Másfél perces novella
A járda közepén állt, keservesen küszködött minden lépésért és lélegzetvételért. A héten másodszor merészkedett ki a külvilágba, a lakás forróságából a szintén fülledt forró, térkövezett felületekkel tönkretett, és a kiirtott fák árnyékától megfosztott sétányra, és az utcára.
Elfogyott a mosószer, az öblítő, meg az ennivaló, tovább nem lehetett halogatni, a hidegfrontra várni.
Már amikor hazafelé indult, érezte, hogy szúr a szíve, fullad, és elfogja a gyengeség. Ilyenkor, ahogy valamikor régen tanulta, hogy elkerülje a közelgő pánikot, részekre bontotta az előtte álló feladatot. Nem vásárolt sokat, azt is két szatyorba elosztva vitte a két kezében. Mégis meg kellett állnia legfeljebb száz méterenként, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz.
Nem jött a busz, Róza elindult gyalog, hogy megelőzze a közelgő rosszullétet.
Már közel járt a házukhoz, amikor észrevette, hogy egy aprócska, ősz hölgy mosolyogva lépked feléje, majd közel érve meg is szólította őt.
– Rosszul van? Mióta átjött a zebrán, figyelem, láttam, nagyon sokszor megállt, erőt gyűjteni. Kérem, adja ide a szatyrokat, szívesen segítek!
Róza vonakodva bár, de odaadta, magánál csak az ételes dobozt tartalmazó kis szatyrot hagyta, meg a vállán a batyut.
Legfeljebb 3-4 kilónyi ez meg az volt nála, de azt a keveset is elviselhetetlen súlynak érezte egy idő óta.
Az ismeretlen hölgy ott ballagott mellette az ő szatyraival, és közben beszélgetni kezdtek.
– Nagyon sápadt volt az előbb, most már kicsit jobb a színe! – jelentette ki és rá mosolygott. Róza hálás volt a figyelmességért, a segítségért, és közben rájött, hogy magányos sétáin, amikor még nem volt ilyen hőség, és naponta lement sétálni, gyakran látta a szintén egyedül sétáló asszonyt.
– Mása vagyok, mondta a hölgy, mintha olvasna az ő gondolataiban. Sokszor láttam már magát, mindketten mindig egyedül sétálunk, jól emlékszem. És úgy érzem, mintha nagyon régen ismernénk egymást!
Róza tartózkodó reagálásának oka a pici akcentus volt, amit érzékelt, a név pedig meg is erősítette feltételezését.
Mása mintha megérzett volna valamit az ő zavarából, vagy meglátta a szemében a bizonytalanságot, mert gyorsan hozzátette: nem orosz vagyok! És rögtön el is mondta, honnan származik, meg hogyan került Magyarországra.
A megkönnyebbülés sóhaja önkéntelenül szakadt ki Rózából, bár tudja, hogy az általánosítás majdhogynem bűn, de legalábbis nagy hiba lenne. Nem minden orosz tömeggyilkos, vannak köztük is jó emberek. De azért, ha választhat, bármilyen nemzetiségű beszélgetőtársat szívesebben fogadna most, mint egy oroszt.
Közben odaértek az ő lépcsőházukhoz, Mása átadta a szatyrokat Rózának, aki nem győzte megköszönni neki a segítséget. Megbeszélték, hogy hamarosan találkoznak, leülnek valahova egy padra és egy jót beszélgetnek. Rengeteg közös témát találnak, ebben mindketten biztosak voltak. Mint ahogy abban is, hogy látják még egymást.
Közben elmúlt a rosszullét, bár Róza tudta, hogy fent semmi sem lesz könnyebb, mert a kinti hőséget a harmincfokos lakásra cseréli mindössze. De megnyugtatóan hatott rá az aprócska Mása közelsége, majd a lépcsőház hűvöse. Minden napnak van valami ajándéka, gondolta. Ha már itt élek az apró örömök kertjében, nagy szerencse, hogy megtanultam felismerni, és értékelni őket.
2023 07 19
Hozzászólások