Akkor jártam először a tóparti kisvárosban… Nem is a kisváros miatt, hanem a Badacsony miatt. Vagyis a napfogyatkozás miatt, amit legjobban a tóparti mólóról lehetett látni. A Badacsony fölött eltűnt a nap, elmúlt a fény, hideg lett és szürkeség. A madarak elnémultak, az emberek zajongtak. Kiáltozták, hogy: „Hurrá, milyen sötét és hideg a világ!” Nekem a hideg a csontjaimba bújt, a félhomály a szemembe fészkelt, bennem maradt mindkettő, máig felidézem időnként, elbizakodott perceimben.
Amikor aztán visszatért a fény, a hő, amikor megszólalt a madárdal, az emberek megnyugodva beültek a kisváros mólóvégi borozójába, és elégedettek voltak. Én ott maradtam a vízparti köveken, és a jelenséget, amelyet a többiek szenzációként éltek át, és többnyire azonnal elfelejtettek, elneveztem magamban holnapfogyatkozásnak. Meg is írtam mindezt egy háromoldalas bölcsességben, a barátaim a bölcsességemet ostobaságnak nevezték, és papírhajót hajtogattak belőle.
Évtized múltán jártam újra a tóparti kisvárosban, a Badacsony átköszönt, mint régi ismerősnek. – Azért azzal a félnappal még tartozol! – intettem neki vissza. Aztán nyugodt szívvel felszálltam a megyevárosi vonatra. Kedélyes vicinális ez, bekanyarodott a somogyi erdők és mezők közé, ez itt még lapos-lapályos táj a Berek sarokvidékén. Arcomat nézegettem az ablaküvegben, a hajam ősz, és ősz a szakállam is. Rövid haj, kurta szakáll, de ősz. Van ilyen. Nekem ilyen van.
– Út, vasút, életút! – dübörögte az arcátlan vonat. Dehogy! Derék vonat ez, gömborrú, piros mozdony vonszolja óvatosan, hogy ne keltsen feltűnést erdők, csordák és patakok között. – Somogy – gyomos! – dohogja aztán fülembe a gúnymondókát. Én visszadohogok: – Somogy az erdők királya, fái góliátok, bokrai embernek pihenők, állatnak rejtekhelyek. A csend kézen fogva jár az árnyékkal. Az árnyék húzódik a fény elől, de követi, a csend helyben marad. A fák élőtársaink, jobbára túlélnek, vajon eltöprengenek-e az ember elmúlásán? Szamárság! Szamárság? A fák egy helyben állnak, ott kell magukat kiteljesíteni, ahová a végzet – talán faisten – állította őket. Az ember változtathatja helyét, mindig jobbat keres. Vajon megleli helyét és boldog lesz, felmagasodik, ahogy egy fenyő, egy tölgy vagy egy parti fűz?
A nagy lustaságú bivaly csak néz, talán gondol is valamire, de mire gondolhat egy berekbéli bivaly? A többieket rezervátumba terelték, ő maradt itt egyedül szabad bivalynak. Ő is élőtárs, akár a fák, elránt a fürge vonat, a bivaly halad a korral: megszokta a vonatot.
Az egy helyben álló élőtársak fölfelé törekednek, csak fölfelé, akármi lesz. A többi fa fölé, mint az emeletek, tornyok, felhőkarcolók. Lombjukban zöld a homály. Csöndes béke honol vajon közöttük, vagy néma háború? Ki tudja, az ember mindkettőt megtapasztalta járó-kelő életében. Egyszer Istent kellett ábrázolnom – földi lény formájában: a tölgyfát választottam, a tölgy Ádámnak osztott bölcs tanácsot, Ádám a tölggyel pörölt, az író elégedett volt. Most odaköszöntem Tölgyistennek.
Vannak helyek a földön, ahol mintha megállt volna az idő. A somogyi rengeteg bizonyosan ilyen hely. Így áll mozdulatlanul… mióta is? És vajon években kell-e mérni az időt, vagy eseményekben, netán építményekben? Amíg ők emlékeztetnek, az idő nem fogyhat el?
Kanyarog a vonat, percenként vált erdőt-mezőt, kanyarog a történelem, percenként vált évszázadot-évezredet. Római villa – hallom, látom a rengetegben, megáll az idő, megáll a vonat. A Dunántúl persze Pannónia provincia volt, helyénvaló a római emlék. De hogy villa?! Lovastiszt, módos kalmár építtet villát, talán éppen kétezer éve, hová is? A Pelso mellékére, a Balaton partra… Idáig ért akkoriban a Balaton? Aztán később lett belőle Berek, aztán ingovány, aztán elfoglalta a rengeteg. Az idő a villához ragaszkodott, a Pelso tóhoz kevésbé, azt hátrább parancsolta. Máig állnak-porlanak római villák alig napi járásnyira innen, vajon éjszakánként vagy téli ködben váltanak rejtjeles, latin nyelvű üzenetet egymással a túlélésről és az elmúlásról?
