(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)
II. rész
22.
20021. szept. 8.
Ma reggel megint megviccelt az élet, pontosabban a Pannontükör és Irodalmi Jelen szerkesztője, név szerint Bene Zoltán szerkesztő és írókollega. A lavina akkor indult meg, amikor bejelentettem, hogy elbúcsúzom tőle, mert túl sokat kell várnom (kb. 1-2 évet), amíg a várólistán sorra kerülök. Jó, tudom, hogy ez az úzus, miután manapság hovatovább több az író, mint olvasó, csupán az a 80 év ne lenne, melynek éveit éppen taposom. Más szóval könnyen megeshet, hogy beküldött novelláimat már csak odafenn olvasom, miközben én, most mit hazudjak, még idelenn szeretném élvezni. Viszont ne búsuljon, ettől függetlenül szívesen állok máskor is rendelkezésére, ha alkalomadtán kér tőlem valamit. Na, ezt szépen eltrafáltam! Annyira nem búsult a tisztelt írókolléga, hogy a már elfogadott, de még közlésre váró novelláimat is deletezze. Mi ez: vicc, bosszú, Kaskötő István, Bölöni Domokos, Csernák Árpád, Hekl Krisztina 2? De miért, már megint sértően fejeztem ki magam? Nocsak, hát tényleg ennyire rosszul fogalmaznék. Becsületszavamra már alig merek írni valakinek, nehogy felkapja a vizet valamiért. Mindegy, egy dolgot megtanultam: ha szerkesztővel beszélsz, semmiképp se felejtsd otthon a maszkodat. Nos, igen. Valahogy így szorulunk ki mi, öregek lassan-lassan előbb a társadalomból, aztán az életből.
Más, de az már nem vicc, bárki elolvashatja az interneten, hogy Amerika 46. elnökére, Joe Bidenre 78 éves korában rátört a demencia, olvasom én is az interneten. Isten legyen hozzá irgalmas, és bocsássa meg a bűneit. A jelek szerint új elnökválasztás elé néz az Egyesült Államok. Talán jobb is így, és talán sikerül visszaállítania foszladozó tekintélyét, ami eddig még az afganisztáni kivonulással sem sikerült, főleg, hogy ezzel egy újabb népvándorlás zúdul a világra.
Derű a borúban, hogy ebben az allergiaszezonban egy napot sem szipogtam. Hihetetlen, nem? Kb. 30 éve szenvedek az átkozott parlagfűpollentől, és egy napon arra ébredek, hogy volt allergiám nincs allergiám. Erre szokták mondani, hogy megáll az eszem, és egyhelyben toporog. Amúgy gyönyörű idő van, Magyarországra visszaszökött a nyár, ki is nyitok minden ajtót, ablakot. Megtehetem, ugyanis a szúnyogok eltűntek a környékről, ebből kifolyólag még meztelenkedni is bátorkodom. Úgy ám, nudizom. Még szerencse, hogy csak úgy, egymagamban, így senkit sem rettentek meg iszonyatosan ráncos bőrömmel.
Visszatérve a szept. 4-i levitációra sietve kijelentem, hogy csak vicceltem. Természetesen nem lebegtem. Ezer bocsánat, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egyszer én is megvicceljek valakit.
2021. szept. 27.
