„A vágyam szinte égig ér, Lenéz rám a Göncöl-szekér” – ezt a verset tizenhárom éves koromban gondoltam ki. A folytatás elmaradt, és most ezt a két sort mondogatom magamban. Már miért is ne mondogatnám, amikor valóban lenéz rám a Göncöl-szekér, mind a hét csillagja ott ágaskodik szemközt, a diófa tetején. Az égen nagy rend kezd kialakulni: a hold ma kimenős, a csillagok kedvükre ragyognak, már a Tejút is kezd szétfolyni középen, felhőnek nyoma se látszik. Istvánunk kitölti a János-áldást, az asszonyok összeszedik az üres poharakat.
– Én kinn maradok éjszakára! – hirtelen elhatározás adja szájamra a szót, indulok a kert és a gyümölcsös határvidékére, ahol a nagy diófa lombbirodalma véget ér, ahol legszélesebbre tárul az égbolt. A ház népe szörnyülködik. Végighallgatom a „De…”, a „Vigyázz magadra…” és a „Nehogy…” kezdetű mondatokat, aztán betessékelem őket a sötét, nyirkos és csupa biztonság lakóházba. Magam maradok, és egyszerre tapasztalni kezdem, hányan is vagyunk ébren egy magányos éjszakán. A három diófa a fejem fölött összesúg, rosszallják, hogy kivonultam védő kupolájuk alól. Dehogy bújok még hálózsák-szállásomra!
Ostoba az ember, fél életét alvással tölti. Azt hiszi, a világ is alszik, amikor ő lehunyja a szemét. Az éjszaka – nézz körül! – maga az ébrenlét. Szemem megszokja a sötétet… Nem, a sötétet a szemnek nem lehet megszoknia, talán az értelem veszi tudomásul, hogy most a többi érzékszervet kell használni. Fészkelődik egy-egy madár a fán, ez jó szó, azt jelenti: elhelyezkedik a fészke mélyén, felborzolt tollával takarózik. A gyümölcsfa lombja suhog inkább, mint zizeg. Mintha titkos üzenethordozó járkálna a fák közt, az árnyékból ki-kisuttog egy-egy gally nesze. Ez talán a meggyfa, ez meg a birs… Kaposvár felé most megy el az esti busz. A megállóban fékez puhán, alig sóhajtásnyi idő után már indul is tovább. Ott lebeg a menetrend az út fölött, a kert fölött.
Leheveredek, mozdulatomtól a csillagos ég talpra áll. Most van igazán szemben velem. Nem azon a silány módon, mint amikor ültünkben arcunkat az égre emeljük, és csigolyánk csikorog a nyaktekerésben. Kezd egybefolyni a fent és a lent, akár az éjszakai repülőjáratokon, ha a gép megbillenti a szárnyát. Pedig mintha nem is mozdulna a világ. Hogy megnézhesd magadnak. Hogy megnézhessen magának.
A csillagok már mind a helyükön vannak, éjszakai fényruhájuk hibátlan. Gyerekként hányszor határoztam el, hogy tetten érem őket, milyen sorrendben bukkannak elő. Csak az Esthajnal, az ragyogott a lemenő nap nyomában, az ég többi része még szürke volt, lilás. Mire fekete lett, száz társa volt az Esthajnalnak, és soha nem sikerült elkapnom a csillaggyúlás pillanatait.
A térképnek bolondja voltam, órákat kalandoztam, a városok gömbjén és a folyók kék vonalán futtatva ujjamat. A földgömböt meg-megpörgettem, miközben zseblámpám volt a nap, amely bevilágította a kontinenseket. Az égbolt azonban ismeretlen ország maradt számomra, földrészekre oszthatatlan, átjárható, vége-nincs birodalom. De hogyan is lehetne ölbe kapható gömb az ég, felrajzolt figurákkal, ezt sose értettem. Az egy Göncöl volt, amelyikbe beleláttam a kocsi négy kerekét meg az eltört rudat, de azért azt is inkább hívtam Nagymedvének. Balgaságnak tartottam görög hősöket meg furcsa madarakat küldeni az égre fantáziánk hírnökeiként.
Hányan félnek az éjszakától, vagy inkább a sötéttől. Attól, hogy nem tudják, mit nem látnak? Vagy ami egyszerre elébük toppanhat és fölkészületlenül éri őket? Éjszaka nem toppan semmi. Vagy a távolságtól félnek, az égen hihetőbb végtelentől, amelyből a csillagok ízelítőt adnak? A csillagok – régi bölcsek megírták ezer évvel ezelőtt – a helyükön maradnak, nem tévelyegnek a végtelenben, a véletlenben.