Évezrednél több idő rohant-vánszorgott el aztán, új nép, új nyelv, új Isten kezdte honát lelni a somogyi erdőkben. Már magyarok, még pogányok? Koppány vezér csatában esett el, László királyt – szól a legenda – angyal vitte kocsiján Váradra, végső nyughelyére. A síkon a törvényhozó lovagkirály temploma, a völgyben a régi hitnek faragott emlékoszlop. Egymástól alig karnyújtásnyira…
Végtelennek tűnő dióligetek. Az országban a legdiósabb vidék Somogy megye – mondják a híresen büszke somogyi dióművelők. A folyondár nem fojtja meg a diót, a szagát-keserűjét el nem viseli, a dióliget szellős, törzse teherbíró, bő termést ígér. Mint a családban: dióatyák körül szépen termő diófiak, árnyékuk mián megőrzött, töredezett kérgű öregdiók. És külön – bárki láthatja – őrdiók, árnyékhossznyival távolabb, magasabban, egyedül. Ők a hírszerzők, a viharlátók, dióország lovagjai.
Mesét kellene írni a diókról, igaz mesét, dió királyfiról és – mondjuk – nádszálkisasszonyról. Ihol a két szereplő az ablakom előtt, integet az egyik, bólogat a másik. Vágyakoznak, de el nem mozdulhatnak. Kemény törzs az egyik, el nem törik, lenge szál a másik, egy mozdulat az élete. Sosem lehetnek egymáséi. A vonat elránt, nem várhatom be a tragédia végét…
Nekem ma estig címet kell adni ennek az írásnak, hangzatos címet, csipetnyi rejtéllyel, a kanyargó vonatútról, a fák-bokrok mineműségéről, meg, ami mindent beleng: az idő múlásáról. Én pedig e helyett magamat szemlélem az ablaküvegben, a kerekek dohogását hallgatom, és fogalmam sincs semmilyen bölcs tanulságról. Bizony, rázós dolog ez a vonat!
Talán vissza kellene menni a Badacsonyhoz, számon kérni tőle a holnapfogyatkozás óráit, a rideg hideget, az elnémult madárdalt. Meg azt a félelmet, ami bennem nőtt nagyra: ha ilyen borzongató egy morzsányi fogyatkozás, milyen lehet egy valódi égi esemény: egy üstökös kalandozása, az öreg Nap pillanatnyi elszunnyadása, vagy a mindenkire váró végelszámolás? Badacsony sokat tud, öreg, és – bizonyosan – sokan járnak hozzá tanácsért megélés és elmúlás dolgában. Eh, nem fordulunk senkihez, a saját húsz-harminc évét pedig két fogyatkozás között mindenki maga rostálja meg, mi a megőrzendő benne, mi a kihajítanivaló.
„Az évek tornya magasabbra hágott…” – nem voltam még húszéves, amikor ezt a bátor sort leírtam. Ezt a balga sort, mert hát mekkora tornyot rakhatott az a süvölvény gyerek húszéves koráig, amely most egyszerre magasabb lett? Szonett lett belőle, ott íródott a Badacsony alatt, egy vitorláson, a társak hálából belöktek a Balatonba. Azóta rakom a tornyot, az éveket. Már rakni sem kell, szállnak-gördülnek fölfelé, megállnék néha, elmenekülnék az észrevehetetlen-szörnyű munka elől, de ők olyan társak, akik dolgoznak helyettem is, építenek-épülnek, ha nem kérem is! Elég… az évek gyarapodjanak, én pedig szemlélem addig ezt az ördöngös-mosolygós vasút-utat, ezt a baráti, végtelen titokvásárt.
Vége-nincs partjai között a tó nem hunyja le a szemét, sőt éppen ellesi az égi történéseket, tükrén ugyanúgy futnak és lebegnek a felhők, mint odafent. A parti nádas akár a pillák sora a szem két oldalán, rejti és sejteti az éltető gazdát. Elálldogálni volna kedvem a part szögletén, ahol se tó, se nád nem vehetne észre. Hátha – remélem – az éjszaka órájában a halak mind a partra jönnek, köszöntik egymást, és elbeszélik azt a rengeteg vízcsepp-történetet, amelyet egy teljes nap alatt hallottak-láttak a mélyben, a tó és talán a hallét legmélyén. Az efféle néma beszélgetésektől talán bölcsebbek lennének ők maguk is, talán szomorúbbak, talán csak egyszer gyűlnének össze életükben, hogy egymás halszemébe nézzenek. Napkeltekor aztán visszaszállnék a vonatra, megnyugodva, hogy a halak ugyanolyan magányos és összeférhetetlen népek, mint az emberek. Vagy egészen másmilyenek, de hát ezt a halak tudják.
Közeledünk a megyevároshoz, – Végállomás – végálmodás! – dohogja a szégyentelen, gömborrú mozdony. Vajon mikor lesz következő utam ezen a vonalon, ezen a vonaton. Hányszor fog addig fogyatkozni nap és hold, költözteti-e odább partvidékét a Balaton, nőnek-e tovább ég felé a somogyi dióligetek, hársak és tölgybirodalmak? Vagy legközelebb éppen visszafelé fogok felpattanni a dohogóra, és a másik oldal lankáinak és csordáinak integetek majd tétován, remélve, hogy visszaintenek? A vonat pedig begördül a tóparti kisváros állomására, ahonnan csak háromszáz lépés a móló, a part, a megloccsanó Balaton? A közeledő végtelenben pedig ott fog regnálni a fényt homályosító, az időt osztó Badacsony? Remélni kell, tervezni szabad, de ki lát bele az amúgy végtelen időbe!
Hozzászólások