(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

20.

  2021. jún. 9.

Most három napja kiszökött Fifi az utcára. Éppen a fűnyíróval igyekeztem volna kifele, amikor a kutya kifurakodott a lábam között. Gondoltam, csavarog egyet, aztán visszajön, mint ahogy azt már máskor is megtette. Nem jött vissza. Elütötte egy autó, befogták, sejtelmem sincs. Mindenesetre az esetleges gazdi nem sokat nyert egy ilyen öreg, félig süket kutyával. Az igazat megvallva nem is nagyon bánkódom miatta. Nem volt ragaszkodó, hűséges kutya, élete so­rán többször meg is harapott, meg butácska is volt Fifi 2. Az elődjét, Fifi 1-et szerettem. Va­dász-, párzási és egyéb ösztönétől vezérelve ugyan ő is ki-kiszökött az utcára, viszont mindig visszatért. Isten veled, öreg cimbora! Nem állítom, hogy egyáltalán nem bánt Fifi 2 szökése, elvégre mégiscsak 15 évig éltünk egy helyen, de legalább nem kell majd végignéznem küszöbön álló haláltusáját, mint annak idején a Fifi 1-ét. Az eset nem tűnt nagy veszteségnek, ezért nem éreztem meg előre, hogy ilyen „baj” érhet Fifivel kapcsolatban. De az is lehet, majd később, egy-három napon belül bukkan fel a kapuban. Hát, ha ott nem is bukkant fel, felbukkant a sintértelepen, ugyanis elfogták a pecérek; megtalálták a beléje ültetett mikrochipet, és ma dél­ben már mehettem is a kutyáért. Rám se hederített, és még a menhelyi alkalmazott is megjegyezte, miszerint ez a kutyus nem nagyon repes ám az örömtől. Ennyit a kutyahűségről. Most mit csináljak vele? Verjem meg, hogy megtanulja, máskor ne szökjön ki az utcára? De vajon megérti-e, miért tángálta el a gazdája? Aligha, akkor meg minek? Ennyit a kutyahűségről.

A megérzéssel kapcsolatban érdekes gondolat fészkelt az agyamba. Egyesek szerint léte­zik predesztináció (eleve elrendelés), mások szerint nem. Nem szeretnék teológiai elemzésbe bonyolódni, ezért csak saját példámat említem, mely szerint előre megérzem, ha az elkövetke­ző napon átlagosnál nagyobb baj vár rám. De ha ez így van, márpedig így van, hogy lehet olyas­mit érezni, ami nincs, vagy ha igen, csupán átmenetileg. Kérdezem, és nem állítom, mert a választ én biz isten nem tudom.

  2021. jún. 10.

Alig hoztuk haza Marsa Gyuszival a kutyát, már meg is mutatta, ki az úr a házban. Neki­támadt egy udvarunkba tévedt galambnak, és már-már szét is marcangolta, ha közbe nem avat­kozom. Látszólag nem sok kárt okozott benne, legfeljebb a szárnyának, de a sorsa így is megpecsételődött, mert meddig élhet egy galamb szárny nélkül. Bevittem a kertbe, elláttam vízzel, kenyérmorzsával. Hozzá sem nyúlt. Ezek szerint sokkal súlyosabban sérült meg, mint sejtettem. Pár óráig élt még, aztán visszaadta lelkét a teremtőjének. Pár perccel előtte odaröppent hozzá a párja, és megpróbálta magával vinni, de már nem volt kit, a galamb szeme örökre lecsukódott. Hogy mit éreztem eközben, arról inkább nem írnék, de az biztos, hogy ez olyan pillanatok egyi­ke, amikor bánom, amiért megszülettem. Na, de ki kérdezte meg tőlem, hogy egyáltalán meg akarok-e születni?

  2021. júl. 13.

Ezt a hónapot szélsőséges viharok, hideg és meleg napok jellemezték. Az emberek éjjel-nappal szenvednek, különösen az öregek és hajléktalanok. Ez utóbbiakat külön rendeletek védik, és minden szociális intézménynek kötelessége őket befogadni. Képzelem, mekkora lehet az áramfogyasztás. És nekem pont tegnap romlottak el a redőnyeim. Egyik a másik után. Re­dőnyös viszont nincs, illetve van bőven, csak redőnyjavítással nem foglalkozik. Na ja, túl olcsó, nem sokat lehet nyerni rajta. Szóltam Gyuszinak, szerezzen egyet, kerül, amibe kerül, mert ezt a hőséget már én sem bírom elviselni. Még jó, hogy befejeződött az idei európai focibajnokság, amit szerintem a kánikulát kiküszöbölendő helyesebb lett volna ősszel lebonyolítani. De még hátra van a tokiói olimpia, tehát a fuldoklásnak még nincs vége.

A kánikula állítólag étvágytalanságot okoz. Lehet, nálam nem vált be. Szinte napról napra nő az apetitusom. Mivel étkezdébe lusta vagyok menni, kénytelen vagyok magam kotyvaszta­ni rántottát, krumplipürét, paradicsomlevest, sajtos tésztát, effélét. Ezek a kedvenceim. Te jó ég, nehogy visszakapjam a hajdani kilóimat! Sokáig 130 körüli kilót nyomtam. Hiába tornásztam, sétáltam, koplaltam néha, a mérleg mindig ugyanannyit mutatott. Aztán jöttek a 100-112, harmadszorra 90-100 kilók, a pszichiátrián 80. Ezzel a teherrel birkózom jelenleg is, melynek következményeként úgy beráncosodott a bőröm, mint egy 85-90 éves aggastyáné. Állítom én, más szóval nem az öregedés eredményeképpen ráncosodtam meg ennyire. Vajon, ha visszaállnék a régi formámra, a bőröm is kisimulna?

Új fejlemény: fájni kezdett a derekam. Nem mintha nem fájt volna máskor is, de eddig még egy kis tornával mindig kigyógyultam belőle. Most nem, már fél éve fáj, és az istennek sem akar elmúlni. Nincs kizárva, hogy a rengeteg ülés, számítógépezés miatt, de az is lehet, porckopásom van, amit a túlzásba vitt gyerek/ifjúkori tornászás okozhatott. Különösen nem gyötör, csak ha köhögök, vagy le kell hajolnom, akkor viszont cudarul. El kellene ballagnom az orvoshoz, de ez a járványmizéria, no meg a doki mogorvasága nemigen csábít a rendelőjébe. Így persze elég ne­héz a kertben öntözni, gyomlálni, de ki tenné meg helyettem? Gyuszi vagy pláne a fia biztosan nem, pedig már a koromra való tekintettel is megtehetné. Egyelőre tűrök, amíg tűrhetek, aztán majd meglátom.

A baj nem jár egyedül. Romlik a hallásom is, csakhogy most a bal fülemre hallok rosszab­bul. Azelőtt a jobbra, most a balra. A változatosság kedvéért. Még ilyet! Mi a francos franc ez? Vándorsüketség?

A Margaréta Otthon továbbra sem érdeklődik irántam. Elfeledkezett volna rólam Sárkány Eszter őnagysága? De hát feljegyezte az adataimat, azaz várakozó listás tag lennék, vagy azt hiszi, nagyobb biztonságban vagyok a saját lakásomban? Inkább ez a valószínűbb. A hónap elejétől ugyan szinte minden korlátozást megszüntettek, de azóta újabb, még veszélyesebb Covid-vírus (indiai variáns) bukkant fel a láthatáron. Ezzel számolva már a járvány 4. hullámáról beszélnek, annál is inkább, mert egyesek szerint a kínai oltóanyag sem felel meg a követelményeknek. Ezek után nem csoda, hogy némely országban már ajándékot is kap az olta­kozó, illetve kötelezővé tették a francia, görög, lett és magyar egészségügyi dolgozók beoltását. Augusztustól pedig már jelentkeznünk lehet a 3. vakcinára. Épp ideje, bár a föld egész lakosságának is előírnák.

Hű, de meleg van! 28 fok kint-bent. Munkakedvem nulla, bár elszürcsöltem a szokott kávéadagomat is. Jó volna írni, alkotni, de csak ücsörgők a PC előtt, és bámulom azt az ímélt, melyben egyik Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjas (!) szerkesztőm, nevezetesen Csernák Ár­pád közli velem, a jövőben nem tart igényt az írásaimra. Ha mégis kedvem szottyan írni neki, vegyem tudomásul, ezentúl minden levelemet olvasás nélkül kitörli. Hogy mivel érdemeltem ki ezt az ultimátumot? Csupán azzal, hogy ellent mertem mondani neki egy novellám befeje­zésével kapcsolatban. Mindezek ellenére közölte a novellám. Az engedélyem nélkül, és az ő elképzelése szerint, mely pont az ellenkező mondanivalót sugallta, mint amit én akartam a no­vellából kihozni. Valószínűleg meg sem értette a novella eszmei mondanivalóját. De mertem én ezt neki megírni? Nem mertem, csupán arra kértem, ezentúl csak olyan szöveget közöljön, melynek esetleges módosításával én is egyetértek. Eredmény: fel is út, le is út, a jövőben ha­nyagoljam el őket. Hát igen, vanitatum vanitas, vannak ilyen szerkesztők is szép számmal. Ab­ban a percben lapátra tesznek, amint nem nekik adunk igazat. Lásd Kaskötő Istvánt (Kanada) a kimúlt Kalákától vagy a marosvásárhelyi író, szerkesztő Bölöni Domokossal való afférom, akik szintén emiatt tanácsoltak el a lapjuktól. Tehették, hiszen ők a főnökök, ami mindent fölül­ír: tehetséget, barátságot, sajtóetikát etcetera. Ez lenne az írói szabadság, amiről nemrég még olyan dicsérőleg nyilatkozott nekem L. Csépányi Katalin? (Hetedhéthatár). Én ezt (Csernák Árpád esetében) inkább kicsinyes bosszúnak nevezném, amit mi, írók, sajtószabadság ide-oda, vagy lenyelünk, vagy nem, de ez utóbbi esetben már kereshetünk is jobb redaktort magunknak. Még szerencse, hogy csak külsősként dolgoztam a Búvópataknak, különben ezzel a gesztussal még a munkahelyemet is elveszítettem volna. Nos, ilyen szempontból az irodalmi úzus mit sem változott. Talán régen, az átkosban vagy bármikor másfélék voltak a szerkesztők? Ugye, hogy nem, ezért őszintén szólva Árpád retorziója sem lepett meg igazán, annak ellenére, hogy valamikor még magyar írószövetségi tagnak is javasolt. Én elsősorban azon ámulok a rendszerváltozástól napjainkig, honnan a csudából bújnak elő az írók, költők ezrei, amikor az emberek zöme még olvasni sem szeret, legalábbis kortárs szépirodalmat? Ha egy szerző valamilyen okból kifolyólag kidől a sorból, száz ugrik a helyébe, így mi sem természetesebb, hogy a tiszteletreméltó szerkesztő urak legott elküldik a maguk elbocsátó szép üzenetét. Hát ezt én is szépen megkaptam, hálás köszönet érte, kedves Csernák Árpád „barátom”, amiért a személyeddel is gyarapítottad azok táborát, akik sok évi konfliktusmentes együttműködés után, immár 80 éves koromban is rám ütik a persona non grata bélyegét. Pár elmarasztaló ominózus megjegyzés miatt. Ilyet én nemcsak a sok évi ismeretség miatt sem tennék, hanem azért sem, hogy ne veszítsek el egy tehetséges munkatársat. Mindenesetre engem annak tekintett. Eddig. Legutóbbi reakciója azonban azt sugallja, hogy nem mondott igazat, mert ki olyan ostoba, hogy egyetlen kommentár miatt lemondjon egy értékes kollega szolgálatairól. Vagy azt hiszi, van még száz szerzője tartalékban helyettem? Stimmel, no, de milyenek? Nem szeretném minősíteni a lapot, de ha én lennék a tulajdonos, a lap szerzőinek fele nálam bizony nem rúghatna labdába. (Zárójelben szólva el tudom képzelni, hogyan reagálna kedves exbarátom, ha én bírálnám meg valamelyik opusát.)

Íme, az ominózus írás egyik mozzanata Várai Artúr remekmívű illusztrációjában. Aki el kívánná olvasni a novellát, megtalálhatja a Napútonline, a Csernák Árpád-féle változatot pe­dig a Búvópatak folyóirat 2021. júliusi számában.

A béke szigete

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet