdtek fújni új időknek új dalaival. Ez, természetes módon, az oktatásban ismét komoly változásokat hozott, de Júlia tette a dolgát, és okított, tanított a haza, a magyar nyelv szeretetére, megbecsülésére, és Isten jelenlétére az életünkben.
Egy késő őszi napon az iskolaigazgató hívatta az irodájába. Hellyel kínálta, miközben asztmatikus köhögés közepette vízért igyekezett az asztal felé. A nyitott ablakon át beszűrődött az ősz semmivel össze nem téveszthető, érett illata, s némiképp elnyomta az erős dohányszagot. A nap bágyadt volt ugyan, de fénye ígéretes, és fölmelegítette a csípős reggeleket. Júlia, még mindig fiatalos könnyedséggel megelőzte a főnökét, és maga öntött, s kínálta őt vízzel. Amaz, kissé csodálkozva ránézett, arca vörös volt az erőlködéstől, és próbált valami köszönömfélét kisajtolni magából.
Kezével ismét a székre mutatott, hogy a tanárnő foglaljon helyet, miközben elnyomta, a még füstölgő cigarettáját. Júlia örült, hogy nem a fotelban kellett feszengenie. Senki sem szerette azt a helyet, mert nagyon mélyre került az ülésrész. Onnan, mindenkinek úgy kellett fölnéznie az igazgatóra, hogy pár perc után elzsibbadt a nyaka. Valami ösztönszerű alárendeltség érzése kerítette hatalmába a benne helyet foglalót. Talán ez is volt a cél. Az igazgató köhögése nem akart szűnni, ezért különösebb bevezető nélkül a lényegre tért.
– Kedves Bíró tanárnő, először is szeretném megköszönni áldozatos munkáját, igazán kiváló eredményeket értek el a keze alatt tanuló diákok. Azonban lenne pár fölvetésem, mivel azt tapasztalom, hogy néhány regulát, újjáépülő társadalmunk alapköveit lerakó ideológiai elveket, melyeket az oktatott tananyagokkal kapcsolatosan is bevezettünk, nem tanulmányozott kellő figyelemmel.
Júlia erősen koncentrált minden szóra. Karcsú alakját még egyenesebbre igazította a kényelmetlen széken, és szemét tágra nyitva, őszinte érdeklődéssel figyelte az igazgató köhögéssel és krákogással megszakított mondatait.
– Tehát kedves tanárnő – kezdte újra az igazgató, közben zavartan nadrágja zsebébe gyűrte a zsebkendőjét, s egy ideges mozdulattal hátra simította őszülő haját – a kéréseim: annak érdekében, hogy sanyargatott népünk szellemileg és lelkileg fölemelkedhessen, és beilleszkedhessen a szocialista népek baráti közösségébe, nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk az internacionalista eszmék nemzetek fölött átívelő összetartó erejének megismerésére, ami, többek között azt is jelenti, hogy nyitottnak, nagyon nyitottnak kell lennünk más, szocialista népek kultúrájának megismerésére, és befogadására. Továbbá, és ehhez szorosan illeszkedőn népünknek önkritikával kell szemlélnie önmagát, fölismerve, és beismerve a múltban elkövetett hibáit, és ennek tükrében kell visszatekinteni, és okítani történelmi múltunk megrázó eseményeit. Meg kell tanulni a szerénységet! – emelte meg a hangját, és nyomatékként a mutatóujját is. – Szerénység magunk irányában, és nyitottság az új idők, az új eszmék irányában, kedves kolléganő.
Ismét köhögés, majd visszafogottabban folytatta:
– Kérem tehát, ezek figyelembevételével igyekezzen diákjaiban a nemzeti szó helyett a „nép” fogalmát megértetni, használatát meghonosítani, s a büszkeség helyére, harmadszor is hangsúlyozom: a szerénységet beilleszteni! Továbbá, nyomatékosan kérem, szorítkozzon a kötelezően elsajátítandó tananyag oktatására, és tartózkodjon a diákokkal folytatott, túlságosan is nyitott, és épülő szocialista társadalmunkra nézve veszélyes, felforgató témákat érintő beszélgetésektől, megőrizve ezzel az ön és tanár kollégái létfontosságú munkájának tekintélyét.
