(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

21.

2021. szept. 3.

Dél körül kaptam meg a 3. vakcinát. Érdekes, mennyire beváltak a járványra vonatkozó előrejelzéseim. Már a kezdet kezdetén jeleztem, hogy ennek a rémálomnak sok más véle­ménnyel ellentétben még koránt sincs vége. Most az indiai delta-variáns dúl a bolygónkon, holnap meg más – a Covid-mutációknak köszönhetően. Amit elméletileg csak egy minimum 80%-os beoltottság szüntethet meg – tegyük hozzá tárgyilagosan. Erre azonban semmi remény mindaddig, amíg a lakosság nagy százaléka még mindig nem oltatja be magát. Hogy miért ódzkodik ettől? Az okok ismertek, nem is ismétlem az egészségügy iránti bizalmatlanságot kivéve. Itt azonban megállnék egy szőke pillanatra. Miért nem hisznek az emberek a virológu­soknak, akik ilyen szempontból, már akárhogy is csűrjük-csavarjuk, mégiscsak a legkompe­tensebbek a világon? Nehezet kérdeztem? Nézzük: vajon minden virológus egységesen ugyanazt vallja? Egyáltalán létezik az orvostudománynak olyan ága, melyben mindenki egységes álláspontot képvisel? Nem létezik. Akkor hogyan várjunk több határozottságot egy betegtől? És ez még csak az érem egyik oldala. Sajna a másik oldal sem sokkal reménykeltőbb, úgy hívják, hogy hitetlenségből származó bizalmatlanság, más szóval senki sem akar, de nem is tud már hinni olyan gyógyszerekben, kütyükben, melyek segítségével pár hét, ma már óra alatt (sic!) megtanulunk angolul, megjavul a hallásunk, látásunk vagy dús sörény virul a kobakunkon. Mi lenne hát a megoldás? Kétségtelenül kötelezővé tenni a vakcinát. Nem éppen demokratikus módszer, viszont célravezető, nevezhetjük akár vis maiornak is. Kisebb hatékonyságú ötletek persze akadnak, például az AEÁ újabban pénzadományok kíséretében oltogat, Izrael meg már éjjel is. Ez sem haszontalan kísérlet, de csak egy pohár víz, kérem tisztelettel, ami az alábbi köz­ismert viccet juttatja eszembe:

– Jean, hozzon egy pohár vizet!
– Igen, uram.
Kis idő múlva:
– Jean, hozzon még egy pohár vizet!
– Igenis, uram.
Újabb kis idő múlva:
– Jean, hozzon még egy pohár vizet!
– Ennyire szomjas, uram?
– Nem, ég a könyvtár.

Az oltás után megkérdeztem (a körzeti) főorvost, felírna-e nekem valamit derékfájás ellen.

– Most? Szó sem lehet róla! Pillanatnyilag oltunk, nem látja? – válaszolta a szokott hang­nemben mogorván.

– Értem. Máskor? Mikor tetszene akkor máskor fogadni?

– Mit tudom én! Holnap, holnapután?

Tovább nem mertem puhatolózni, mert mi az, hogy nem tudja. Ha ő sem tudja, ki ebben a kompetens? Másrészt a hangneme, a tisztelt főorvos úr inkább földhöz vágó, mint bizalom­gerjesztő modora… Nyilvánvalóan mindenkit bosszant, ha valamit többször el kell ismételni, de hát ilyen a nagyothallás, mit tehetünk erről mi, szegény sükebókák?

