(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

18.

2020. november 1.

Visszatekintve eddigi írásaimra megállapítom, hogy nagy része érdekes, narratív jellegű alkotás. Amiről azonban mostanában szövegelek, nyilván tök unalmas. És méltán, mert mi érdekes lehet abban, hogy állok a vérnyomásommal, cukrommal, hánykor kelek, mit főztem, kikkel levelezek, és így tovább. Reálisnak persze reális, aminek mindig megvan a maga vonz­ereje, de ha egy író ennél többre nem képes, szántson, vessen, és hagyja másnak az áldozatot. Prodesse et delectare: tanítani és gyönyörködtetni – tanította Horatius. Megszívelendő tanács, ars poeticámnak is tekintettem mindeddig. De mit kezdjek vele most, hiszen egy karanténba vonult ember élete még a foglyok életénél is egyhangúbb. Ezt érdekessé, mi több, izgalmassá formálni ugyancsak írót próbáló feladat. Már ha egyáltalán lehetséges. Ennek egyik módja lenne… Hm, talán, ha regényemet átszőném a múltba nyúló emlékezés képeivel, amivel egyből színt és dinamizmust lophatnék a sivár hétköznapokba. Nem rossz trükk, csak éppen nem tetszik – vetettem el savanyúan az ötletet. Elég volt a múltból, hadd írjak végre másról is. Máso­dik lépésben kirukkolhatnék valamilyen stílusbravúrral, hogy legalább azzal feledtessem el a semmitmondó tartalmat. Ez sem rossz éca, sokan megpróbálták már vele figyelemreméltó sikerrel. Mindössze az a bökkenő, hogy világéletemben idegenkedtem a fellengzős, papírízű irálytól, melynek annyi köze van a valósághoz, mint egy kálomista embernek szűz Máriához – tűnődtem el tegnap reggel a számítógép előtt. Akkor hát hogyan tovább, barátom: tényleg kitesszük az utolsó pontot írói munkásságunk végére, vagy írunk, ahogyan írunk, és megvár­juk, míg a halál teszi meg helyettünk? Fél óráig rágtam a körmömet, vártam a választ magam­tól, persze hasztalan, mire majdnem belevágtam az egeret a monitorba. Csapó, ennyi! A mór mehet, a mór megtette a kötelességét. Nem írok többé, és kész. Nem írok, nem olvasok, én magyar nemes vagyok. Lekapcsoltam a gépet, és estig céltalanul sétáltam szobáról szobára, onnan ki az udvarra, az udvarról a kertbe, és újra vissza. Úgy éreztem, lassan megfagy a lel­kem, kiürül az életem annál is inkább, mert nem tudtam az írást semmi mással pótolni. Társa­dalmi élet nuku, családi, baráti kapcsolatok nulla a köbön, szórakozni nem járok, ugyan bi­zony mi értelme van egy ilyen vegetálásnak? Másnap, vagyis ma már fel sem akartam kelni, csak feküdtem, feküdtem, amíg a lelkem hidegsége bele nem kúszott a testembe. Eddig nem féltem, de ettől már ugyanúgy kivert a hideg veríték, mint amikor Judit testébe próbáltam életet lehelni, vagy szellőztetés címén nyitották rám a pszichiátria összes ajtaját, ablakát. Kipat­tantam az ágyból, és elkezdtem tornászni, hogy a mozgástól újra beinduljon a normális vérkeringésem. Nem sokkal ezután pedig… Találják ki, hova menekültem! Hát a PC-hez, kérem tisztelettel. Rákattintottam a naplómra, és néhány perc múlva megfeledkeztem a világról. Érdekes, milyen folyamatokat indít be néha a halálfélelem, merthogy megint megrohant, az nem vitás, következésképp még mindig nem vagyok túl rajta, és az írói alkotást spontánul, mintegy védekező reflexként vetettem be a rettentő Kaszás ellen. És úgy tűnik, mint mindig, most is szuperál. Nem tudom, meddig, milyen intenzitással, de meggyőződésem ellenére is újra hatásos ellenszernek bizonyult. Voilà, az én depresszió elleni szérumom! – gratuláltam magamnak; ilyenformán kiégés ide-oda, amatőrszinten-e vagy sem, de ajánlatos folytatni a 11-12 éves koromban elkezdett írói munkámat, hobbit, bárminek is nevezzük. Aztán, ha valóban minden kö­tél szakad, és semmilyen antidotum sem jöhet többé számításba, akkor, de csakis akkor dobom be esetleg a törülközőt. Más szóval akármilyen „lúzer” vagyok is, és még mindig nem nőttem fel igazán, de… Mit is mondott Pierre Cambronne, Na­póleon tábornoka? La garde meurt et ne se rend pas!: a gárda meghal, de nem adja meg magát! Ezt vallom én is, ezért fogcsikorgatva, és akár térden állva is harcolok, verekszem, bár sokszor magam sem értem, mi célból. Talán azért, mert „az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga”? Meglehet.

 2020. december 25.

A koronavírus 2. hulláma alaposan próbára tette a kormányt és vele együtt az ország, mit ország, világ teljes lakosságát. Naponként ezrek estek áldozatul a járványnak, ennek ellenére a húzd meg, ereszd meg taktika maradt, bár újabban arról kezdenek suttogni, hogy az egyedüli megoldás az általános és teljes védekezés lenne mindaddig, amíg a Covid–19 legalább 60%-ban eltűnik a bolygóról. Szerencsére megérkeztek az első amerikai vakcinák, amit állítólag még sok más fog követni. Adja isten, hogy ne túl későn annál is inkább, mert Angliában máris új, mutálódott vírus ütötte fel a fejét, mely majdnem kétszer olyan gyorsan terjed, mint az eredeti Covid–19 – jelentette be Müller Cecília, Mo. országos tiszti főorvosa a rá jellemző objektív tö­mörséggel. És csak idő kérdése – jegyzem meg én –, mikor rohanja le Európát, majd sorban a világ minden államát.

Megszüntettem az OTP bankbetétem, ami a négy örökös, plusz köztem oszlott meg. Nem részletezem a pénzügyi tranzakciót, mert utálok számolni. Hanem az utolsó elszámolásra a te­metési költségek kapcsán piszkosul ráfáztam. Eredetileg én álltam a költséget, aztán kiderült, hogy nem is nekem, hanem a rokonaimnak kellett volna állnia. Viszont a törvény az törvény, ezt az összeget utólag ugyan, de ki kellett fizetniük, azaz pontosan 240 e forintot. Lett belőle 142 e készpénzben. Számla nélkül, aminek átadására azonban már nem volt hajlandó a tiszteletreméltó sógornőm. Gyanús, nem? Nyilván azért, hogy ne tudjam ellenőrizni mikor, mire, mennyit költött Juditra. De ez még nem minden, ezenfelül aláírattak velem egy papírt, mely szerint átvettem tőlük fejenként 41 250 forintot, ami persze távolról sem felelt meg a valóságnak. Nem vitatkoztam velük, aláírtam, hogy ne feszítsem tovább a húrt, meg aztán rájuk is vagyok szorulva: Gyuszi bevásárol, csekket fizet, vasárnaponként ebédet hoz, Csöpi mondja be a telefonba a gáz- és villanyszámla adatait. Ez sem semmi, mondhatnám úgy is, hogy ennyi kárpótlást meg is érdemelnek tőlem hálából. A baj csupán az, hogy mindezzel ők hozakodtak elő először, vagyis amint összejöttünk, Eszter már le is rohant egy hosszú listával. Ennyit a tapintatról, illetve rokoni szeretetből végzett szívességről. Na ja, a szeretetből nem lehet megélni. Köszönöm Oszlányi Eszter, isten fizesse meg az önzetlenséged! És a tiedet is Gyuszi, akitől ezek után már csak egyet várok: mikor nyújtod be te is a magad külön számláját nem feledkezve meg olyan dolgokról sem, mint benzinköltség, parkoló díj, budi pénz. A heti egyszeri rokonságlátogatásról pedig ezennel lemondok. Igaz, hogy eddig sem látogatott meg, bár többször is megjegyeztem, ez az egyetlen feltétele annak, hogy örökölhesse tőlem a bankbetétemet, csak mosolygott, és persze azóta is adós a látogatásával. Valószínűleg nem vett komolyan, és el sem tudja képzelni, hogy ennyire fontos lehet valakinek egy-egy hétvégi purparlé. De már nem igénylem, mert… Már majdnem azt mondtam, hogy kétes jellemű emberek társaságára nem vágyom. Világos, csak az a bökkenő, hogy ilyen szempontból én sem vagyok ám olyan feddhetetlen. Mint mindenki más én is képmutatóskodom, hazudok. Nem gyakran, de előfordul, és olyanokra mosolygok, akiket ki nem állhatok, ilyen habitussal pedig vajmi ke­vés jogom van gerincesebb társaságot kívánni magamnak. Na, csakhogy ezen is túlvagyunk! – lélegeztem fel otthon, és nagyon szégyelltem, hogy szerettem volna megint valahova elfutni, valahova messze, hegyen-völgyön túlra, ahol az ember nem embernek farkasa. No de van ilyen hely kerek-e világon?