E cicerói magaslatokban szárnyaló szónoklat után, úgy tűnt, jobban lett. Talán az idegállapotával volt összefüggésben a köhögés. Elmondta, amit el kellett, és talán, esetleg előfordulhatott, hogy nem volt teljes mértékben meggyőződve annak minden részletére vonatkoztatott igazáról. Talán. Bíró Júlia maga elé nézve ült, és próbálta felfogni a hallottakat. Értette a szavakat, csak a mögöttes tartalmat, szándékot nem volt képes összerakni. Az igazgató széles mozdulattal az ajtóra mutatott, jelezve, hogy ha nincs kérdés, akkor részéről befejezve a megbeszélés. A tanárnő fölállt, s bizonytalan mosollyal az arcán elhagyta a szobát. A folyosók üresek voltak, egy-egy hangosabb szófoszlány hallatszott ki az osztályokból. Következő órája nem volt, nem sietett, lassú léptei kopogtak a kövön. A belső udvar felé vette az útját, és leült egy padra. Kellemes szél fújt, az öreg kőris levelei néhol már sárga színre váltottak, s egyikük Júlia ölébe hullott. Forgatta szép, ápolt ujjai között, miközben életében először nézett szembe a külvilággal úgy, hogy a történteket, a hallottakat nem tudta beilleszteni gondolatrendszerébe. A mögötte hagyott évek addigi minden eseménye, hozzátartozók elvesztése, a háborúk, a halottak, az élve maradottak nehéz sorsa, a küzdelmek és minden, aminek részese volt valahogyan értelmet kapott. Az értékrendje szerinti újrakezdés lehetősége, a segítségnyújtás szükségessége, aminek maga is aktív részese volt, eddig még mindig átlendítette a bizonytalan időszakokon. Csak ült, és tanácstalanul nézett maga elé. Külseje megőrizte fiatalos megjelenését, s aki nem ismerte, nyugodtan hihette egy, az óráról lógó diáklánynak. Most először fáradtnak érezte magát. Szülei szavai jutottak eszébe: „Tégy mindig a szíved és legjobb belátásod szerint. Az olyan, amiben megbízhatsz.”
És e szerint tett. Lelkiismeretesen folytatta addigi munkáját, annak ellenére, hogy az iskolai légkör megváltozott körülötte, és annak ellenére, hogy a helyzet értelmezésében alul maradt. A megválaszolatlan kérdések zavarták. Nem értette, hogy az, ami tegnap még nagyság volt, az ma bűn. Hogy ami ékesség volt, az parancsszóra hitványság lett, hogy amire büszkék voltunk idáig, az máról holnapra gyalázatos tetté változott. Kollégái között több új arcot is fölfedezett, a régiek közül néhányat hiányolt, és volt, aki hűvös, távolságtartó magatartásával ugyancsak értetlenséget váltott ki Júliából. Rajongó diákjai száma is megcsappant. Voltak, akik addig merészkedtek, hogy nyíltan, egészen elképesztő arroganciával torkolták le mondatait. Aztán pár hét elteltével ismét hívatta az igazgató.
Újra az asztmatikus köhögés fogadta, de most nem kínálták hellyel. Hirtelen – a legyünk túl rajta minél előbb – hatással, de kevésbé emelkedett hangon kezdte a mondandóját.
– Bíró tanárnő! Felsőbb utasításra, a jövő hét keddjén, két kísérővel, egy nevelő intézetben fogják tanulmányozni az ott alkalmazott oktatási módszereket. Mindez annak okán, hogy még jobban megértessük, mennyire fontos az új generáció szellemi és lelki fölkészítése arra, hogy a már új szemlélettel, gyakorlati megtapasztalásokkal a kezében jól tudjon teljesíteni a rá váró élet kihívásaira. Köszönöm! – majd az ajtóra mutatva jelezve, itt kérdésnek helye nincs.