Hazasétálva a rendelőből megebédeltem, majd következett a napi szieszta. Ilyenkor szok­tam hallgatni Magyarország nemrégen felfedezett második nem zenei rádióját, a Klubrádió régi frekvenciáján sugárzó Karc FM-et. Végre egy prózai rádió! Jobboldali, de nem számít. Addig, amíg ilyen ellenzéke van egy kormánynak, örülnék, ha a baloldal meg sem mukkanna. Megjegyzem, azért a Karc FM is rendelkezik olyan fórummal, ami az én ízlésemet is sérti néhanapján, lásd a Paláver nevű, tabutémák, -kérdések és -vélemények nélküli kétórás interaktív műsorát. A beszélgető partnerek gyakran szenvedélyes hangja ugyan nem zavar, azért minden­nek van határa. Ha az érzelmek (akár véleményszabadság, akár demokrácia vagy liberalizmus köntösben) gyűlöletbe és személyeskedésbe csapnak át, az már engem is elbizonytalanít. És itt, valljuk be őszintén, néha éppen ez történik. Pedig a harag, gyűlölet, mindenki tudja, rossz tanácsadó, azt viszont már kevesen, hogy kétélű fegyver is, mellyel saját magunknak is árthatunk. Ezért (no, meg a kulturált társalgási stílus kedvéért) ajánlatos visszafognunk magunkat. Erre törekszem újabban magam is, és azóta, higgyék el, sokkal jobb a közérzetem, kevesebb rémálom gyötör stb. Bárcsak a hangom is kedves, barátságos lenne, tudniillik a mai napig is hajszálra olyan morózus, mint a felejthetetlen emlékű N. Ceauşescu idejében, amikor csak az az állampolgár boldogult, aki a fölényes és ellentmondást nem tűrő pártmukik modorában beszélt, viselkedett. Erről ugrik be a következő nagyváradi anekdota. Egy román tanárkollégám mesélte, hogy egyszer szinte bliccelésen kapták a villamoson. Hétköznapi eset, sok emberrel előfordult akkoriban, hogy megfricskázta az államot. Így álltak bosszút némelyek a rajtuk esett sérelmek sorozatán, amit éveken át kénytelenek voltak a Kárpátok géniuszának lenyelni. Elég kicsinyes bosszú, de hát a mamaliga (puliszka) nem robban. Utóbb persze robbant, de ez már egy másik história. A kollégám esete csupán annyiban különbözött a többitől, hogy tanárként bizonyos értelemben vezetői tisztséget töltött be, ugyanakkor párttag is volt, ami nem kis vihart kavart volna, ha lebukik.
– Doamne, şi te-ai ars? (Uram, és leégtél?)
Nem sokon múlott, de megúszta azzal, hogy hidegvérét megőrizve pirított az ellenőrre: nem szégyelli magát ilyen tinglitangli munkát végezni, miközben társai a mezőkön, gyárak­ban fáradoznak a hazáért. A csontsovány, horpadt hasú ellenőr elsápadt, és alig halhatóan rebegte, hogy azért az ilyen munkára is szükség van, és a hazáját is szereti úgy, mint bárki más Romániában.
– Hogyne, de nézzen magára: keze, lába erős, kitűnően lát, hall, míg ezt a munkát akár a mozgássérültek is elláthatnák. Nem volna humánusabb, ha ők építenék ezen a gyönyörű vil­lamoson a szocializmust, maga meg valamelyik vasgyárban gyúrná az ipart, tisztelt… Mit is mondott, hogy hívják? – vette elő kollegám a noteszét.
A tag nem válaszolt, mi több, úgy zavarba jött, hogy csapot, jegyellenőrzést feladva isz­kolt a kijárathoz.

Elálmosodtam, lekapcsoltam a rádiót, és aludtam egyet fél négyig, utána megnéztem két török filmsorozatot. A nagykövet lánya volt az egyik. Különösképpen egyik sem köt le, és inkább csak a török világ ábrázolása és a remek színészi alakítások miatt kísérem figyelemmel. De már nagyon unom, főképp azt a rendezési elképzelést, melynek értelmében a színészek a hangsúlyos részek kiemelése céljából hosszan merednek egymásra. Módszernek nem rossz, csupán olyan gyakran folyamodnak ehhez a trükkhöz, hogy egy idő után pont az ellenkező hatást gyakorolják a nézőkre. Nem sokkal izgalmasabb A bosszú csapdájában film sem, egy­részt a gyakori ismétlések, másrészt a lírai, ugyancsak terjengős betétek miatt. Ahol viszont izgalmas, ott az események irreális jellege teszi hiteltelenné a sorozatot. Film után kimentem az udvarra sétálni. Na ja, benne van a napi programban. Általában nem egyedül sétálok, mint mindig, velem tart Fifi 2 is. De már némán, mint egy kísértet cammog utánam. Kíváncsi len­nék, hogyan hat rá a süketsége, a viselkedésében mindenesetre ennek semmi jelét nem látom. Ugyanúgy viselkedik, mint a régi szép időkben, amikor még a fű növését is meghallotta.

