Azt mondják: démon vagyok. Én vagyok a démon. Nem tudom, mi a démon, ki a démon. Ott állok, ahová állítottak, el nem mozdultam onnan, hogy is tehetném.
Azóta vagyok, hogy megfaragtak, bár lehet, hogy korábban is voltam, de nem tudtam róla. Szobor vagyok, arcot faragtak nekem, szemet, azóta látok. És szarvat a homlokomra, kettőt, és szárnyat is a hátamra, abból is kettőt. A szememet tudom, mire való, a szarvakról nem tudom, mire valók, és a szárnyakról sem. Talán, hogy féljen, aki rám néz. Kár, nem bántok én senkit! Vagy talán éppen… eltöpreng, aki rám néz, és feltámad benne, amit lelkiismeretnek hívnak?
Az alsó sorban, meg a felsőben is állnak szobrok, de ők nem démonok. Őket díszes ruhába öltöztették, korona van a fejükön, és az arcuk különös, azt mondják: mosolyognak. Azt mondják, ők királyok meg szentek meg úrhölgyek. Nem tudom, ki a király, ki a szent, mi a mosoly. De szarvam és szárnyam csak nekem van. Én démon vagyok.
Egy reggel itt láttam magam körül a világot, a várost. Nem tudom, mikor néztem körül először, nem ismerem az időt, az elmúlást. Talán csak a tavaszt, amikor harmatcsepp telepszik az arcomra, és a telet, amikor jégcsap telepszik a szarvamra. Aztán elmúlik a harmat, elmúlik a jégcsap, talán ezt nevezik múló időnek.
Kő kőre szállt, nagy épület lett belőle, a szobrokat ennek a homlokzatára állítottak, a királyokat és a szenteket, de engem, a démont is. Templomnak mondják az épületet, és beszélnek boldogasszonyról és anyáról, én nem tudom, ki az asszony, ki az anya, engem kőből, vésővel faragtak. És nem tudom, ki a boldog. De hát én démon vagyok.
Sokan járnak ide az emberek, bevonulnak a templomba, akkor nem látom őket, ezt sajnálom. Aztán odabenn énekelnek, ezt örömmel hallom.
A város szép és nagy, kőszemem be sem látja a végét. Hajnalban kelet felől érkezik a nap, ilyenkor a város mozogni kezd és zajongani, párák és jó illatok szállnak föl belőle. Szeretem a napot és szeretem a várost, bár kőszívem alig is tudja, mit jelent szeretni. Alkonyatkor a nap visszaint, aztán a házak közé bukik. Igen, visszaint egy-egy sugárral, nekem, a démonnak. Ezt is szeretem, vagy ki tudja.
Egyszer aztán az emberek megvadultak, hozzánk rohantak akkor is, de nem mentek be a templomba, nem énekeltek, hanem gonosz szavakat bömböltek, és éltették, amit szabadságnak mondanak. Köveket ragadtak, felénk dobálták, és összetörték a szentek szobrait, leütötték a fejüket, és a márványfejeket a templom előtt, a kövezeten rugdalták. És zászlókat lengettek, az öklüket pedig felénk rázták. És azt kiáltották: forradalom. Sajnáltam a ledöntött szobrokat, a föltépett köveket, és féltettem a várost, amelyet már szinte a magaménak éreztem. Pedig én démon vagyok.
Aztán vonultak az emberek, sokan, egyforma ruhában, énekeltek, de nem a templom jámbor énekeit. Fegyvert viseltek a vállukon. A királyok azt suttogták, hogy a fegyver öldöklésre való, és ahol az emberek fegyvert vesznek magukhoz, ott a szobrok sincsenek biztonságban.
A harmatcseppre megint jégcsapok következtek, én pedig csak néztem a városomat, valamelyes szeretettel, valamelyes félelemmel. A szarvamra is, a szárnyamra is föltelepszik egy-egy madár, és látja, amit én látok, ahogy én látom. Aztán elrepül… Én ezt nem tehetem, nekem ott van örökös helyem a templom fölött, a város fölött.
És jöttek az emberek újra, forrongott a tér újra, villantak a fegyverek, röppentek a kövek, de most a királyok szobrait rángatták le kötéllel, leütötték a fejüket, a koronájukat, és összetiporták a palástjukat. Én néztem mozdulatlanul, sorsomra várva, ha lehet sorsom. Ha sors az, hogy egy ideig áll egy szobor a templom homlokzatán, aztán az emberek egyszerre úgy döntenek, hogy nem kell nekik szobor, és a szobornak nem kell tovább élnie, sem a templom homlokzatán, sem máshol. Én nem vagyok szent, és nem vagyok király, én démon vagyok. Engem nem döntöttek le, nem zúzták szét a fejemet, úgy látszik, több harmatcseppet és több jégcsapot lehelt belém a szoborfaragó, és többet engedélyez nekem a népharag.
A szentek ledöntőinek unokái és a királydöntők fiai aztán visszaszoktak a templomba, újra énekeltek, s bizony ez az ének még mindig szépen hangzott. Újrafaragtatták a ledöntött szenteket meg a lefejezett királyokat, fölállították a régi szobrok helyére, és aláíratták márványtáblákra, hogy azt a szobrot ők faragtatták és állíttatták a templomba. És büszkék voltak. Én fenn, a homlokzaton egykedvű maradtam, de ezek a szobrok már nem az én szobortársaim voltak. A templom pedig tűnődött…
A fáklyák eltűntek, a tűzcsóvák kialudtak a városban, az utcák ívét most már lámpasor világítja meg, nem kell kőszememet erőltetni, ellátok messze, éjszaka is, talán még a város határán is túl. Hajnalban eloltják a lámpákat, akkor a nap az arcomba világít, fürkészi kőszememet, kőszarvamat és kőből faragott szárnyamat. Talán bizony a múló időt kéri számon rajtam, vagy éppen biztat, hogy eljön holnap hajnalban is.
Az emberek aztán falkába gyűltek, úgy csellengtek a téren, a nap melege elől be-betértek a templomba. Nem énekeltek, csak üldögéltek, el-elszunyókáltak, a borospalackot pedig – így beszélik az új szobortársak, akik belátnak a templomba a rózsaablakon keresztül – ott hagyják a térdeplő alatt meg a szenteltvíztartó mögött. Az új szobrok rosszallóan csóválnák kőfejüket, de nem tehetik, én behunynám kőszememet, hogy ne lássam mindezt, de nem tudom becsukni.
A város egyre hangosabb lesz, de nem a templomi énektől, nem a katonák menetelésre buzdító dalaitól, sőt nem is a forradalom indulóitól. Ezek idegen hangok, riasztóak, és az én kőfülemnek szépség nélkül valók. A népek, akik ellepik a város utcáit, idegenek, piszkos ruhát és sötét arcot viselnek, az én városomat nem érzik magukénak. A templomot túl szépnek, túl csendesnek és meghittnek tartják, öklöt ráznak, és alkalmanként követ hajítanak felé, szentjeik nincsenek, királyaik sincsenek. Démonjaik talán vannak, de ők nekem nem társaim.
A szóbeszéd hétfőt mond arra az átkozott napra. Vörös sugár reszketett végig a városon, vibrált a házak homlokán, a felhők reszkettek és szétfutottak, füst emelt fáklyát a város fölé. A templom ég… – a szörnyű hír ott üvöltött a fejünk fölött, ott az emberek arcán, akik rémült szemüket a lángok táncára meresztették, a népek egyszerre szánni való szemlélői és mellékszereplői lettek a város rémdrámájának.
Én a templom homlokzatán állok, és semmit sem látok a tűzből. Csak a fényt, a rémületet, a vörös vibrálást látom, meg azt a pokoli pattogást hallom, amit a segítségért kiáltó gerendák adnak. De mégis mindent tudok, kőszemem olvasni képes az emberszemekben, és meghallom a rémület hangjait is.
A város lakói, akik évszázadok óta adják át utódaiknak a város szeretetét és a templom tiszteletét, most ismét a boldogasszonyt és az anya imádását foglalták fohászaikba. Nem látom a tüzet, de érzem a forróság fojtogató közeledését. A napsugár áldott fény és csalogató meleg, a tűz riasztó lángözön és fojtogató forróság. Nem táplálja az életet, hanem elvenni készül. A városét, a templomét, akiket hat-hétszáz harmathullás és jégolvadás óta mégis megszoktam-megszerettem.
A füst fojtogatja arcomat, és szememet feketére mázolja, a két kezemet bemocskolja, szarvam-szárnyam már bizonyosan szennyfoltos.
A tetőgerinc végig ég, a faragott zsindely, a gerendák és az állványzat, sír a fa. A tűz marja magát hátra és előre, oldalt, a tornyok és a falak felé. Nem látok semmit, és mindent tudok. Tudom a múltat, de leginkább a rettentő jelent, és valami nyomorult jövő rövid napjait.
Nekem itt a helyem… Engem azért állítottak a templom homlokára, hogy nézzem a város virágzását, az idő folyamatos folyását, az embernép meg-megújulását. És hogy el nem mozduljak helyemről, mert egyszer – bizonyosan – számot kell adnom mindenről, ami az én időmben, ebben az épületben történt. Engem innen nem lehet elmozdítani se harmatcseppel, se jégcsappal, se tűzzel-füsttel.
Megrettenek, ahol tűz égethet meg templomot, ott a kövek is elgördülhetnek, ha nem is saját akaratukból! Földre hullhatnak, rommá romolhatnak, és arcukat az árokba fordíthatják. Akkor mi lesz veled? Akkor te is…? Akkor te sem…?
Az idegen hangok és ruhák, idegen szavak és arcélek örömet ülnek a templom lángjai fölött. S bizonnyal a romjai fölött is azt ülnének majd, ha a tornyok és falak romok lesznek, a szentek, királyok és a démon alakja pedig törmelékké porlik széjjel.
Az ég felé mutató csipke-torony most rettenetes szikraesőben tört derékba, és zsarátnokai a mélyben hulltak. És nincs már tető, amely megóv bajtól-vihartól.
A tűz majd elalszik, ha kifárad, a kő nem tűznek való eledel, akár szenteket vagy királyokat mintáz, akár démont formáz. Te maradj a helyeden, démon! Tűz téged meg nem emészt, láng hiába csapkodja arcodat. A füstöt majd lemossa rólad egy jótékony zápor.
A tető gerendái már hosszú évek óta nőnek és erősödnek erdők mélyén, bár még nem tudják, hogy ők fogják pótolni az elaggott, öreg oszlopokat és boltíveket.
Te figyelj rájuk, démon, időnként riaszd fel lanyhuló lelküket! És el ne felejtsd, hogy el ne felejtsék: Kő kövön marad!
Hozzászólások