Az elvált író évek óta azon a háromkötetes könyvön dolgozott, melyben elmeséli élete nagy tragédiáját. A munka óriási, mondhatni monumentális, háromévnyi megfeszített munka után is még csak az első kötet végénél tartott.
Az író szigorú időbeosztásban élt: reggel hétkor ébredt, megetette a macskáját, felrakott egy kávét, reggelizett, kieresztette az időközben jóllakott macskát az udvarra. Nyolc órakor már a laptop előtt ült, és gépelt, gépelt. Oldalak százai teltek meg azzal, hogy mit rontott el az immár negyvenöt éve alatt, hogy szúrtak ki vele a körülmények, hogy lehetett volna máshogy csinálni az egészet.
Ő maga is szerette volna megérteni, hogy mi vezetett el idáig: a szenvedésig, a ki-tudja-miért-szégyenig, az alattomos szorongásig, amiben most él. Ő szúrta el? Vagy mások? A családja? A nagyszülei, dédszülei? A volt felesége? Netán az anyja?! Vagy – hisz a cinizmusa már az egekig ért – elszúrattatott?! Eleve így volt eltervezve az egész?!
Milyen véletleneken, földrajzi és szociális tényezőkön múlt, hogy most boldogabb élete legyen? Mikor és hogy lehetett volna ezt a konstellációt megváltoztatni, ebből a vasúti sínekhez hasonló determináltságból kitörni.
Egyszóval: mi lett elbaszva?! Ha ugyan…
Az író délután egy óráig dolgozott, ekkor átsétált egy közeli étterembe, ahol evett egy menüt, rendelt hozzá egy pohár sört, ami után kicsit kedvére nézegette még az utcán sétáló nőket a kirakatüvegen keresztül, majd hazament félórát pihenni.
Délutánt a könyvtárban töltötte, olvasgatott és folyóiratoknak írt rövidebb, könnyedebb tárcákat. Hatkor vacsorázott, utána megetette a macskáját, ezután újra géphez ült, és folytatta a háromkötetes önéletrajzi regényét az élete tragédiájáról.
Így ment ez évekig. Szigorú, fegyelmezett munka a hét minden napján.
Egy nyári délután a barátai elhívták névnapozni. Autóval vitték a városon kívülre, egy takaros falu, barátságos szőlőhegyére. Szőlő és földillat terjengett körülötte, a viaszosvászonnal borított ormótlan asztalra kitűnő borok kerültek. A társaság nem csinált semmit, csak dumált, nevetett, ivott. Amikor rájuk sötétedett, gyertyákat gyújtottak, és dumáltak, nevettek, ittak tovább. Az írónak eleinte eszébe jutott a macskája, elfelejtette megetetni, de aztán hamar feloldódott. Mámort érzett, könnyűséget, azt a semmivel sem összetéveszthető nyári hangulatot, amit csak egy pinceszeren éreznek a szerencsésebbek.
A bor a fejébe szállt, és azt suttogta az író fülébe, hogy minden rendben van, minden szép lesz. Az író néha visszafeleselt neki, hogy lófaszt lesz itt minden szép, de végül is egy jóleső, mondhatni optimista szalonspiccben aludt el azon az estén. Másnap kipihenten ébredt, és nem sejtette, hogy az éjjel – álmában – írt egy verset. Azt csak akkor vette észre, mikor a macskáját kiengedte az udvarra és leült az íróasztalához. A verset egy papírlapon találta meg, a laptop mellett. Az író belemélyedt a kézzel írt szövegbe, amiben alig talált javítást. Mintha diktálták volna. A költemény csupán tíz sorból állt, jól eltalált költői képek között néha egy-egy diszkrét rím csendült. Nem volt hosszú, nem volt rövid, nem volt kommersz, sem didaktikus, kérdéseket vetett fel, mondott is valamit. És a legfontosabb: nem irodalmi blöff-szöveg volt, nem álvers, a leírt sorokból következett valami, valami fontos: az ő élete tragédiája. Az, amit ő háromkötetes könyvben szeretett volna megírni, ott állt a papíron tíz sorban. A versben tökéletesen benne volt minden. Minden. Egy betű sem hiányzott. Tökéletes volt.
Az író mikor ezt felfogta, sápadtan eltámolygott a kanapéig, ott leroskadt. Az első kétségbeesett gondolata az volt, hogy munka nélkül maradt. Mit fog írni az elkövetkező években, hiszen ebben a versben mindent megírt, ami megírható az élete tragédiájával kapcsolatban. A második gondolata még kétségbe ejtőbb volt: mért pazarolta el az idejét három kötetre, mikor tíz sorban is… Ebbe nem mert mélyebben belegondolni. Aztán eszébe jutott, hogy elkezdett valamikor egy bárgyú komédiát írni valamelyik színháznak, de nem fejezte be… Azt tudná most folytatni.
Az író egy darabig csak ült a kanapén. Kinézett az ablakon, figyelte, ahogy a macskája elhever a diófa egyik ágán. Amikor ezt megunta, kiment a konyhába és főzött magának még egy adag kávét. Jobb híján.
Hozzászólások