Augusztus van, csillaghullás ideje, számolnom kell a csillagzsákmányt, melyik hol, merre fut le, fényemléket hagy-e maga után. Feloldhatatlan ellentét – mormolom magamban –, hogy az ég őshonos, nagy csillagai nem mozdulnak évezredeken át, ezek a szemernyiek pedig átrohannak a fejünk fölött, fényport szikráztatva széjjel. Micsoda igazságtalanság! De melyikkel szemben is igazságtalan a mindenség? Amelyik a távolban örökké világíthat mozdulatlanul, vagy amelyik fénypatakot folyat le ránk, két fekete vakság között egy-egy hosszúra nyúló, röpke pillanatra?
Kígyó, Hattyú, Androméda, Kassziopeia, Orion, ott kell lenniük, mert hibátlan az égbolt – ők ugyanúgy nem ismernek engem, amiként én őket. Most keresek magamnak közelebbi és megbízhatóbb égi vezetőt. Derékszögű, szabályos háromszög csúcsait jelöli ki itt lejjebb egy mennyei formáció, a tuják fölött a két alsó csillag, és a szélső diólevélnél, fenn a harmadik. Az égboltnak éppen az ellenkező végén, mint a Göncöl-Medve. Végén? Csak ember mondhat ilyet! Hiszen fölöttünk maga a végtelen. A tér is végtelen és az idő is, nekünk mindkettő az. Bár tér és idő talán nem is más egészen, csak… csak nem a mi élő-haló, földön járó elménk szerint működik.
Azt viszont újabb kori bölcsek állítják, hogy a világmindenség – magyarul: a csillagos ég – távolodik. Távolodik tőlünk, és távolodik a saját csillagaitól. Tágul, és pedig gyorsulva tágul. Az eget nézem, tágulás és gyorsulás felfoghatatlan fogalom számomra. Darabokra hullik egyszer az Orion, a Fiastyúk sem tereli tovább csibéit, elhagyja kerekét a Göncöl-szekér? A régi bölcsek, az ezer év előttiek (azért ők is bölcsek voltak ám!) vajon nem ugyanezt az eget és nem ugyanígy látták? Leírták, fölrajzolták, megmérték, és mérik újabb és pontosabb műszerekkel, miközben tágul, gyorsul és végül széthull kezük között a világ. Miért vettétek el tőlünk az elérhetetlen égboltot, a végtelenség varázsát, ha aztán magatok rontjátok el és nevezitek át növekvő romhalmaznak? Aki a fénycsapdás nappalt fürkészi, semmit se lát. Az éjszaka egét kell nézni, hogy megtapasztaljunk valamit mindebből az irdatlan változásból. Maradj veszteg, feküdj csak a hálózsákodban, húzd a fejedre homlokig a kámzsát és nyugodj meg: reggelig nem szakad le fejed felől a mennybolt, ott lesz Hajnalcsillagod is, bár talán ezernyi ezer lépéssel távolabb, mint tegnap esti lepillantásakor. Ebben azért megnyugszom, Trigonálom a helyén (tessék, már én is görög nevet adtam háromszögemnek!), a világrend pontos szabályszerűséggel hány fittyet saját törvényeinek!
Az első félórában öt csillag hullott le a valahonnanból a sehovába, utána szünet következett. Egy-egy sziporkának, mire odakapom a szemem – vége. De lehet, hogy az ég peremén voltak ma a nagy hullások, ahová figyelmem el sem ér. A csillaghullások nem az én kedvemért történnek!
Váratlan vetélytársa támad az égi rendbontóknak: az éjszakai repülőgépek. Egy folyton égő és egy villogó lámpa jelzi útjukat. Az égboltra egyszerre ráborítom földi térképemet, és a somogyi nyári éjszakában rendet próbálok rakni: az ott Milánó felől jön, és mintha Moszkva irányába sietne el, amott, a vállam fölött pedig a bécsi gép lépett be a diófa tetején át és Athén lehet a célja. Éjfélre – mondom én – meglátja az Akropoliszt. A közel-keleti járat északnak tart, irány a házunk kéménye, akkor tehát ők skandinávok! A jó kalandjátékban kicsit sajnálom, hogy gépeim hangtalanok, mintha lábujjhegyen repülnének. Némák, mint a csillagok. Buzgó kis földi Göncöl-szekerek.
Elalhattam bizonyosan, testem a hálózsák cipzárja alatt verejtékezik, arcomon hűs éjszakai szellő. Felpattan a szemem: – Mi történt? Lemaradtam valamiről? – Semmi se történt! Annyit ment előre a világ, amíg aludtál, mint tegnap este és azelőtt éjfél és fél kettő között. Dehogy, dehogy, valami más történt. Fölöttem elfordult az ég. Odébb vonultak csillagjaim, Göncölöm belesüllyedt a diófa fekete tavába, háromszögem pedig följebb kapaszkodott, a tuják fölé. Keresem, találom és nem találom megbízható régi-égi ismerőseimet. Nincsenek, ha vannak, máshol hunyorognak. Kibontakozom zsákom védelméből, arcom-kezem csupa harmat. A csend, amelyről egy órája még azt hittem, fokozhatatlan – űrbéli, süket némaság lett, de milyen hangja is lehetne messze egy elforduló csillagnak és a közelben az éjszakai harmathullásnak. Kinyújtom magam elé a kezem, érzem, amint távolodik a két tenyér, de látványát elnyeli a sötétség. Aztán fölfelé, igen… az ég felé nyújtom. Ahogy néhány csillagot (néhány százat) eltakar, a körvonalakból ismerek rá saját kezemre. Az éjszaka hűvös műhelyében most készül a holnapi nap. Hogy a fény majd mindent rendben találjon.
Fejem fölül elgördült az ég. Kicserélte magát valamiféle másik égre, amelyet eddig sose láttam. Amelyen nem érvényesek az esti csillagtörvények. Amelyen nem a helyén szemlélődik se a Göncöl, se a többi csillagformáció. Fordulnom kell nekem is utánuk, és nem tudom, hogy milyen irányba forduljak, hogy megtaláljam a helyemet közöttük. Amelyik lesüllyedt, fel nem jön többet ma éjjel. Most már igazán egyedül vagyok, idegen csillagok alatt. Félni kezdek, csak még nem tudom, mitől. Attól, hogy jön valami, vagy attól, hogy nem jön semmi. A földet figyelem, amelyen állok, amely úgy tesz, mintha semmi se történt volna. Pedig itt, lenn semmi se történt. Hallgatózom, de csak a saját szívem verése válaszol, kezdek megnyugodni. Egyelőre, egyetlen pillanatra, miközben ott fenn – ahogyan a bölcsek beszélik –, ezer mérföldekkel távolodik egymástól és tőlem a kalandor kedvű Szíriusz, az öves Szaturnusz, meg a sötét lelkületű Plútó.
A szomszéd kertben felugat a Pamacs kutya. Fekete puli, az éjszaka cimborája, szaggatja a kerítést, miközben ordítva tiltakozik, hogy őrsége idején valaki kószáljon a kertben. Nem kószálok, mozdulatlanul állok, de ezt Pamacs nem méltányolja. Megrettenek az ugatástól, örülök neki. Nem vagyok egyedül. Ilyen társra vágytál? Valamit odaszólok feléje, a hangomtól hangja még dühödtebbé válik: – Mit felesel ez itt nekem, kutyának?! – Beleburkolózom újra a hálózsákba, de Pamacsot ilyen olcsó fogással nem lehet elnémítani. Visszaugat álmomba, meg nem unja saját őrszolgálati hangját.
Az úton autóbusz nincs, az égi folyosón repülő nincs, a csillagok elfordultak tőlem, háromszögem is kezd elveszni a millió mennyei három-, négy- és százszög között. Csillag se hullik hajnal előtt. Az eb most a gazda. Ez így történik minden éjjel? Mióta? És meddig még? Miért bújunk el vajon a nap fényárjába, hogy mindebből semmit se lássunk? Mitől fél, aki fél valamitől? Mikor kezdenek fakulni az éjszakai lobogók, az éjszakai ragyogók? Most meglesem, melyik csillag mikor huny ki és tűnik el ma éjszakára végleg. Az Esthajnal persze már megint ott jár legelöl, ott, ahol mintha valami világos dolog történnék.
Szemem elfáradt és leragadni készül. Borzasztó ez az erősödő fény, már egészen lilás, még az kell, hogy szürke legyen, aztán aranysárga. Szemem szorosra zárom, fejemre kámzsát rántok, a hálózsák mélyére húzódom a maradék álomért. A harmat kinn maradt, a szellő a homlokom körül incselkedik. Elleszünk itt ketten reggelig. Csak semmi fény, csak semmi nappal, ilyen kalandos éjszaka után aludni akarok.
– Jó reggelt a csillagvadászoknak! – István kezében egy üveg torokkaparó és két pohár. Tombol a napfény, a diófán szól a rigó. Megmoccanok: – Ezek semmit se tudnak semmiről? Pedig micsoda éjszaka volt! – elveszem a felém nyújtott poharat.
– Na, hány csillag szaladt le az éjjel?
Mondok egy számot egy és végtelen között.
(2010. augusztus 30.)
Hozzászólások