– Nesze, itt a vacsikád! – etettem meg csakhamar, majd visszacsoszogtam az odúmba, és én is megtömtem a hasamat a szokásos tejjel és pirítós kenyérrel.

Nem nevezném pazar vacsorának, de hát figyelnem kell a testsúlyomra. Étvágyam van, méghozzá nem is akármilyen, tehát vigyázat, a jojó-hatás éppúgy lesben áll, mint legújabb mutáns barátunk, a C.36.3. Mi, hogy erről még nem hallottak? Hát most hallanak, még akkor is, ha egyesek homokba dugják a fejüket. Istenem, de nehéz ilyen körülmények között opti­mistának maradni. És a kávéról még nem is beszéltem, amivel meg mostanában az a dilem­mám, hogy egyre kevésbé érzem a serkentő hatását, ezért egyre sűrűbben nyúlok az istenek italához. Ma naponta egy, néha két csésze fekete, holnap három… Ó, ne, ne, ekkora adag nektár okvetlenül végez velem tekintettel a magas vérnyomásomra. Nem szívesen, de leszoknék, le kell szoknom róla, hanem nélküle ihletem sincs, és még egy egypercest sem tudnék megírni. Ja, de legalább örömöm telne benne. Nos, ki kell ábrándítsam a kedves olvasót, nem telik. Az írás számomra kőkemény szellemi munka, kín és verejték, és csupán akkor érzek örömöt, ha már befejeztem egyik-másik opusom. Elismerem, ez sem semmi, mégis mennyivel klasszabb lenne, ha folyton, nem csak az utolsó pont után érezném az alkotás gyönyörét. Ördögi kör, nemdebár, ahonnan számtalanszor megpróbáltam kitörni, de fel-feldobott kőként mindig visszahulltam a magasból. Hát igen, nem lehet mindenki olyan termékeny, mint Jókai Mór, Krúdy Gyula, Nemere István (15 oldal naponta!), Lope de Véga, La Fontaine, Alexandre Du­mas, akik állítólag a kabátjuk ujjából rázták ki a műveiket. Nagy valószínűséggel én sem lennék ilyen, pestiesen szólva, béna tollforgató, ha kissé több stimulációt kapnék azzal, hogy nem­csak olvassák (ha ugyan olvassák!), hanem értékelik is a munkáim. Érdektelen, alábecsülő vagy pláne ellenséges miliőben nehéz alkotni. Ez utóbbihoz tartozik… Ab ovo: család, Romá­nia. Otthon senki sem tudta, sőt, eleinte direkt szégyelltem, hogy írogatok. Persze nem meglepő, miután a nagyanyám és Jancsi bátyám jócskán lenézték a költőket, írókat, anyámnak pedig legfeljebb Courths Mahler, Sherlock Holmes, Arthur Conan Doyle tetszettek. Ezek viszont engem untattak, aztán felfedeztem a népmeséket, Jókait, Jack Londont, May Károlyt, Verne Gyulát, és velük együtt az igazi irodalmat. De ekkor még csak olvasónak számítottam. Talán annak is maradok, ha nem bukkanok rá édesapám naplójára és Cigányfaggatás című színművére. Akkor közölte velem édesanyám először, hogy édesapám és nagyapám is kacérkodott az irodalommal, verseket, tanulmányokat és efféléket irkálgattak. Erre lesz, ami lesz, én is megpróbáltam. Sikertelenül, ugyanis a cikkeken kívül valamennyi versem a tisztelt szerkesztő elvtársak szemétkosarában kötött ki. Kissé változott a helyzet Magyarországon, bár egyes folyóiratok, megjegyzem, máig sem kérnek belőlem (Forrás, Tiszatáj, Élet és Irodalom, Vigilia…), ugyanígy a magyar írószövetség sem, és persze díjaim, kitüntetéseim sincsenek. Igaz, van néhány könyvem, de azokat is a saját költségemen adtam ki, melyek zöme ma is ott porosodik valamelyik raktárban, köztük Az én német nyelvtankönyvem című 633 oldalas opusom. Ennek ellenére írok, körmölök. Honorárium, és sokszor felkérés nélkül is. Magam sem értem, mi kész­tet erre, de, sikerélmény ide-oda, a mai napig is ez az éltető elemem. Édes istenem, lehet, hogy nemcsak dilettáns, hanem hülye is vagyok?

Hét óra. Még korai volna lefeküdni. Akkor olvassunk, ímhol a Magyar Művelődéstörténet 5. kötete! Kicsit nehéz lesz annál is inkább, mert egy két kg-os könyvet (lemértem a súlyát) még kézben tartani sem könnyű, viszont megígértem magamnak, hogy addig nem halok meg, míg el nem olvasom ezt az egész életemet elkísérő monumentális alkotást. A könyvet 1939-1942 között írta Domanovszky Sándor, Balanyi György, Mályusz Elemér, Szentpéteri Imre, Varjú Elemér és sokan mások a magyar ősműveltséget és az új Magyarországot átölelő idő­szakról. Lenyűgöző olvasmány. Kár, hogy már az utolsó oldalakat nagyítózom. Gratulálok, édesapám, értékes és érdekes könyvvel gazdagítottad a tékádat. A fiam biztosan örülne neki, mindössze az a bökkenő, hogy fogalmam sincs, miként hagyjam rá örökül, hiszen még a lakcímét sem ismerem, másrészt gyanítom, hogy el sem fogadná. Fura gyerek ez az Egi, talán a félig szerb származású nagyapja volt ennyire hajthatatlan. Képtelen vagyok megérteni, miért nem tud egy ilyen szuperintelligens ember megbocsájtani az apjának. Persze ez inkább szív és nevelés, mint intelligencia kérdése. Csakhogy erről az oldalról egyáltalán nem ismerem a fia­mat. Gondolkozásmódja, tettei alapján nekem kőszívűnek tűnik, de ki garantálja, hogy a való­ságban is az? Az tény, hogy elhagytam, és engedtem apa nélkül felnőni. De tehettem-e mást azokban az időkben, amikor csak három út állt előttem: éhen halni, börtönbe kerülni, vagy el­menekülni a süllyedő hajóról? Én az utóbbit választottam, így lettem patkány, jobb esetben lúzer egyetemi tanár fiam szemében. Pedig én minden törvényes gyerektartási kötelességem­nek eleget téve távoztam. Ilyen szempontból tehát még ő sem vádolhat. A többi, törvényen kívüli támogatás is csak azért maradt el, mert eltitkolta, hol lakik. Büszkeségből, mint ahogy utólag maga is bevallotta, úgyhogy akár így is mondhatnám: a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Mellékesen szólva egyébként sem segíthettem volna, miután egy ideig én magam is segítségre szorultam. Ezúttal azonban Magyarban ért el a munkanélküliség átka, amit sze­gény feleségem nélkül, isten nyugosztalja, aligha tudtam volna átvészelni – bizonygattam Egi­nek nemegyszer. Ő mégis dúl-fúl mérgében, mi több, meg is tagadott. Ilyen alapon akár én is elmarasztalhatnám szegény apámat, amiért öngyilkos (?) lett, és három gyermeket hagyott apa nélkül. Képzeljék el, mennyire másként alakult volna az életem, ha tovább él! Akkor valószínű­leg sosem kerülök Petrozsényba, ahol szinte kicsusszantak a könnyeim, amikor Makkai tiszteletes úrnál járva láttam, mit reggeliznek. Félreértés ne essék, nem volt az olyan fejedelmi lako­ma. Naná, pont egy „osztályidegen” tiszteletesnek, aki ráadásul magyar is, biztosítson a Ceau­şescu rendszere fejedelmi jómódot! Néha egy kis rántotta, marmeládé, vaj, szalámi, ilyesmi került az asztalra. De mikor jutottam efféléhez én, aki mindig ugyanazt kaptam szegény édesanyámtól: egy pohár tejet fekete kenyérrel. Bevallom, majd kicsúsztak a könnyeim, de lenyeltem. Tudomásul vettem, mint olyan tényt, ami ellen nincs apelláta. Ez van, ezt kell szeretni, égett belém az akkoriban menő aforizma, az meg pláne nem jutott soha eszembe, hogy mindezért apámat-anyámat vádoljam.