Esetleg papíron, a könyvek, írók világában. Ide szoktam menekülni én is, meg is írtam ezúttal a Nyugodj meg, bogaram! című novellát. Recenzense Turai Kamil barátom. Az ismertetés­ből rögtön kiderül, hogy szerzője nem irodalomkritikus, de amit ír, az bizony figyelemreméltó műveltséggel és sok eredeti szóalkotással megírt méltatás. Csupán egyet, a legfontosabb dolgot hiányoltam belőle: a novella csattanójának és a hozzákapcsolódó eszmei mondanivalójának a kommentjét. Természetesen szóvá is tettem Kamilnak, mert szóvá tettem, naná, még irodalmi kérdésekben is hallgassak? Sajnos hiába. Kamil eleinte (szokása szerint) összevissza hadovált. Bocs, öregfiú, de tényleg ez a szokásod, ahelyett, hogy egy mondatba sűrítenéd a lé­nyeget. Később úgy tett, mint aki nem érti, tulajdonképp mi a problémám. Vajon tényleg nem értette? Alig hihető, inkább az lehetett a baj (bár ez sem állt sokkal távolabb a hajmeresztőtől), hogy eszébe sem jutott ilyen csekélységen filózni. Vagyis úgy jártam, mint néhány kecskeméti iskolával, illetve irodalmi portállal, ahol ugyanezt firtattam anélkül, hogy bárki is reagált vol­na a kérdésre. Akkor sejtettem meg először, általában miért hiányzik a kortárs írók műveiből az eszmei mondanivaló. Pedig már hozzászokhattam volna, hogy a szerkesztők alfa és ómegája a domináns korstílus, ami azon kívül van, például olvasmányosság, érdekesség, kerekdedség, természetesség, írói átélés, feszültség, gondolati mélység stb. mind-mind nem számít, ha azok nem a szerkesztők által megkövetelt esztétikai normákban konkretizálódnak. Erre feladtam. Nem akartam használni újra ezt a szót, de erősen idekívánkozik: no comment.

Szenteste. Ülök a karácsonyfa előtt, és visszaidézem 2020 számomra kiemelkedő társadal­mi eseményeit.

Jan. 30.: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) nemzetközi egészségügyi vészhelyzetet hirdet a kínai Vuhanból kiindult, később világjárvánnyá vált COVID–19.-pandémia miatt.
Jan. 31.: életbe lép a Brexit (az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból).
Február 5.: meghal Kirk Douglas, Oscar-díjas amerikai színész.
Február 24.: meghal Csukás István, Kossuth-díjas magyar író és költő.
Március 11.: Magyarország veszélyhelyzetet rendel el a koronavírus-járvány miatt.
Március 27.: Észak-Macedóniát felveszik a NATO-ba.
Április 2.: a Covid-19 koronavírus-járvány regisztrált eseteinek száma világszerte átlépi az egymilliót.
November 25: meghal Diego Maradona, az argentin származású, „minden idők valaha élt legnagyobb focistája.”
December 2.: Szájer József, a Fidesz alapító tagja, egy szexbotrány kapcsán kilép a Fideszből, majd a szülővárosától kapott díszpolgári címéről is lemond.

Személyi vonatkozásban semmi érdemleges változás nem történt. Legfeljebb annyi, hogy tanár úrból haszonélvezővé változtam, vagyis vegetáló parazitává. Az én olvasatomban. Lám, most is Gyuszi lányának a jóvoltából csipegethetek az asztalon illatozó sütiből. Még Csöpi, Judit nővére is átkacsázott hozzám egy ételhordóval a kezében. Egyedül Gyuszi felesége ma­radt adós egy megrendelt cukormentes orosz tortával. Elfelejtette, vagy fütyölt rá, annak elle­nére, hogy öt ezrest ígértem a tortáért, ami, ugye, nem semmi? Ki tudja, nem magyarázta meg. Annyira már nem tellett a rokoni figyelmességéből, hogy elnézést kérjen emiatt. Ugyanúgy, mint a múlt télen, amikor zavar támadt a gázfűtésben. Halálomig sem felejtem el, hogy hallga­tott, amikor szállást kértem tőle éjszakára. Legalább annyi időre, amíg sikerül kijavítani a defektet. Pedig milyen rosszul voltam, istenem, de rosszul voltam! Csak úgy rázott egyfelől a természetes hideg, másfelől a belső láz, és szinte szó szerint éreztem a halál leheletét a testem­ben. Mindegy, fátylat rá! De hogy ez a tél se teljen el minden gáz nélkül, az égiek elintézték, hogy most meg a vécémosdóm mondja be az unalmast. Még csak ez hiányzott! Ide vízveze­ték-szerelő kell, ami ugyan még akadna, de kinek a kötelessége fedezni a javítás költségeit? Gyuszi szerint az én kötelességem, miután a rezsi fizetése is az én feladatom, a Polgári Törvénykönyv XXX. fejezete értelmében azonban, ahogy én értettem (kicsit homályos nekem ez a fejezet) a tulajdonos feladata. Erre meg Gyuszi fütyöl. Nem korrekt dolog, de hát ilyen a Marsa család: mindig fütyöl valamire vagy valakire. Az anya az ígéretére, az apa a törvényre, és tulajdonképpen reám is, mert miként magyarázzam, hogy a jelenlétemben csak én veszem fel a kímélő arcmaszkot, vagy: Eszter becstelen pénzügyi tranzakcióit utólag Gyuszi maga is elismerte, de helyrehozni a svindlit már nem hajlandó, amit persze, én bolond, a tudomására is hoztam. Más biztosan felkapta volna erre a vizet, ő csak sunyin mosolygott, és hozta, hozza ma is tovább a vasárnapi ebédet. Ez aztán a krisztusi megbocsátás! Most már csak arra lennék kíváncsi, akkor is hozná-e, ha kijelenteném, meggondoltam magamat, és nem rá, hanem a református egyházra hagyom a megtakarított pénzemet.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet