A Kőbölcső kerthelyiségét a kastély parkjából hasították ki, deszka- és nádkerítéssel vették körül, hogy a hajdan volt időkre semmi se emlékeztessen. Valami azért mégis megmaradt, a bejárat közepén egy kőszobor állt. Hogyan került oda, ki jelölte ott ki a helyét, és miért nem vitte tovább (akár a templomba, akár a mészégetőbe), senki se tudta. A fiatalok szerették a Kőbölcsőt.
Viola és Króni egymás kezét fogva szökdelt be a Kőbölcsőbe. Ma volt a tanítás utolsó napja, amikor a diáknép az AKÁCIÓ elé odaírta a nagy V-t. Ez Viola számára nagyobb ünnep volt, mint a „kölyköknek”, az idén már harmincadszor élte át az „áldott tanári szabadság” beköszöntését. A Duna-parti, ódon épületbe véletlenül vetődtek be.
– Hát ez kicsoda? – kérdezte Króni a bejáratnál, és körüljárta a barokk kőszentet, akinek köpenyét szelek fújták, viharok tépdesték.
– Talán ő itt a kapuőr, aki tisztességre inti a belépőket – kockáztatta meg Viola.
– De hiszen ide csupa jámbor lélek jár – nyilvánított véleményt Króni, aztán közelebb lépett a szoborhoz: – Mintha valami hiányoznék a kezéből… Ez meg itt egy golyónyom – és a szent térdére mutatott.
– Régen itt áll… – kockáztatta meg Viola.
– Régen ittam… – az olcsó tréfán nevettek, aztán körülnéztek a kerthelyiségben. Középen hatalmas hársfa állt, alatta üres asztal. A fa körül, betonvályúban néhány poros muskátli fuldokolt. Viola bort óhajtott, Króni tehát bort rendelt, zsíros kenyeret, arra várni kellett. A vakációt ünneplő diákok között két matuzsálemnek érezték magukat, de könnyű szívű matuzsálemeknek.
– Megengeditek? – kérdezte a jövevény, aki meghajolt asztaluknál, vagy talán csak a mozdulat mutatta, hogy helyet kér magának. Króni intett a kezével, a vendég leereszkedett a székre, némi nyögdécseléssel, mint akinek nehezen jár a dereka. A szék megreccsent alatta.
– Megláttatok és elemlegettetek, engem itt ritkán vesznek észre – tegezte őket, talán az idősebb jogán, nem mosolygott, de mintha derű lett volna az arcán. – Innen, a kastélyból vagyok – folytatta a jövevény –, de egy ideje én őrzöm a bejáratot – köhintett egyet, öregesen, fázósan. Viola és Króni megérintette egymás ujját, aztán óvatosan az asztal alá rejtették kezüket. A pincér kihozta a bort, Króni intett, hogy a vendégnek is egy pohárral…
– Körülbelül száz évig álltunk a szalonban, körben szépen, falfülkékben, tükrök között. Körülbelül, mondom, mi nem számláljuk az idő múlását… – mintha nevetett volna a jövevény a saját szavain, aztán megigazította fején a szögletes süveget. – Az egyik oldalon mi négyen álltunk: Kristóf, Flórián, Sebestyén meg én, szerényen, ahogy a „kisebb szentekhez” illik. Szemben velünk a mezeiek: Vendel, Orbán és Donát. Ha a mező nem fizetett jól, akkor Antal összekéregette a hiányzókat, így rendelték a kastély urai. Száz év után aztán megváltozott a világ, szenteknek nem volt többé helye a kastélyban – a vendég mintha a szentélet szép napjaira emlékezett volna, fejével bólintott két aprót, és sóhajtott egy nagyot. – Előbb a mezeieket vitték el, ők a szőlőben, a domboldalon álltak munkába. Engem a folyópartra szántak, ott a helyem, mondták, de aztán… aztán itt maradtam. Itt hagytak, egy poros udvar sarkán – lemondás szólt a jövevény szavaiból.
– Akkor ön… akkor te… egy vagy a kastély szobrai közül? – zavar és csodálkozás bujkált Króni kérdésében.
– János vagyok, akit Nepomuki János néven jegyeztek be a…
– …a szentek nagykönyvébe! – és Króni örült, hogy ráismert a patakok és vízpartok jámbor őrzőjére. A pincér kihozta tálcán a pohár bort, és letette Nepomuki János elé. János a kezét nyújtotta a pohár felé, aztán jobbjával óvatosan megdörzsölte bal csuklóját, mintha fájlalná. Króni észrevette a mozdulatot: – Valami mintha hiányoznék a kezeid közül…
– A keresztem… – János örült, hogy Króni észrevette. – Kiütötték, tudod, egyszer egy csákánnyal, két ujjammal együtt. Hogy ki volt, keletről jött-e vagy nyugatról a buzgó kereszttördelő, nem tudom – a szent hallgatott a rossz emlékre egyet. – Ezt a lövést meg, itt, a térdemen, akkor szereztem, amikor… amikor a katonák versenyt lövöldöztek rám. Az már itt történt, talán száz éve se volt, a kastély udvarán. A nyertes büszke volt, pedig, tudod, rám nem szoktak lövöldözni. Szegény Sebestyénre, őrá igen, de rám?! Én segítek az embereknek. Csak hát ezt hamar elfelejtik. Rajtunk a seb nem fáj, de – láthatod – nem is gyógyul.
– Rajtunk se gyógyul könnyen – sóhajtott közbe Viola. – Pedig nekünk fáj…
János némán bólogatott, a pohárra mutatott: – Ez mit rejt?
– Az iskolaév végét ünnepeljük, vigadj te is velünk, egy pohár borral, vízőrző János! – Króni könnyednek szánta a mondatot.
Nepomuki János fürkészte a kehelyforma borospoharat, fölfelé emelte tekintetét, talán még a hársnál is magasabbra, és fejével aprót biccentett. – Egészségetekre! – ittak egy kortyot, de a poharakban már víz volt. Króni szája tátva maradt, Viola szeme elkerekedett.
– Én a vizek őrzője vagyok – egészen halk volt a mondat. – A munkánkat végeznünk kell, ha kőből vagyunk, ha testből vagyunk. Ha ránk lőnek, és ha kiütik kezünkből a szerszámunkat. Örömmel veszek részt az ünnepetekben, de a magam módján – megnézte, megforgatta, aztán eltolta magától a poharat. – A nyáron, emlékezhettek rá, volt gondom ezzel a féktelen folyóval. Hiába hagytak a borozó bejáratánál, én lélekben mindig a vízparton állok, a hidak fejénél. Van ott, lesz ott munkám elég!
– És a bor, vagyis a víz, itt a pohárban? – Violából a női kíváncsiság bukkant elő.
– Volt, aki borrá változtatta a vizet, mert akkor annak volt ott az ideje. Én neki a legkisebbik szolgája vagyok, a vizek mélyének megmérője. Mi, ott mind a víz szentjei voltunk. Kristóf a vállán vitte át a gyermeket a folyón, Flórián a kigyulladó házakra ügyelt teli sajtárjával, ő is, én is a folyóban hagytuk életünket.
– És Sebestyén sebeit is a folyó vizében kellett kimosni, ugyebár!? – Viola örült, amikor rájött, hogy a nyíllal megsebzett szent számára is a víz hozott enyhülést.
– Ahogy mondod, lányom! – bólintott János az asztaltársnőre. Viola belekortyolt a pohárba, csak hogy megízlelje, valóban víz költözött-e belé. Nepomuki János a fejét ingatta ezen a cseppnyi hitetlenségen.
A zenészek szóra bírták hangszereiket, a diáknép, a nagy V hangosabb élvezői, izgatottan helyeseltek nekik. Este lett közben, a hársfa méltóságos díszletként borult a Kőbölcső fölé. Az asztalon csendben szemlélődött tálcán a zsíros kenyér, Viola rángatta Króni kisujját, hogy táncoljanak. Króni röstellte az asztalvendéget magára hagyni, de az intett: – Csak menjetek! – maradtak. Viola Nepomuki János megcsonkult karjára tette a tenyerét, nem érezte hidegnek. – Még sose beszéltem élő szoborral, de élő szenttel sem! – a különös mondatot maga is megnevette.
– Bizony, mi is ritkán váltunk szót élőkkel. Asztal mellett, pohár mellett – talán soha. Szobornak lenni – de ti ezt honnan tudnátok –, sajátságos állapot, néha csak nehézkes kősziklának érzem magamat. Időnként azonban megmozdul bennem a szent, olyankor menni kell, szólni kell…
– Mint most is… – Viola lelkes volt, fürkészte – bár nem illik ilyet tenni –, hány éves is lehet a hétszáz éves szent, vagyis, hogy mennyi időt töltött a földön. A szentek kortalanok, mondják, Viola úgy érezte, János mintha egyidős volna vele, de ezt majd este megbeszéli Krónival. Vagy töprengését inkább elteszi magának.
János nehézkesen hátratekintett, arra a háromméteres útra, amit a talapzattól idáig megtett. Ha szent is, az effajta gyaloglás nem az ő sziklai derekának való. Száz év alatt bizony elszokott a járkálástól. Igen, és az a rettenetes útja is eszébe jutott, a nyáron, amikor a Duna… amikor az áradat… Akkor ő kivánszorgott az udvarból, le a folyópartra, ahol már nagy szükség volt rá! De hát az nem a szobor dolga volt, hanem a szenté. Hm, de minek is beszéljen nekik ilyen dolgokról! – azért elmosolyodott, még a torkát is megköszörülte: – Néha látom, amint nő a hitetlenség az emberekben, akik a talpazatomon csak egy romlott kőoszlopot látnak. Ilyenkor… – mintha szégyenkezett volna János, hogy ilyesmi is megtörténhet – ilyenkor egy pohár borhoz kell folyamodnom, és vízre változtatnom, hogy higgyenek nekem. Hogy elhiggyétek, lehet parancsolni a bornak, hogy víz legyen belőle. Lehet parancsolni a víznek, hogy húzódjék vissza a meder fegyelmébe.
Króni körbemutatott a Kőbölcső éneklői, táncolói és poharazói felé: – Ők is vizet isznak? – mintha valami káröröm lapult volna a mondat alján, maga se tudta, milyen válasznak örülne. Nepomuki János fürkészve nézett vissza rá: – Most csak ti… De ti majd elmondjátok nekik, ha akarjátok. Ők pedig majd elhiszik, ha akarják. Nekem van időm… Száz évig álltam a szalonban, száz évig itt, a kertkapuban. Talán újabb száz évig nem szólít meg senki… – Viola János felé nyújtotta a kezét, de most már mintha hideg kődarabot érintett volna, Króni zavartan rejtegette tekintetét. – Menjetek! Élni kell, örülni kell! Mi, kövek, majd vigyázunk rátok! – feje apró mozdulatával határozottan intett, Viola és Króni mintegy parancsszóra kelt fel, és kézen fogva távoztak az asztaltól. Megmártóztak a zeneáradatban, még a táncolók közé is beálltak, aztán visszaültek asztalukhoz, a hársfa alá. Az asztalnál már nem ült senki. Záróra közeledett, a pincér jött a tálcával: – Láttam, vendégük is volt – a pohárba nézett. – Vagy ő csak vizet ivott? – és a pohár vizet végigöntötte a fuldokló muskátlin.
Hozzászólások