Fifi megint kiszökött az utcára. Hogy visszajön-e később, illetve a napokban? Megérzésem szerint visszajön, bár ezt, intuíció ide-oda, igen nehéz ám határozottan megállapítani. Lásd Juditka halálát, amikor a sejtésemet semmilyen vészcsengő sem jelezte, mégis elhunyt a feleségem. Akkor jutottam arra a következtetésre, hogy nem az számít, miként vélekedek én valamiről, hanem a sors, a Jóisten mit tart jónak vagy rossznak számomra. Dodonai jóslat? Így is lehet mondani, tehát: előfordulhat, hogy boldog lennék, ha Fifi 2 hazatalálna – szerintem. De még boldogabb, ha soha többé nem látnám – a sors szerint. Be kell vallanom, ilyen értelmezésben már kevésbé vagyok/leszek biztos saját prognózisomban, sőt, tovább megyek, az sem kizárt, hogy egyszerűen elvesztettem a jövőt megérző képességemet. Szegény Fifi, vajon hol lehetsz, elütött egy autó vagy megint befogtak a sintérek? Nem szégyelled, hogy pont öregkorunkra hagytad faképnél a gazdidat, bár az tény, hogy a ragaszkodás, hűség sosem volt az erős oldalad. Ez a tény némileg enyhíti a bánatom, no meg attól is megkímél, hogy lássam őt is Fifi 1-hez hasonlóan a szemem láttára kinyúlni.
2021. okt. 7.
Fifi nem került elő, ezzel szemben megérkezett a koronavírus 4. hulláma. Az EU egy része azonnal visszatért a megszorítási intézkedésekhez (maszk, távolságtartás stb.). Mások nagyobb hangsúlyt fektettek a lakosság beoltására, miközben egyre többen kérik az oltások kötelezővé tételét. Kevés: demokrácia ide-oda, nem kérni kell itt immár, uraim, hanem cselekedni és pont. Mint Portugália, aki azon kevesek egyike, mely elérte a nyájimmunitást, vagyis a 80%-os beoltási arányt, és így momentán járványmentes zónának minősül. Szemben Romániával, mely viszont Európa legfertőzöttebb állama. Bezzeg most jól fog jönni Magyarország támogatása, mint ahogy nekünk is jól jönne, ha hálából a szomszéd is engedne megmerevedett nacionalista elveiből beleértve a többi szomszédot is, akiket szintén több módon támogat(t)unk külföldre szakadt honfitársaink megsegítésének reményében.
Mi, köszönöm szépen, itt, Magyarban megvagyunk. A kormány, sokak örömére, átmenetileg nem él az újabb megszorítások lehetőségével. Én persze nem bánnám, utóvégre jelenleg is egy soha nem tapasztalt erősségű világjárvánnyal birkózunk, és az ember ilyen vészhelyzetben sohasem lehet elég óvatos. De ez az én privát kommentem. Ami engem illet, felvevén a harmadik oltást, viszonylag nyugodtan vegetálhatok ezután is. Már amennyire nyugodt lehet valaki, aki csak vegetál. A Puskás Tivadar utcai otthonom eddig megfelelő bunkernek bizonyult. Itt aztán tényleg senki sem adja egymásnak a kilincset, lármára, szúnyogokra sincs panaszom, pénzem van, a kosztom úgy-ahogy biztosított, Marsa Gyuszi lelkiismeretesen bevásárol, és azóta is hozza nekem a vasárnapi ebédet. Sajnos hidegen, így többnyire nem is igen ízlik. Ezzel szemben az idősek otthonának ebédje még friss, meleg, ezért amint megkapom de. 10 körül, kénytelen kelletlen azonnal elfogyasztom. De mit tehetnék, bele kell ebbe is törődnöm, ha meg akarom őrizni az appetitem. Az ugyanis, istennek hála, még szuperál. Csak ne másnapos, hideg kaját etessenek meg velem. Hanem a társkeresést feladtam. Rájöttem, hogy az öregasszonyok, bármennyire is egyedül érzik magukat, már nem ismerkednek. Aki meg mégis, az csakis a nálam fiatalabb, problémátlan férfiakkal kokettál. Ehelyett fokoztam a vadászatot az egyférőhelyes idősotthonokra. Ugyancsak sikertelenül. Számomra valamennyi költséges, nem futja ki a nyugdíjból. Pedig a végállomás mégis csak, és csakis az lehet, ha következetesen ragaszkodom az állandó orvosi felügyelethez. Vagy mégse ragaszkodjam, annak ellenére, hogy három hónap múlva, pár krónikus nyavalyával halódó testemben már a 80. évemet taposom?
(folytatjuk)
Hozzászólások