Júliában most hatalmasodott el igazán a feszültség, és valami rossz előérzet. Nyugalomra vágyott, az otthon megszokott menedékére. Szülei, illetve most már saját könyvtárszobája csöndes magányában ült. Korán sötétedett, de nem gyújtott lámpát. A régi bútorok és a könyvek imádott illata, melyek körülvették egész életét, a homályban képekké formálódó, kedves emlékek sorát idézte föl. Megnyugodott. Számára olyan volt ez az otthon, mint juhásznak a rét, a bárányok és a csillagos ég. Ismerte. Innen és ebből táplálkozott és nőtt természetes, emberszerető világlátása, a benne megszületett tapasztalatok gondolattá válása, szolgáló, de nem szolgalelkű bölcsessége, a biztonságérzet. Még mindig az igazgató szavait forgatta magában, még mindig idegenül, de már nem akarta megfejteni a jelentésüket. Egy nyitva felejtett ablakot becsapott a szél. Megborzongott. Csak most vette észre, hogy egészen kihűlt a szoba.
Másnap korán reggel indultak. Az autó az iskola előtt várta. A gépkocsit vezető tanárt ismerte, az „új” kollégák egyike volt, de a tanárnővel először találkozott. Az utazás alatt kevés szó esett, az is csak az időjárásra szorítkozott. Júlia őszinte kíváncsisággal kérdéssel fordult női útitársához. Tudni szerette volna, hová is mennek. A kimért, ám annál határozottabb válasz csak annyi volt, hogy hamarosan megérkeznek.
A kistelepülés délelőtti néptelensége fogadta őket. Mindenki dolgozott, valahol, valamit. Neve legyen a gyereknek. Elhagyva a várost, letértek a főútról, és hamarosan egy elhanyagolt, valamikor szebb napokat megélt főúri kastély megtépázott bejáratához értek.
– Megérkeztünk – szólt az ismeretlen nő, és kiszálltak.
– Ne lepődjön meg, Bíró tanárnő, ha találkozik ismerős arcokkal. Néhány kollégát, aki nem értette meg igazgató urunk tanítási módszerekkel kapcsolatos kéréseit ide helyeztek át. E hontalan és árva gyermekek oktatásában, kellő szigorú tanfelügyelet mellett, a gyakorlatban sajátíthatják el az új oktatási rendet és elvek ismeretét.
*
A kis szoba a mindenünnen beköszönő, kora nyári meleggel barátkozott. Júlia ötödik tanévét zárta az otthonban. Mivel a napi bejárás nem volt lehetséges, hét közben az intézet épületében kapott lakhatást, és csak a hétvégéken, valamint a nyári szünidő alatt töltött több időt városi otthonában.
A tanéveket záró jelképes búcsú a gyerekektől évről, évre nagyobb elégedettséggel töltötte el. Szerette új munkahelyét, régi-új kollégáit, s az idő múlásával egyre kevesebb figyelem kísérte az ilyen jellegű intézmények oktatási módszereit. Pedig nem hétköznapi események történtek az intézmény falain belül. Megdöbbentőek és lelket érintőek. A kirekesztettek, a fennhéjázó ideológiák és kifürkészhetetlen jövőjű eszmék attitűdje nélküli elzárt kis társadalom lelke és vigasza lett. A gyermeki szívnek azt próbálta tanítani, miként lehet az otthon biztonsága és az ölelések melege nélkül, talán, mégis becsülettel és valami más fajta boldogságban élni. Mindannyiuk édesanyja lett. Boldog volt. Olyan boldog, mint korábban még soha. Megtalálta igazi hivatását.
Azon a nyárestén, Júlia, a könyvtárszoba ablakánál, édesapja karosszékében ült, törékeny alakján, kisimult arcán fények, árnyékok játszottak. Édesanyja kedves kockás takarója a térdén, félig lecsúszva a földön, s egy ibolyás mintájú csészében kihűlt tea volt a kisasztalkán, mellette. Ősz hajával már kedvére babrált a szél, s lélek rokon, kedves írója, Gárdonyi Géza könyve pihent az ölében. Az Isten rabjai. Aludt. Mély, elporló álomban a test, míg a lélek valahol, ki tudja hol újabb útjára várt. Talán ott volt, ahová egész földi életútja vezette. Isten tenyerén.
Hozzászólások