Életünk során sokféle eseménnyel, viszonylattal találkozunk. Elgondolkozik az ember, te vagy én, mit csináltunk jól, valamit elrontottunk, egyáltalán alkalmasak vagyunk valamire. Ezek a kérdések szinte minden nap minden percében jelen vannak. Aztán bosszankodhatunk rajta, fejtörést okozva magunknak, sokszor a lelki békénket, egészségünket is próbára téve. Így a kapott eredmények nem mindig kedvezőek. Mégis mit tegyünk, hogy a dolgok jól alakuljanak?
Legfontosabb, hogy magunk együttérzést tanúsítsunk, saját magunk felé. Legyünk kedvesek, folytassunk önbírálatot, jól tettük-e, amit tettünk. Aztán a kapott eredményt türelemmel és elfogadással fordítsuk magunk felé. Ezt a jogot, emberként már kivívtuk magunknak.
*
A faluba új körzeti orvos érkezett. A korábbi nyugdíjba ment és el is költözött egy közeli városba, a fiához. Már korábban úgy alakította életét, hogy azon a helyen hozzáépítéssel megtoldották a városi házat, legyen hely az öregeknek.
Új orvos egyelőre nem jelentkezett, nem volt érdeklődő. A rendeléseket helyettesítéssel oldották meg. Eltelt vagy nyolc hónap, amikor egy fiatal belgyógyász érdeklődött a falusi praxis iránt. Volt szolgálati lakás, felújított rendelő és szép körzet betegekkel. Létre is jött az alku, Z. Károly harminckét éves, nős fiatalember megkezdte körzeti orvosi munkáját.
Másik megye egyik városában dolgozott a betegellátási rendelőben. Pontos, megbízható orvosnak ismerte mindenki, akinek valóban fontos volt a beteg panasza. Igyekezett is alaposan utánajárni a dolgoknak, néha még túlzottan is körültekintő volt. Ezért sokszor nehezteltek rá kollégái. Z. Károly szerette a munkáját, mindig orvos akart lenni és fő céljának tekintette a gyógyítást. Mindig, minden esetben együtt érzett a beteggel, olyan érzése volt, mintha ő lenne a beteg. Milyen fontos a gyógyulás. Élvezte a munkáját, a sikereknek ő is örült a beteggel együtt. Ez jó közérzetet adott számára, nem érezte, hogy fáradt. Csak végezte munkáját, megszállott pontossággal.
*
T. Ferenc nyolc osztály után technikumban tanult tovább. Autószerelőnek képezték ki. Úgy értett az autókhoz, mint jó órás az órákhoz. Nem volt olyan meghibásodás, melyet ne tudott volna kijavítani. Pár éven keresztül csak autószereléssel foglalkozott egy kft-ben, amikor az az ötlete támadt, hogy a vizsgákra küldött autók műszaki ellenőre akar lenni. Jelentkezett is erre a vizsgára. A vizsgán egy nálánál fiatalabb vizsgabiztos volt, kissé fellengzős, mondhatná az ember, nagyképű is. T. Ferenc érezte, ennek nem lesz jó vége, mindig más volt a megoldás, mint amit ő mondott. Aztán az eredmény nem felelt meg. Nagyon elkeseredett, azt mondta magának: Igazi vesztes vagyok! Nekem sohasem sikerül semmi! Ebben a tudatban őrlődött hosszú napokon keresztül. Mindent átgondolt, együtt érzett önmagával. Valahol a hatodik napon a szerelőműhelybe behoztak egy fura márkájú autót. Ilyet még sohasem hallott. Felnyitotta a motorház tetejét, és vizsgálni kezdte az autót. Jó órai munka után rájött a hibájára. Szerelni kezdte és az jutott az eszébe: Nem vagyok vesztes, sok előnyöm van, és nem kell minden hibázás során mély sajnálatba merülnöm.
Aztán összegezte: jó autószerelő vagyok, vidáman megélek ebből a szakmából, nincs semmi baj!
*
Tóth Tamás az önkormányzatnál dolgozott. Nős, felesége tanítónő, két kiskorú gyerekük van. Mikor megszületett a második gyerek, a szülést követően megromlott a kapcsolat a házaspár között. Ez a gyerek okozta a bajt, mert sajnos nem hasonlított sem az anyjára, sem az apjára. T. Tamás elkezdett képzelődni, biztosan megcsalta az asszony és most a más gyerekét kell nevelnie. Vigasztalásként, esténként a kocsmában kötött ki. Sokszor éjfél után ért haza, másnap pedig bódult állapotban ment munkába. Először azt hitték, örömében öntött a garatra, de aztán kiderült a vélt igazság. T. Tamás már reggel egy felessel kezdte a napot. Sokszor munkába menet betért az ABC-be és egy kétdecis flaskát a zsebébe csúsztatott, melyet aztán napközben apránként le is öntött. Észrevették a kollégák, majd később a főnök is elbeszélgetett vele. T. Tamást egy jó idő után elfogta a szégyenérzet. Viaskodott önmagával, helyes-e, amit tesz, vagy értékelje át a helyzetet. Megpróbált beszélgetni értelmesebb emberekkel. A körzeti orvossal futott össze az utcán. Beszélgettek, főleg a gyerekekről. Az orvos beszélt neki a szülések során keletkező furcsaságokról. Ez aztán gondolkodóba ejtette. Önmagával viaskodott, hátha téved és nincs semmi baj. Korholta önmagát. Butaságot csinált, az ital is csak zavarta. Elhatározta, van ő olyan erős, hogy lemond róla. Így is lett, ahogy teltek a napok, egyre többször jutott eszébe: elégedett önmagával, a lemondás sikerrel járt. Béke költözött a családba.
*
K. Ferenc a vasútnál volt térfelvigyázó. Irányította a vonatokat már negyven éve. Simán ment minden, nem volt baj, baleset. A vonatok a menetrendi kiszámítások szerint közlekedtek. Csak az volt a baj, hogy amikor megkezdte ezt a munkát, a MÁV-tól kapott egy szolgálati lakást. Ebben a lakásban alapított családot, itt nőttek fel a gyerekei. Két fia született, egyik sem akart vasutas lenni. Pedig a család egy vasutas família volt, a nagypapától kezdve.
Most K. Ferencnek az volt a gondja, hogy ki kell költöznie ebből a szolgálati lakásból. Egyelőre nem tudta, hogy hová. Nem is gondolt erre a végre. Töprengett, emésztette magát, még az álmai is rettenetes gyötrelmeket hoztak. Nem tudott aludni, ha mégis sikerült egy kicsit elszunyókálnia, rettenetes álmok gyötörték. A főnök kiabált vele, máskor kollégái cipelték bútorait valahová, máskor a felesége veszekedett vele, hogy erre sohasem gondolt. Fáradtan ébredt, nyugtalan volt, nem talált megoldást. Egyszer, úgy véletlenül, beugrott, hogy van egy rokona vidéken. A rokon néni egyedül él. Felkereste. Örömmel fogadta és még ő mondta: – Gyertek ide, legalább nem leszek egyedül, úgysincs, aki örökölné ezt a házat, az államra pedig nem hagyom.
K. Ferenc álmatlansága egy suhintással megszűnt, most már csak önmagára gondolt és a sors kegyességére.
*
B. László tanár hatvan éves lett. Kérte nyugdíjazását, még két nap volt hátra, hogy tanítson, aztán vége. Csendes délután volt, egyedül ült a szobában és nézte a lenyugvó napot, amint vörös korongjával átszínezte a tájat. Magára gondolt. Önegyüttérzés fogta el, egy kis figyelmet adhat magának, amikor csak magára gondol. Összegezte azt a bizonyos hatvan évet. Kezdte az általános iskolánál. Jól döntött, amikor a gimnázium reál tagozatét választotta, ott olyan tantárgyakat tanítottak, melyek érdekelték. Így lett matektanár.
– Az a bizonyos tizennyolc év, most ez jut eszembe, az első szerelem. Olyan nagy volt, azt hittem ki sem bírom és mégis vége szakadt. Ez akkor nem esett valami jól. De az ember továbblép, peregnek a napok és újabb dolgok jönnek az ember életében.
– Már elvégeztem a főiskolát és eljött az első munkanap az iskolában. Mondtam magamnak, most aztán megmutathatod, mire vagy képes. Sikerült is beilleszkednem a tantestületbe. Nem is említettem, hogy általános iskolában kezdtem tanítani. Az ötödik osztályt kaptam meg, nem törődtem vele, mi fog történni, mert tudtam, van mellettem valaki, aki segít dönteni, akitől szeretetet kaphatok, és akitől tanácsot kérhetek, bármi történhet, ez a személy saját magam volt. Néha tévedtem, vagy éppen rossz döntést hoztam, de azt csak én korrigálhattam.
– Már harminc éves voltam, amikor megismerkedtem a feleségemmel. Anyósomékhoz költöztünk, szűk volt a hely. Dönteni kellett a lakás miatt. Az építkezés mellett tettük le a voksot. Vettünk telket és a család segítségével két év alatt elkészült a ház. Ideje volt, mert jött az első baba, majd azt követte még három. Elfértek az új lakásban, mert azt jó nagyra építettük. Mindenre előre gondoltunk, a tanácsadóm nem tévedett, így kellett az életet szervezni.
– Már nyugodt vagyok, van öt unokám, ezután csak velük foglalkozom, tanítom őket, mert ugye, ha az ember egyszer tanító lesz, ezt a munkát folytatja, amíg csak él, nyugdíjasként, lassú, kényelmes beosztásokkal.
*
V. Klára közel volt a negyvenedik évéhez. Csinos szőke nő volt, egyedül élt, védőnő volt a foglalkozása. Szerette a munkáját, járta a családokat, segített a kismamáknak. Ha baj volt, mindig együttérzését fejezte ki. Olyan volt ez az érzés, mintha a saját gyereke lenne beteg. Aztán egyik nap, ahogy a tükör előtt fésülködött, véletlenül megtapintotta saját mellét és hirtelen félelem futott át rajta. Nem akarta elhinni, hogy a tapintásra csomókat érez a mellében. Többször megismételte a tapintást, a csomók ott voltak. Orvoshoz ment, ezt nehezen döntötte el. Valamiféle szégyenérzés kerítette hatalmába. Ostorozni kezdte magát, biztosan valamit vétett az egészségével kapcsolatban. Megrémült, hiszen ez az jelenti, hogy a legszörnyűbb betegséget kapta el, a rákot. Tudta, hogy ez a fajta betegség kegyetlen, nem válogat és rémület fogta el.
Első lépésként, mivel ő maga is egészségügyben dolgozott, rákszűrésre jelentkezett. Amíg eljutott abba a bizonyos orvosi rendelőbe, többszörösen végigélte az életét. Depressziós lett, nincs érelme az életének. Nehéz napok következtek. Vizsgálatok sorozatán kellett átesnie. Nem tudta eldönteni, hogyan viszonyuljon önmagához. Vádolja, vagy szeresse önmagát. Nagyon hosszan tépelődött, közben megkezdődtek a kezelések. Először sugarat irányítottak a testére. Itt látta, hogy a hasonló sorsú emberek miképpen viselkednek. Volt, aki teljes letargiába esett, volt, aki közepes hangulatban csinálta a kezeléseket, volt, aki bizakodó volt. Utóbbiak számtalan példát hoztak fel a gyógyulásra, bizakodtak. V. Klára, ahogy telt az idő, a hangulatok megérintették, az érzelmek fázisain többször átvergődött. Aztán eltelt jó pár hónap, a sugárkezelések is véget értek, közérzete jó volt. Azt vette észre magán, már nem is fél ettől a borzalmas betegségtől, bizakodott, önmagával pozitívan együtt érzett. Ez segítette a gyógyuláshoz. Azóta eltelt több mint tíz év, dolgozik rendületlenül és megfogalmazódott benne, ha ilyen emberrel találkozik, a saját gyógyulásának történetét ajánlja majd neki is.
*
Ha összegezni szeretnénk az önegyüttérzésben vázolt történeteket, akkor Dr. Kristin Neff, neves amerikai pszichológus megfogalmazását kell idézni, hogy az emberi lét közös nevezője:
„Minden ember szenved. Embernek lenni hajlandóságot, esendőséget és tökéletlenséget is jelent. Mindemellett viszont az önegyüttérzés magába foglalja ennek és szenvedésnek és emberi tökéletlenségnek a felismerését, aminek élményében minden emberi lény osztozik annak világában. Ezt kell felismernünk, ahelyett, hogy mindig csak magunkra és saját életünkre vonatkoztatunk történeteket.”
Hozzászólások