2021. szept. 4.

Reggel arra ébredtem, hogy valami nagyon szúrja a szememet. Mi a franc lehet: por, csi­pa? Eh, majd kijön magától, fordultam oldalra és szundítottam még egy órácskát. Nem jött ki. Begyulladtam, és szokás szerint meglódult a fantáziám. Már-már láttam magam a műtőaszta­lon, később vakon tapogatózni a szobámban, amikor eszembe jutott a Jóisten. Eldadogtam egy imát, és, próba szerencse, megkértem, fújja ki azt az izét a szememből. Eláruljam, mi történt? Teljesítette a kérésem, és a következő pillanatban újból simán pislogtam. Nem volt egyedi eset, előfordult ez már máskor is, és újabban sikerrel. Az Úr mindig meghallgatja imámat. Van Isten – kezdem a beszélgetést Vele ilyenkor, ami többnyire mégis azzal zárul, hogy lehet ez egyszerű véletlen is. Most is ezt mondtam. Hiába, gyarló ember vagyok, és emberül is reagálok, amiből sohasem hiányozhat a kételkedés, tagadás. Hogy még biztosabb legyek a dolgomban, leteszteltem Fifi 2-t is, akiről tudtam, hogy éppen gyengélkedik, és olyankor egy-két napig tutira nem eszik egy falatot sem.

– Parancsolj, egy kis keksz, egyél, egyél! – dobtam eléje kedvenc csemegéjét, és fohászkodtam istenhez, ne várjon a gyógyítással holnapig, hadd ehesse meg ezt a kis kekszet most azonnal.

Lám-lám, mire jut ideje egy magányos nyuggernek! A kutya megszagolta a kekszet és megette. Nem hittem a szememnek. Ha ez nem csoda, akkor újra kell értelmezni a csoda fogalmát.

– Van isten! Köszönöm, hogy bebizonyítottad, létezel – nyújtottam kezemet az ég felé, aztán most mit kozmetikázzam, újból megszállt a kételkedés ördöge. – Vagy mégsem? Uram, Atyám, életem-halálom kezedbe ajánlom, nem lehet ez mégis véletlen? Hű, a kutyafáját, hogy én mindig idelyukadok! Fifi, neked sincs semmi ötleted? De bambán nézel rám. Persze, nem hallod, ha meg hallanád, sem értenéd. Heuréka! – pattant ki agyamból ekkor a tökéletes megoldás, amivel végleg kiszúrhatom a véletlent. – Atyám, életem-halálom kezedbe ajánlom, emelj fel a földről tíz centiméterre! – ágaskodtam újfent az ég felé.

Értik, nem? Ha felemelkedem, van Isten, ha nem, nincs. Ez ilyen egyszerű, véletlen kizárva. Alig mondtam ki az utolsó szót, valami szelíden megrázott, és a következő pillanatban ég és föld felett lebegtem.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet