Napjainkban reneszánszát éli a hanglemez, a hanghordozó egyre népszerűbb, újra készülnek lemezfelvételek, ismét lehet lemezjátszót vásárolni. Számos teszt bizonyítja, hogy a „hagyományos” lemezek hangzása jobb mint a CD-ké vagy egyéb digitális megoldásoké. A digitális hangtechnika előnye leginkább a kényelem, a könnyebb kezelhetőség, a kisebb sérülékenység, de a technológia minőségi javulást igazán nem eredményezett. A hangzásbeli különbséget leginkább a „vájt fülűek” érzékelik, a nosztalgia feltehetően az élménynek köszönhető, ahogyan kivesszük a lemezt a tasakból, feltesszük a lemezjátszóra, figyeljük ahogy forog a korong és megszólal a zene. A következőkben röviden áttekintjük a hanglemezekkel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat.
10 inches gramofonlemez, 12 és 7 inches mikrobarázdás hanglemez
A hanglemezek anyaga
Gyakran mondják a lemezekre, hogy „bakelit”, azonban ilyen anyagból soha nem készültek hanglemezek, mivel az anyag e célra alkalmatlan. A 78-as fordulatszámú gramofonlemezek sellakból, a mikrobarázdás hanglemezek leggyakrabban acetilcellulóz-polivinilkloridból készülnek, innen származik a vinil, angolszász területeken vinyl-ként írt elnevezés.
Gramofonlemezek
A barázdás hanglemezt és az azt használó gramofont 1888-van találta fel Emile Berliner. Kezdetben a lemezek átmérője 7 inch (17,8 cm) volt, az 1900-as évektől jelent meg a 10 inches (25,4 cm) lemez, amely 1910-re a legnépszerűbb formátum lett. 1903-tól gyártották a 12 inches (30,5 cm-es) lemezeket. Előbbi két méreten leginkább könnyűzenei, utóbbin komolyzenei felvételek voltak hallhatók. A percenkénti fordulatszám az első évtizedekben 90 volt, a 78-as fordulatszámot 1912-től alkalmazták, általánossá 1925-ben vált. Érdekesség, hogy a hanglemezek eleinte egyoldalasak voltak, a kétoldalas lemezek 1900-ban jelentek meg. A 4-5 perc játékidő az akkori könnyűzene fejlődését is befolyásolta.
Az 1920-as években az elektronika fejlődésének köszönhetően megnövekedett a lemezek műsorideje. Amíg a gramofonlemez nagy és széles barázdája olyan mértékben mozgatta meg a gramofon tűjét, hogy a tölcséren keresztül elektromos erősítés nélkül is elfogadható hangerő keletkezzen, addig ezután elegendő volt, hogy a hangszedő csak jelet szolgáltasson – többnyire a rádiókészülékek erősítője számára –, ezért a barázdát le lehetett keskenyíteni. Ehhez az alapanyaggyártás fejlődésére is szükség volt, ami az időszakra megvalósult. Érdekesség, hogy 1931-től már megjelentek a 33,1/3 fordulatú lemezek is, azonban ezek akkoriban nem terjedtek el, mivel csak kevesen rendelkeztek a megszólaltatásukhoz szükséges lemezjátszóval, fejlődési folyamatát a gazdasági válság is megakasztotta.
A gramofonlemez pályafutása az 1960-as években zárult le.
Mikrobarázdás hanglemezek
A mikrobarázdás hanglemezt – Goldmark Péter Károly fejlesztőcsoportjának munkáját – 1948-ban mutatta be a Columbia Records. A műanyagipar fejlődésével a rideg és törékeny sellak helyett új, lényegesen hajlékonyabb és kevésbé könnyen törő, alacsonyabb zajszintet és lényegesen hosszabb élettartamot nyújtó alapanyag került kifejlesztésre: a hőre lágyuló poli-vinil-klorid és a poli-vinil-acetát kopolimerjéből, acetilcellulóz-polivinilkloridból készült „vinil”. Kialakításakor két, egymással ellentétes szempont állt a középpontban: egyrészt a kis méret, másrészt a hosszú játékidő létrehozása. Mivel ez egyszerre nem volt lehetséges, megjelent a gramofonlemezzel azonos játékidejű, 7 inches, 45-ös fordulatú short play (SP) lemez, valamint a 10 és 12 inches, 33,1/3 fordulatú long play (LP) lemez.
1958-ban látott napvilágot a sztereó hanglemez. Barázdáit egymással 90°-os, a lemez síkjával pedig ±45°-os szögben vágják. A középpont felé eső belső barázdafal hordozza a bal csatorna információit, a hanglemez külső kerülete felé eső külső barázdafal pedig a jobb csatorna jeleit tartalmazza.
A technika jellege miatt nincs pontosan meghatározva egy adott lemeztípus lejátszási ideje. A barázda szélességének és kitéréseinek csökkentésével ugyanarra a lemeztípusra lényegesen több zeneanyagot is lehet rögzíteni a hangminőség, a hangerő, a dinamika csökkenése és a zajszint megemelkedése árán. Egy átlag nagylemezen oldalanként 15-18 perc zenét lehet megfelelően jó minőségben tárolni, de a hangerő és dinamika csökkentése árán ezt maximálisan fél órára is meg lehet növelni. Kislemeznél kb. 8 perc a maximális műsoridő, de szintén az elérhetőnél gyengébb hangminőségben.
Bár az LP-k népszerűsége az 1970-es évek végén a magnókazetták elterjedésével lecsökkent, majd a CD-k megjelenésével további hanyatlásnak indult, az LP mint formátum a mai napig fennmaradt. A hanglemezek reneszánsza a 2010-es évek elején kezdődött. 2012-ben az Egyesült Királyságban eladott hanglemezek száma elérte a 2,8 milliót; az Egyesült Államokban 2017-ben 15,6 millió, 2020-ban pedig 27 millió hanglemezt adtak el. 2022-ben az Egyesült Államokban eladott hanglemezek száma elérte a 41 millió darabot, ami 1987 óta először haladja meg a CD eladásait, és ismét a vinil lett a legnagyobb példányszámban eladott fizikai formátum.
Zenés képeslap
Speciális hanglemeztípusok
Az alaptípusok mellett számos további lemezfajta említhető meg. A következőkben ezek közül veszünk sorra néhányat.
Leginkább prózai felvételek, vakok számára készült hangoskönyvek céljára készültek a 16,2/3 fordulatú hanglemezek. A 12 inches lemezek játékideje oldalanként 45 perc volt. Zenei felvételek is készültek a formátumra: főként irodák, éttermek háttérzenéjét szólaltatták meg róluk. A rádióállomások is gyakran használták, előre rögzített rádióműsorok, színdarabok sugárzásakor. 1955 és 1959 között Chrysler gépjárművekbe építették be a Highway Hi-Fi elnevezésű, szabadalmaztatott, 16,2/3 fordulatú lejátszóból és 7 inches hanglemezekből álló rendszert – ez a találmány szintén Goldmark Péter Károly nevéhez fűződik.
Az 1960-as években nagy népszerűségre tett szert az egy zeneszámot tartalmazó zenés képeslap. Hátsó oldala a hagyományos képeslaphoz hasonlóan megírható és megcímezhető volt, a felső oldalon viszont a képbe még egy barázda is bele volt préselve. Hangminősége gyenge, élettartama rövid volt.
Fólialemez
Főként újságmellékletek formájában került forgalomba a fólialemez. Egészen vékony, hajlékony, szinte fóliaszerű műanyag lapba préselték a barázdát. Hangminősége és élettartama a zenés képeslaphoz hasonlóan rossz és rövid volt.
Az 1970-es évek végén jelent meg az eleinte 10, majd 12 inch méretű, többnyire 45-ös, ritkábban 33-as fordulatszámú úgynevezett maxilemez. Játékideje oldalanként 6-12 perc között volt, de több is lehetett. Általában egy adott dal hosszú és remix változatait tartalmazta, hangminősége – a szélesebb barázdák miatt – az elérhető legjobb volt. Főként disc-jockeyk és zenegyűjtők használták. A CD korszakban visszaszorult, de disc-jockeyk számára 2010 után is készülnek.
Hozzászólások