Élővíznek hívják a város folyóját. Jó név ez, minden víz élő, amelyik folyik, amelyik csörgedezik vagy hömpölyög. A víznek hangja van, formája van, színe, bár vízszínűnek az átlátszót mondják. A víz élőlény, nem úgy, mint te vagy én, másképp… De élőlény!
Azt a helyet, ahol ültünk, Hídfőnek nevezték. Az Élővízen tizenkét híd van (én annyit számoltam), de Hídfőnek ezt az egy helyet hívták. Véletlenül találtunk rá, utolsóelőtti este.
Tizenöt éve nem jártam a városban, az akkori várost hordoztam magamban, az akkori Élővizet. Tizenöt év után mintha minden fiatalabb és vidámabb lett volna. Hogy én…? Hát, Istenem, ki tudja, ne engem kérdezzenek. Viola gyakrabban járogat erre, de szigorú felügyelőként, jobban tudja a menetrendet, az iskolák és a könyvtárak rendszabályait. Most először vagyunk így együtt, ő meg én. Mi ketten, mint a város és az Élővíz látogatói. Akik a maguk kedvére jöttek…
Kinyílik a város, akár a tavaszi virág, de hiszen napsugaras április van, tanárnak, diáknak szünetje. Önálló életet nyer a kastély, a vártorony, a csónakázótó. A vízmérnök szobra, a mártírpüspöké, a várkapitányé lóháton, keresztbe rakott szablyával. Kezünkkel érintjük a rengeteg bronz hidegét. Az Élővíz mindig serény, a parti füzek átbólogatnak egymásnak, a horgászok lesik a halakat, a macskák lesik a horgászokat, béke ideje ez.
Másnap utolsó nap, még egyszer végigjárunk mindent, begyűjtjük a régit, az újat, az élményt kezdjük átrakodni az emlékek közé, magunk se vesszük észre, nem is szólunk róla egymásnak.
A vízparton szemlélődünk egy kicsit… hm, nem is csúnya házak, sőt, némelyik egészen… Eh! Majd egyszer, sokára… akár még magunk is lehetnénk lakói valamelyiknek, mint Élővíz-partiak. De most ez a derűs barangolás is élmény, ami emlék lesz.
Esteledik, a gyerekek még utolsót tocsognak a szökőkutak medencéjében, a horgászok föltekerik a zsinórt, a vadkacsák a kerthelyiségek korlátjához merészkednek. Diáknépek hangoskodnak, szerelmes korúak halkan szőnek álmokat és terveket.
Nem akarunk leülni, a befejezéstől félünk, a búcsútól, még ha négy szép napra következik is. Ne legyen még vége. A sötét már visszavonhatatlan, csak a főtér világos, összebújva, kézen fogva járnak az emberek. Mások is, nem csak mi. Ha megállunk, hallgatjuk a csöndet, amely egyre közelebb jön. Miért hallgat az ember, ha csönd van. Ha amúgy is csönd van? Pedig befelé nem is hallgat talán, befelé formázza, amit el kellene mondani, meg amit soha nem lehet elmondani, még csöndben sem.
A Hídfő, persze, oda tartunk. Bölcsen szerkesztett intézmény, építészeti remek. Fenn, a híd magasában kérsz és kapsz, amit kérsz. Aztán viheted, amit kértél, le, a part közelébe. Szinte a vízig érsz, nappal látod a vizet, miként fut feléd és fut el tőled, sötétben inkább sejted mindezt. És hallod, a loccsanás nem fut el a vízzel.
Az asztalok jobbára üresek, talán, ha kettőnél bújhat meg valaki vagy egy-egy pár. A magasban magányos villanykörte, visszfénye a vízen remeg, mintha megvilágítaná a csobogást. Nevetünk rajta, de egy derűs mosolyt mindenképpen megér. Én a vízre látok, a vizet nézem, a táncba kezdő hullámokat. Az Élővíz esti bálját. Viola szemben ül velem, ő a hidat csodálja. A hatalmas két körívet, amelyet középen egy rejtett forrás önt el fényességgel. Mint hatalmas, kettős várkapu a szerényen elegáns Élővíz fölött. Mint a múlt, a megdönthetetlen, amely adja vég nélkül… Mit is? Viola ámul, keze a kezemen.
Itt ül ez a fruska, szemben velem, alig múlt hatvan. Örül és örömét képes kimutatni, mászik várat, jobban úszik nálam, és a volán mestere. Az utcán bakugrást mutat be örömében, és fütyül rá, hogy, aki látja, meghökken tőle. Aki még bakugrani se tud…! Mögötte az élet, előtte az élet, hogy is van ez? Most a szeme hallgatag, a hallgatag szem sokat elárul, valójában mindent, de ki tud olvasni és mindent megérteni egy hallgatag szemből?
Itt ez az éltes fickó velem szemben – mondja a tenyere, a tapintása. Meg persze az a hallgatag szeme! Az évei, hát igen, azok már… Az öreg fiú – gondolja Viola – óraszámra gyalogol, mint a kengyelfutó. Ír és gyalogol. És olvas, és előtöprengi, amit olvas, és amit ír, vagy amit éppen képtelen megírni. És mászik, egyre följebb azon a bizonyos létrán, aminek ki tudja, hány foka is van?
És jönnek a vadkacsák, kettő fentről, három a túlpartról, jelentik, hogy a parton macska közeledik. A vadkacsák mindent tudnak, és tudásukat megosztják a társakkal. Hangosan, hogy a macska is hallja, a Hídfő poharazója is. – Szeretnék vadkacsa lenni – gondolom néha, bár ezt így nem mondom Violának. Talán ő is szeretne, vagy ő inkább macska lenne?
Két korty, két mondat, a sör alig fogy, a szöveg szövődik. Volt dolgokról, amik végül mind idáig érnek, a városig, az Élővízig. Vagy addig a csöndes tekintetig, addig az elnémulásig, amely idehozott, és itt tart mindkettőnket. Így, együtt. Hirtelen rádöbbenek, én már aligha lehetnék meg egyedül, nekem már ez a párosság az életem. Óvatosan Violára sandítok, ő a hidat nézi, a zord kőhidat, a kivilágított múltat. Múltját, múltunkat, kinek mennyi jutott belőle. Mit gondol vajon, most, itt mire gondol? És tenyerével biztosítja kézfejemet, hogy örül, amiért itt lehet, és sajnálja, hogy holnap… hogy holnap már nem.
Vízcsepp hull az asztalra, hideg eső jelzi közeledtét, vagy talán csak a záróra idejét. Itt, az Élővíz mentén nincsen záróra, a villanyt leoltják, a söntés bezár, de mi üldögélhetünk tovább, szemben fecsegő Élővízzel, szemben villanyfényes téglahíddal, a fölénk boruló éjszakában. Nem küld el innen senki, ugye, nem küld el innen senki?
Hozzászólások